Wisconsini élményeink ismét gyarapodtak, ez alkalommal a Schultz Farm meglátogatásával. Az ISS (International Student Service) jóvoltából mindössze 10$-ért kivittek Cottage Grove-ba, ahol egész napos programmal vártak minket. Az első meglepetés maga az utazás volt, mivel sárga iskolabuszokkal szállították a népet a Schultz család házához. A nép nem meglepetésszerűen ismét főleg kínai és egyéb ázsiai diákokat jelentett. Mint megszámoltuk, a törököket is európainak elkönyvelve, összesen heten képviseltük az öreg kontinenst. A sárga busz az itteni BKV-s Ikarusoknak feleltethető meg: műbőr ülések, nincs légkondi, és már 20 éve legalább utasokat szállít. Mindenesetre ez is nagy élmény volt.

„A KRESZ nem az a szabályrendszer, ami a Mestert keretek közé szoríthatja...”

-Laci- 

A Forma-1 gyakorlatilag elképzelhetetlen brazil versenyzők nélkül: Senna, Piquet, Massa, Barrichello, Fittipaldi, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A portugál anyanyelvű ország mellé idén Maldonado révén pedig Venezuela is felkerült az autósportok térképére, csatlakozván a Montoya által fémjelzett Kolumbiához és a Fangio által képviselt Argentínához is. Perui versenyzőről azonban még nem hallottam sem ebben a sportban, sem raliban. Az alig több mint 1 hetes kirándulásunk során rengeteg alkalmunk volt különböző gépjárművek utasaiként behatóan tanulmányozni a perui sofőrt természetes életterében, és rögvest meg is világosodtunk a fentiekkel kapcsolatban. A rali egyszerűen unalmas lenne nekik, hiszen noha ott vannak a pálya széléről szétrebbenő nézők, de nincs kit megelőzni külső ívről szerpentinen... A Forma-1 meg szót sem érdemel: belátható kanyarok? Hibátlan útburkolat? Biztonsági korlát? Ne vicceljünk kérem... Tovább után két videó és némi elemzés az utakról! 

Ahogy megérkeztünk a nagy sziklás-hegységbeli kirándulásunkról, átpakoltam a bőröndöm, és másnap reggel utaztam is Kanadába. Pihenésre nem sok idő maradt, de eléggé fel voltam pörögve ahhoz – nem csak a rengeteg kávétól, amit mostanában ittam -, hogy ez ne zavarjon igazán.

„A felfedezés öröme nem abban rejlik, hogy nehéz a hátizsák és tör a bakancs, hanem abban, hogy magam, személyesen élhetem át a befogadható természettel való találkozás pótolhatatlan érzését.”

-Lehoczky János- 

Visszatértünk az utolsó nagy utazásunkról és már csak néhány hét választ el minket az Európába való hazarepüléstől. A felejthetetlen Sziklás-hegység túra után a képek százait szelektáltam, és csak úgy cikáztak az emlékek a fejemben. Az USA annyi különböző dolgot jelenthet valaki számára. Annyi egymástól független gondolatot ébreszthet, annyi megalapozott és megalapozatlan sztereotípiát kapcsolhatunk hozzá a hamburgertől a koszos nagyvárosokon át, Irakon keresztül a bevándorlók kérdéséig. Nekünk is számtalan dolgot fog jelenteni, életünk meghatározó része marad. De ha egy dolgot kell kiemelnünk, akkor azt hiszem most azt mondanánk: számunkra – az itt nem járóknak talán paradox módon – az USA a világ egyik legszebb országaként marad meg, ahol az ember igazán kiszabadulhat a hétköznapokból a csodálatosan gazdag természetbe, és olyan helyeken járhat, amelyek semmi mással össze nem hasonlíthatóak. Tovább után egy képeslap gyűjtemény saját fotókból, mert a képek mindennél beszédesebbek (az első 3 még az arizonai időkből, a többi mind idei)!

„Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”

-Petőfi Sándor- 

Emlékszem, amikor alig 7-8 évesen lopakodva közeledtünk a lakótelep végi erdő széléhez, hogy minél közelebb juthassunk az ölyv fészkéhez, mielőtt a gyönyörű madár szétterpeszti szárnyait és vijjogva kirepül a fák közül. Emlékszem még, hogy milyen örömmel fedeztük fel a megjelenő gólya fiókák fejeit hazafelé az út mellett. Emlékszem, mennyire nagy élmény volt olyan nagyvadakra lelni, mint egy szarvasbogár, vagy hogy milyen lelkesen vittünk haza egy földön talált őzkoponya darabot az agancsokkal. Emlékszem, dobozból „terráriumot” építettünk a sáskáknak, képesek voltunk csak úgy üldögélni a magaslesen néhány színes madárért, vagy eláztatni a fél lakást csak azért, hogy igazi, élő vízibolhát láthassunk a mikroszkóp alatt. Emlékszem mennyi energiát fektettünk közönséges növények lepréselésébe, színes rovarok hajkurászásába. Emlékszem hány meg hány David Attenborough dokumentumfilmet néztünk végig tátott szájjal, és hogy még hisztiztem is egy akkoriban sokat reklámozott – és drága – videó sorozatért. Aztán mindez szép lassan elmúlt... Az erdei kirándulásokból délutáni sportolás lett, a természetfilmekből előbb gimnáziumi leckék, majd később letöltött sorozatok. A lakás mellett hullámzó mezőből előbb lakótelep, majd később zuglói betondzsungel, a patakhoz való lekerekezésből pesti buszozás, a könyvek és újságok olvasása helyett értelmetlen pötyögés a gép előtt... 

A perui kirándulásunkat sok pozitív jelzővel lehet jellemezni, de kaphat még egy elnevezést is: “tanulmányi kirándulás”. Az általános iskolától eltérően most nem a buszozás jó hangulata maradt meg elsődleges emlékként – bár az az élmény is felejthetetlen marad, hanem tényleg az a rengeteg új információ, amit láttunk és hallottunk. Ez az út ékes példája volt annak, hogy van, amit egyszerűen nem lehet másképp megtudni, mint hogy utazik az ember.

„A sziklás hegyek ma neked díszelegnek,
S az itt lebegő sasok érted keringenek.”

Június másodikán eljött a nap, amikor ismét személyes kontaktusba léphettünk az otthoniakkal: átmeneti országunkba érkeztek testvéreink és az arizonai kalandozás után ismét megtisztel minket a nagy ZS is jelenlétével. Hozzájuk csapódik még German és Priscilla Tucsonból, hogy együtt megtölthessünk egy kisebb vagyonért bérelt kisbuszt, és nekivágjunk a vadnyugatnak, ahol az élővilágot úgy kell kerülgetni, ahol a kanyonoknak nem lehet látni az alját, ahol a Sziklás-hegység az égbe nyúlik, ahol a hőmérséklet 42 és -8 fok közt várható…  

/Előzmények és felkészülés az előző bejegyzésben/

Első szakasz: a könnyű nap (12 km, szintemelkedés: 2600-ról 3100 m) 

Az úgynevezett könnyű nap a szállásunkon indult pirkadatkor. Cuzco-ban összeszedték a csoport tagjait egy közös gyülekezési pontban, ahol aztán buszra szálltunk, és meg sem álltunk Ollantaytambo-ig. A városka főterén lehetőség volt reggeli vételezésére – mi ezzel nem éltünk -, valamint emellett minden egyéb beszerzésére is. Az árusok lényegében egymás kezébe adták a kisbusz tolóajtaját, miközben mi a kiszállással bíbelődtünk: kokalevél (elvileg energiát ad rágcsálás útján, valójában megfájdult csak a gyomrom tőle a második napon), kalap, póló, kulacs, kulacstartó, poncho, bot, minden, amit csak el lehet képzelni. Erika megérzései helyesnek bizonyultak: valószínűleg nem véletlenül javasolják az általunk ezidáig soha nem használt túrabotot. Mindösszesen 5 soles-ért vettünk két, vászon markolattal ellátott egyszerű partfisnyelet, komolyabb terméket a repülőn való hazaszállítás miatt nem éreztünk szükségesnek. Ez a két kis bot viszont életmentőnek bizonyult! A meredek lépcsőkön óriási könnyebbséget jelentett plusz egy földet érintő végtag, a vizes köveken pedig nem egyszer óvott meg minket az eséstől. Elengedhetetlennek érezzük utólag a fejenként legalább egy támaszkodó alkalmatosság beszerzését!

„Az egész Inka Ösvény dolog fejben dől el!”

- túravezetők-  

Több mint 1 hét telt el azóta, hogy visszaérkeztünk az Államokba Peruból, miután Houstonban sikeresen kitaláltuk amolyan szerencsekerék jelleggel – 3 mássalhangzóból és két magánhangzóból – a texasi vámtiszt kérdését. Több mint 1 hét eltelt, de szinte mi sem változott: gyakorlatilag nem múlik el óra anélkül, hogy gondolatban lámák ugrálnának körülöttünk, vagy hogy ismét magunk előtt lássuk az Andok fantasztikus, ködbe vesző, zöldellő vonulatait. Szerencsések vagyunk, hiszen eddig sem szűkölködtünk életre szóló élmények terén, de a déli félgömbön eltöltött 8 nap így is aranybetűkkel kerül majd be a Kalandok Könyvébe! Ott jártunk, ahol a tengerimalac ínyenc éteknek minősül, ahol délben északon jár a nap, ahol az égen annyi csillag van, amennyiről egy európai városban a kozmosz felé tekintve még csak nem is álmodhatunk!