„Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”-Petőfi Sándor-
Emlékszem, amikor alig 7-8 évesen lopakodva közeledtünk a lakótelep végi erdő széléhez, hogy minél közelebb juthassunk az ölyv fészkéhez, mielőtt a gyönyörű madár szétterpeszti szárnyait és vijjogva kirepül a fák közül. Emlékszem még, hogy milyen örömmel fedeztük fel a megjelenő gólya fiókák fejeit hazafelé az út mellett. Emlékszem, mennyire nagy élmény volt olyan nagyvadakra lelni, mint egy szarvasbogár, vagy hogy milyen lelkesen vittünk haza egy földön talált őzkoponya darabot az agancsokkal. Emlékszem, dobozból „terráriumot” építettünk a sáskáknak, képesek voltunk csak úgy üldögélni a magaslesen néhány színes madárért, vagy eláztatni a fél lakást csak azért, hogy igazi, élő vízibolhát láthassunk a mikroszkóp alatt. Emlékszem mennyi energiát fektettünk közönséges növények lepréselésébe, színes rovarok hajkurászásába. Emlékszem hány meg hány David Attenborough dokumentumfilmet néztünk végig tátott szájjal, és hogy még hisztiztem is egy akkoriban sokat reklámozott – és drága – videó sorozatért. Aztán mindez szép lassan elmúlt... Az erdei kirándulásokból délutáni sportolás lett, a természetfilmekből előbb gimnáziumi leckék, majd később letöltött sorozatok. A lakás mellett hullámzó mezőből előbb lakótelep, majd később zuglói betondzsungel, a patakhoz való lekerekezésből pesti buszozás, a könyvek és újságok olvasása helyett értelmetlen pötyögés a gép előtt...
Utolsó kommentek