„Happiness is a journey, not a destination...”
Nem tudok jobb idézetet írni ehhez a bejegyzéshez, mint magának az egész blognak a mottóját. Bizonyos szempontból úgy egy hónapja véget ért az út, de más szemszögből nézve éppen csak elkezdődött. Annyi bizonyos: egy fejezet lezárult az USA elhagyásával – persze nem a blogon, mert még rengeteg dologról kell majd írnunk –, és ennek alkalmából megosztanánk veletek is azt az élményeinkből összefűzött zenés képsort, mellyel a Rosztóczy házaspárnak mondtuk köszönetet a hihetetlen lehetőségért, mely megváltoztatta életünket! Köszönjük Ferenc és Diane Rosztóczy, varázslatos esztendő volt!
Kedves ismerősök - "Béláink az Úrban" -, akik ezidáig olvastatok minket, és jól szórakoztatok köreinkben! Ez úton tájékoztatnánk titeket arról, hogy egyrészt a blog cseppet sem ért véget hazaérkezésünkkel, mert nem csak rengeteg történet vár még rátok azok közül, melyek korábban elmaradtak, de várható a folytatás is egy másik földrészről – csak még némiképp üveges szemekkel keressük az elveszett órákat az életünkből –, másrészt ha úgy érzitek, hogy színvonalában és szórakoztató mivoltában a blog elért egy kritikus szintet nálatok, akkor tiszteljetek meg minket egy szavazattal az alábbi linken:
A fenti pillanat még nem jött el - vagy legalábbis nem vettük észre -, de kétségtelenül van igazságtartalma a mondatnak: a vásárlásra rendszerint csak két dolgot sajnálunk, a ráfordított időt és az elköltött pénzt. Különösen igaz ez rám, aki nagyjából annyira rajong a boltok közti tájékozódási futásért, mint kajakosok az orkán erejű szélért. Éppen ezen okból kifolyólag fog hiányozni odahaza a vásárlás amerikai módja, valamint a remekül működő használt termék adás-vételi piac. Tovább után ajtó elé letett elektronikus cuccokról és a hazautazás okán történő portéka kiárusításról lesz szó.
A bevezetőidézet ellenére nem az időjárásról lesz szó – annál még jóval több témát kell érintenünk, sem mint hogy legyen időnk holmi üres fecsegésre a napsütötte órák számáról –, legalábbis nem a természetes komponenseiről. Az élet egy olyan összetevőjére szeretnénk rávilágítani, ami merőben eltér az otthonitól, egyszersmind gyökeresen meghatározza a mindennapokat. Ez pedig a mesterséges időjárás, vagyis a légkondicionálás, amire érzésünk szerint a nemzeti össztermék jelentős hányadát költik a nagy víz innenső oldalán.
Ha a Wisconsin állammal kapcsolatos nevezetességek, említésre méltó tények kerülnek szóba, akkor a tehén-tej-sajt szentháromságon viszonylag ritkán sikerül túllépni. A farmerek állama azonban büszkélkedhet azért néhány jelentősebb rendezvénnyel, ezek közé sorolható a múlt heti 
Hétvégénk záróakkordját a Def Lepard gitárosa pengette el, ugyanis vasárnap este tiszteletünket tettük a Cadott-ban rendezett 4 napos rock fesztivál utolsó délutánján. Tettük mindezt azért, hogy halljunk néhány bandát a 80-as évek klasszikus érájából, olyanokat, akik aligha ruccannak át Magyarországra. Meg hát mi lehet amerikaibb egy farm szerű környezetben rendezett glam-rock/hair-metal estnél? A zenéért mentünk, de azon messze túlmutató élményekkel gazdagodtunk. Tovább után arról, hogy vajon meghal(t)-e az igazi rock'n'roll, illetve még egy kis kempingszék amerikai kényelemérzettel körítve!
A hétvégét Beth és Javier társaságában Wisconsin északi felében töltöttük, ahol számos program mellett a szállással kapcsolatosan egy új élménnyel is gyarapodtunk. Nevezetesen először életünkben kempingezésre adtuk fejünket. Pontosabban először kellett magunknak gondoskodnunk a saját ellátásunkról egy kempingezés alkalmával, hiszen Peruban már volt szerencsénk 
A hazaérkezés közeledtével meg kell még emlékeznünk néhány olyan dologról, amiről eddig kevesebb szó esett. Úgy is mondhatnám, hogy gondolatban fél agyféltekével már Európában járva, egyre gyakrabban ugrik be valamiről, hogy ez mennyire fog hiányozni. Ma például az elmúlt hónapokban rám tört olvasási kedv kapcsán szembesültem vele: hiányozni fog ez az egyetemi könyvtárrendszer! Tovább után mágnescsíkról, elektromos forrásokról és sok-sok papírról lesz szó!
Az elmúlt hetekben nem nagyon unatkoztunk, leginkább azért, mert elenyésző időt töltöttünk az egyetem falain kívül. Az időjárás hathatós közbenjárásnak köszönhetően pedig nyugodtan leszögezhetjük: még azt a keveset is legszívesebben odabent töltöttük volna, amit mégis szerény hajlékunkban ütöttünk el a csuromvizes lepedőkön álmatlanul forgolódva. Egyik éjjel hajnali 3 fele, amikor is a nappali padlóján próbáltam kínomban elaludni, már komolyan felmerült bennem: beviszek egy pokrócot, és az egyetemen alszok egy padon... A nyár ugyanis elemi erővel sújtott le Wisconsin-ra – azon belül is a hőt kifogástalanul tároló, cserében szellőztetésre tökéletesen alkalmatlan otthonunkra, amely átlényegült egy még csak nem is hőkeverős sütővé (az ugyanis légmozgást jelentene...) - is, így sorsközösséget vállaltunk akaratunkon kívül is az otthoniakkal. Itt nem csak amolyan szónoki fordulat a „100 fok van odakint” felkiáltás, hanem egyszerű tény. Szerencsére a szél és a pára sem marad el, így a helyi viszonylatban amúgy is drámai 102-103 fokot az időjárásjelentés szerint egyenesen 109-110-nek érezhettük (ez egy hajszállal túl van a 40-en is...). Frusztráltságunkat növelte, hogy bár 2 nagy vízfelület közt élünk, egyikbe sincs gusztusunk megmártózni... A kiváló napsütésben csak úgy burjánzanak az alacsonyabb rendű létformák, mind a víz állagát, mind a vele határos légkör aromáját kedvezőtlen irányba befolyásolva.
2012. május 10-én a senior nap alkalmából tiszteletét tette egyetemünkön, pontosabban helyileg a Mendota-tó partján, 
A Télapóról már régen kiderült, hogy nem olyan a formában létezik, mint a mesékben. A mesebeli állatokról viszont egész mostanáig tévhitben éltem. A gonosz farkas, az aranyos maci, a “csodaszarvas” mind-mind átverés, már ami a rájuk ruházott tulajdonságokat illeti. A chipmunk kivétel: az tényleg aranyos, így róluk szól a nap zenéje. Hála az USA fantasztikus állatvilágának, olyan vadon élő tömeget láthattunk, amiről nem is álmodhattunk.
Szombaton – június 30-án – került megrendezésre a Rhytm and Booms nevű rendezvény a város északi szegletében található egyik parkban. Az apropó a szerdára eső július 4-e volt, bármilyen furcsának is tűnhet ez (persze ha belegondolunk, hogy a Karácsony lényegében Hálaadáskor kezdődik november végén...). Megfigyeléseink szerint ugyanis az USA-ban nem nagyon szeretik, ha egy munkaszüneti nap csak úgy elkóborol a naptárban, és holmi pazarló módon a hét közepére esik. A nagy többségüket ezért valamilyen önkényes úton módon lehorgonyozták, mint például az adott hónap első hétfője, vagy utolsó csütörtök-péntekje, stb. A honatyák valószínűleg a Függetlenségi Nyilatkozat kapcsán nem gondolkodtak még el ezen a problémán, még az is elképzelhető, hogy meggondolatlanul szombaton írták alá a jeles dokumentumot. A Függetlenség Napja tehát kivétel ez alól a rendszer alól, de a programok mégis elkalandozhatnak (természetesen azért a szerda sem lesz eseménytelen). Tovább után kevés szöveg, több videó!
A minap Attis átküldött egy linket, mely egy filmrészletre mutatott: az HBO új sorozatának, a Newsroom-nak egy majd 5 perces részletére. A jelenetben a hallgatóság soraiból egy fiatal, egyetemista lány tesz fel kérdést egy errefelé szokásosnak mondható panelbeszélgetés végén a jelenlévőknek. A kérdés roppant egyszerű:
Wisconsini élményeink ismét gyarapodtak, ez alkalommal a Schultz Farm meglátogatásával. Az ISS (International Student Service) jóvoltából mindössze 10$-ért kivittek Cottage Grove-ba, ahol egész napos programmal vártak minket. Az első meglepetés maga az utazás volt, mivel sárga iskolabuszokkal szállították a népet a Schultz család házához. A nép nem meglepetésszerűen ismét főleg kínai és egyéb ázsiai diákokat jelentett. Mint megszámoltuk, a törököket is európainak elkönyvelve, összesen heten képviseltük az öreg kontinenst. A sárga busz az itteni BKV-s Ikarusoknak feleltethető meg: műbőr ülések, nincs légkondi, és már 20 éve legalább utasokat szállít. Mindenesetre ez is nagy élmény volt.
A Forma-1 gyakorlatilag elképzelhetetlen brazil versenyzők nélkül: Senna, Piquet, Massa, Barrichello, Fittipaldi, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A portugál anyanyelvű ország mellé idén Maldonado révén pedig Venezuela is felkerült az autósportok térképére, csatlakozván a Montoya által fémjelzett Kolumbiához és a Fangio által képviselt Argentínához is. Perui versenyzőről azonban még nem hallottam sem ebben a sportban, sem raliban. Az alig több mint 1 hetes kirándulásunk során rengeteg alkalmunk volt különböző gépjárművek utasaiként behatóan tanulmányozni a perui sofőrt természetes életterében, és rögvest meg is világosodtunk a fentiekkel kapcsolatban. A rali egyszerűen unalmas lenne nekik, hiszen noha ott vannak a pálya széléről szétrebbenő nézők, de nincs kit megelőzni külső ívről szerpentinen... A Forma-1 meg szót sem érdemel: belátható kanyarok? Hibátlan útburkolat? Biztonsági korlát? Ne vicceljünk kérem... Tovább után két videó és némi elemzés az utakról! 
Ahogy megérkeztünk a nagy sziklás-hegységbeli kirándulásunkról, átpakoltam a bőröndöm, és másnap reggel utaztam is Kanadába. Pihenésre nem sok idő maradt, de eléggé fel voltam pörögve ahhoz – nem csak a rengeteg kávétól, amit mostanában ittam -, hogy ez ne zavarjon igazán.
Emlékszem, amikor alig 7-8 évesen lopakodva közeledtünk a lakótelep végi erdő széléhez, hogy minél közelebb juthassunk az ölyv fészkéhez, mielőtt a gyönyörű madár szétterpeszti szárnyait és vijjogva kirepül a fák közül. Emlékszem még, hogy milyen örömmel fedeztük fel a megjelenő gólya fiókák fejeit hazafelé az út mellett. Emlékszem, mennyire nagy élmény volt olyan nagyvadakra lelni, mint egy szarvasbogár, vagy hogy milyen lelkesen vittünk haza egy földön talált őzkoponya darabot az agancsokkal. Emlékszem, dobozból „terráriumot” építettünk a sáskáknak, képesek voltunk csak úgy üldögélni a magaslesen néhány színes madárért, vagy eláztatni a fél lakást csak azért, hogy igazi, élő vízibolhát láthassunk a mikroszkóp alatt. Emlékszem mennyi energiát fektettünk közönséges növények lepréselésébe, színes rovarok hajkurászásába. Emlékszem hány meg hány David Attenborough dokumentumfilmet néztünk végig tátott szájjal, és hogy még hisztiztem is egy akkoriban sokat reklámozott – és drága – videó sorozatért. Aztán mindez szép lassan elmúlt... Az erdei kirándulásokból délutáni sportolás lett, a természetfilmekből előbb gimnáziumi leckék, majd később letöltött sorozatok. A lakás mellett hullámzó mezőből előbb lakótelep, majd később zuglói betondzsungel, a patakhoz való lekerekezésből pesti buszozás, a könyvek és újságok olvasása helyett értelmetlen pötyögés a gép előtt... 
A perui kirándulásunkat sok pozitív jelzővel lehet jellemezni, de kaphat még egy elnevezést is: “tanulmányi kirándulás”. Az általános iskolától eltérően most nem a buszozás jó hangulata maradt meg elsődleges emlékként – bár az az élmény is felejthetetlen marad, hanem tényleg az a rengeteg új információ, amit láttunk és hallottunk. Ez az út ékes példája volt annak, hogy van, amit egyszerűen nem lehet másképp megtudni, mint hogy utazik az ember.
Június másodikán eljött a nap, amikor ismét személyes kontaktusba léphettünk az otthoniakkal: átmeneti országunkba érkeztek testvéreink és az arizonai kalandozás után ismét megtisztel minket a nagy ZS is jelenlétével. Hozzájuk csapódik még German és Priscilla Tucsonból, hogy együtt megtölthessünk egy kisebb vagyonért bérelt kisbuszt, és nekivágjunk a vadnyugatnak, ahol az élővilágot úgy kell kerülgetni, ahol a kanyonoknak nem lehet látni az alját, ahol a Sziklás-hegység az égbe nyúlik, ahol a hőmérséklet 42 és -8 fok közt várható… 
Több mint 1 hét telt el azóta, hogy visszaérkeztünk az Államokba Peruból, miután Houstonban sikeresen kitaláltuk amolyan szerencsekerék jelleggel – 3 mássalhangzóból és két magánhangzóból – a texasi vámtiszt kérdését. Több mint 1 hét eltelt, de szinte mi sem változott: gyakorlatilag nem múlik el óra anélkül, hogy gondolatban lámák ugrálnának körülöttünk, vagy hogy ismét magunk előtt lássuk az Andok fantasztikus, ködbe vesző, zöldellő vonulatait. Szerencsések vagyunk, hiszen eddig sem szűkölködtünk életre szóló élmények terén, de a déli félgömbön eltöltött 8 nap így is aranybetűkkel kerül majd be a Kalandok Könyvébe! Ott jártunk, ahol a tengerimalac ínyenc éteknek minősül, ahol délben északon jár a nap, ahol az égen annyi csillag van, amennyiről egy európai városban a kozmosz felé tekintve még csak nem is álmodhatunk! 
Megfáradtan, de boldogan lépdeltünk le a kelő nap fénye mellett a Bahamas Celebration gyönyörű hajójáról a gazdag reggeli 
Utolsó kommentek