„Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven't found it yet, keep looking. Don't settle. As with all matters of the heart, you'll know when you find it. And, like any great relationship, it just gets better and better as the years roll on. So keep looking. Don’t settle.”
-Steve Jobs-
Be kell hogy valljam: nem szeretem Steve Jobs-ot. Nem azért, mert nem tartom fontosnak és nem ismerem el a cégéhez fűződő vívmányokat, hanem mert nem értek egyet azokkal az elvekkel, amelyeket az Apple képvisel, és nem szeretem azon jelenségek egy részét, melyeket termékeik és reklámjaik generálnak. Ettől függetlenül nekem is tetszett a legendás beszéde, melyet oly sokan hivatkoznak meg, és melyet ezeken a hasábokon is közzétettünk már. Az elmúlt hetekben, hónapokban ismét újjá értékelhettem az idézett mondatokat, melyek tágabb perspektívában szemlélve talán egész életemet végigkísérték, de legalább a felsőoktatáshoz kapcsolódó részét. Most itt ülök a laptoppal az ölemben – igen, egy iPad helyett – a Wingra tó partján egy úszómesteri emelvényen, és a szikrázó tavat nézem az elmúlt pár nap/hét történéseit végiggondolva.
Egy nagy ugrással egyből a végén kezdeném: 2012 szeptemberétől immáron a Technische Universität Darmstadt kötelékéhez tartozom majd, ahol megkezdem előreláthatólag 3 éves doktori tanulmányaimat az Energie- und Kraftwerkstechnik intézményében. Jogosan merülhetnek fel a kérdések: még egy egyetem? Még egy képzés? Mi a helyzet a BME-vel? Miért az elhatározás? A kérdésekre mind az idézet a válasz: mert a folytonosan a jövőt fürkésző, a következő évek, vagy a távolabbi célok miatt aggódó, nyughatatlan lelkünk érzésünk szerint itt fog tudni megpihenni, és teljes mértékben, rég nem – talán a középiskolai versenyek óta – látott lelkesedéssel a feladatra összpontosítani. Nem a pénzről szól a döntés – noha kétségtelen: a megélhetést biztosító négy számjegyű Eurót jelentő havi ösztöndíj szükséges feltétele a lépésnek -, még csak nem is a Németországhoz vagy USA-hoz való ragaszkodásról... Hanem a célról, a vágyakról... a folytonos keresésről, ami egész eddig kísért az utamon.
Emlékszem, több mint két évvel ezelőtt két meghatározó pillanat volt az életemben az amerikai tartózkodásom során – itt most nem számoljuk a Tatsu hullámvasút okozta átmenetei szívleállást, vagy a Colorado folyóban való mentőmellényes hánykolódást. Mind a két alkalommal úgy néztem a vizet, mint most itt a képernyő fölött. Az első Mexikóban volt a tengerparti homokban: a távolban lévő sziklákat nézve Erikával kapcsolatban hasított belém a furcsa megérzés, és az ez által generált elhatározás. Ő most éppen itt fekszik mögöttem a wisconsini márciusban napozva és boldogan olvasva. A másik Floridában, amikor az öböl hullámai mögött először láthattam a Kennedy Space Center híres szerelőcsarnokát. Sokadszorra sem fogom tudni elmesélni, hogy milyen érzés volt ott sétálni, a legendák birodalmában, a hordozórakéták árnyékában, a kilövőállások tövében. Meghatott, elérzékenyült és lelkes voltam. A racionalitás szűkös talaján már évek óta elfeledett érzés kerített hatalmába: ennek akarok a része lenni!
Ehhez talán most volt itt az utolsó alkalom, hogy időben tegyek egy lépést. Nehéz volt, és ambivalens érzések munkáltak bennem heteken át, hiszen a BME Áramlástan Tanszékén mérhetetlen bizalommal és kedvességgel álltak hozzám, a Lajos Tamás, Kristóf Gergely és Vad János neve által fémjelzett tanszék pedig az egyik, ha nem a legjobb az országban mind légkörét, mind tevékenységét tekintve, szakmailag és emberileg egyaránt! Hálával tartozom irányukba, és hiányérzet marad bennem a befejezetlen munka miatt, de mégis úgy érzem: ezt kell tenni. Ezt kell tenni amiatt a hiányzó szükséges plusz miatt, amit a fenti érzés jelent. Ezt kell tenni amiatt, mert ahogy Jobs is mondta, ameddig nem érzi úgy az ember, hogy megtalálta a helyét, addig nem tud 100%-ban a feladatára koncentrálni, és én ezt már olyan sokszor éreztem… Nem másnak táptalaja ez, mint a saját magunkkal való elégedetlenségnek és önsanyargatásnak…
Most, több mint két év elteltével a Wingra tó van előttem, az e-mail fiókomban pedig egy felvételt megerősítő üzenet. A feladat: sugárhajtóművekben zajló áramlások és égési folyamatok modellezésének fejlesztése. A projekt felügyelői és együttműködő partnerek: a DLR (kicsit hatásvadász analógiával élve: a német NASA) és a Rolls-Royce, melyről talán kevesebben tudják, hogy a híres autók mellett elsősorban sugárhajtóművekkel foglalkozik és a világ vezetői közé tartozik ezen a téren. Az együttműködés nem csak névleges, a felvételemről szóló döntést Prof. Janicka mellett Francesca di Mare hozta meg, aki a DLR Institute of Propulsion intézetének egyik prominens személyisége. A második évben rendszeresen kell majd ellátogatni Kölnbe, az ő központjukba, majd a 3. évben a Rolls-Royce kódján dolgozva a másik óriásvállalat fejlesztési részlege kerül megismerésre. A program része egy 3-4 hónapos szakmai gyakorlat is a Rolls-Royce-nál. Miután a pályázatomra kaptam egy érdeklődést mutató e-mailt, múlt kedden Prof. Janicka telefonon hívott fel, majd péntek reggel Dr. di Mare is feltett pár kérdést. A válasz pedig 2 óra múlva landolt a gmail accounton... Most itt ülök a tóparton ezen a szél tépázta kis emelvényen, az égre nézve pedig úgy tekinthetek a kondenzcsíkokra, hogy egyszer talán azt mondhatom: ó, ezt a mi egyik hajtóművünk eregeti...
Igen, ez nem űrrepülés még, és nem is a KSC, de egy óriási lépés! A két témakör szervesen nem igazán válik el egymástól, és már most elmondhatom majd: egy repülésfejlsztési projekten dolgozom! És tehetem mindezt úgy, hogy Erika is visszatérhet arra a lehetőségekkel teli környékre, amelyet oly nagyon megszeretett tavalyi gyakorlata során – és ahova látogatóba érkezve az a megmagyarázhatatlan érzés fogott el, hogy haza jövök hozzá -, folytatva az együtt álmodást, mely során egyikünknek sem kell lemondania saját céljairól. Ez pedig pont az, amit igazán szerettem volna elérni...