Több, mint két hét után épp itt az ideje, hogy beszámoljak az USA-beli első benyomásaimról. Eddig csak filmekből és mások elmondásai alapján volt elképzelésem az itteni hétköznapokról. A filmek szeretnek a szélsőségekben mozogni:  vagy a nagyon gazdag réteget, vagy a nagyon szegény negyedeket mutatják be, a hétköznapi lét a rendezők számára unalmas… A kicsit értékelhetőbb elbeszélések alapján pedig Tucsont és Floridát ismerhettem meg távolról, de azok meg innen olyan messze vannak, mint Róma Helsinkitől, és most már gyanítom,  a különbség is legalább akkora.

Nem gondolom, hogy ketten együtt túl hülyék lennénk ahhoz, hogy megértsük… de ez egy sz**”

-gondolatok szakadó esőben egy megállóban a menetrendet lapozgatva-

Vasárnap újabb jelentős lépést tettünk afelé, hogy igazán otthon érezzük magunkat a városban. Olyan dologra vetemedtünk, amit amerikai csak különlegesen indokolt esetben tesz: felszálltunk a buszra – nosztalgikus jelleggel a hetesre -, tettük mindezt szakadó esőben és nem azért, mert az autónkat elvontatták egy lejárt parkolóóra mellől, hanem mert így mulat egy magyar! Röviden: a lassacskán a csádi államkassza ürességéhez hasonló hűtőszekrényünk különösen indokolt feltöltése miatt ismét kilátogattunk a helyi oázisba, a Woodman’s üzletébe. Az „ismét” szó jelenléte némi magyarázatra szorul, hiszen első bevásárlásunkról még nem esett szó, így most rossz tanárhoz méltó módon elvárjuk az olvasóktól, hogy egy korábbi időpontról szóló későbbi poszt anyagát ismerjék a mostani előzményeként. Ahogy egyszer egy kedves ismerősünk megjegyezte még egy debreceni matekverseny során elkövetett éjszakai kártyázás alkalmával:  

„Nem eddig kellett volna, hanem most kellett volna előtte.”