„Az egész Inka Ösvény dolog fejben dől el!”
- túravezetők-
Több mint 1 hét telt el azóta, hogy visszaérkeztünk az Államokba Peruból, miután Houstonban sikeresen kitaláltuk amolyan szerencsekerék jelleggel – 3 mássalhangzóból és két magánhangzóból – a texasi vámtiszt kérdését. Több mint 1 hét eltelt, de szinte mi sem változott: gyakorlatilag nem múlik el óra anélkül, hogy gondolatban lámák ugrálnának körülöttünk, vagy hogy ismét magunk előtt lássuk az Andok fantasztikus, ködbe vesző, zöldellő vonulatait. Szerencsések vagyunk, hiszen eddig sem szűkölködtünk életre szóló élmények terén, de a déli félgömbön eltöltött 8 nap így is aranybetűkkel kerül majd be a Kalandok Könyvébe! Ott jártunk, ahol a tengerimalac ínyenc éteknek minősül, ahol délben északon jár a nap, ahol az égen annyi csillag van, amennyiről egy európai városban a kozmosz felé tekintve még csak nem is álmodhatunk!
A több írásra kiterjedő beszámoló sorozatot amolyan in medias res módon a 4. napon indítjuk, mert ekkor indultunk el minden perui vendégeskedés alfájához és omegájához, a Machu Picchu–hoz. Többféleképpen meg lehet látogatni a legendás inka várost, mi a kalandos utat választottuk: 4 napos túra az Andok magaslatain át az inkák által létesített ösvény évszázados köveit és lépcsőit taposva, lélegzetelállító ritka levegőn tájakon át, hogy az út végén igazán átélhessük a megérkezés csodáját! Tovább után megannyi kép és élmény 2000 méter fölül!
Szárba szökkenő gondolatok
Valószínűleg számtalan honfitársunk fejében megfordult már a gondolat az ismert fényképeket látva: „de jó lenne eljutni a Machu Picchu-ra”. Az előadások kezdetén megkövetelt „Motivációk” részt így nagy lendülettel át is lapoznánk, rátérve a megkerülhetetlen kérdésre: „Jó, de hogyan?”. A Panamericana blog olvasói tudhatják, hogy van hardcore módja is a latin földrész bebarangolásának, de az egyszeri halandó számára Peru azért nem az az ország – és még csak nem is azon kontinens szelete -, ahova az ember csak úgy alászáll a magasból, bérel egy autót, és helyben elintéz mindent. Utóbbi egyáltalán nem lehetetlen: rengeteg árus, iroda fogadja a látogatókat az inka birodalom fővárosából az évszázadok során a turizmus fellegvárává avanzsáló Cuzco-ban, ahol a szabadidővel rendelkező egyén kedvére válogathat a programok közt akár egyik napról a másikra is. Az autózás viszont kötelekből sodort idegrendszert és schumacher-i reflexeket igényel arrafelé, de erre az önálló írást is megérdemlő témára most nem térnénk ki részleteiben. Marad tehát a szervezett út, amely sok esetben igen borsos árat kóstál, már ami az európai indulást illeti. Ezért is döntöttünk most a túra megejtése mellett, mert az USA-ból lényegesen egyszerűbbnek és leginkább gazdaságosabbnak tűnt mindez.
Rövid böngészés után a teendőket a Peru Gateway Travel irodára bíztuk, akiknek virtuális polcáról leemeltük a Cusco Adventure Budget névre hallgató csomagot. A repülőjegyről ugyan magunknak kellett gondoskodni, de minden mást ezüst tálcán nyújtottak át nekünk, és tették mindezt a helyszínen megtapasztalt program árak összértékéhez viszonyítva roppant kedvező díjszabás mellett. Az irodáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, minden alkalommal készségesen álltak rendelkezésünkre, kérdéseinket Skype-on is fel lehetett tenni, az ott tartózkodásunk során pedig minden a lehető legzökkenőmentesebb volt. Mivel az iroda nem jenki specifikus, így minden utazónak csak ajánlani tudjuk! Külön figyelemreméltó, hogy tetszőleges napon lehet menni, így a tökéletesen véletlenszerűen fluktuáló repülőjegy árak által megszabott optimális indulási időponthoz lehet illeszteni a programot. Az utazás költségei mellett érdemes még egy dolgot szem előtt tartani: bár Peruban nincsen 4 évszak, de megkülönböztethetjük a nekünk téli esős szezont és a május elején induló, majd fél éves száraz időszakot, amelynek közepén turisták derékhada lepi el az országot.
Számos paraméter mentén optimalizálva kaptuk a május közepi időpontot, amikor még megfizethető a jegy, de már nem esik az eső, viszont fel lehet férni a hegyre… Megvoltak tehát a jegyek, jöhetett a tényleges felkészülés!
Pályabeállítások
„Failing to prepare is preparing to fail”
-John Wooden-
Ha vetünk egy pillantást az Inka Ösvény domborzati térképére, akkor 3 dolog ötlik szembe:
- A legmeglepőbb: a Machu Picchu-hoz lényegében leereszkedünk, ebből a perspektívából nézve a műemlék bizony „lent” van.
- A legmagasabb pont 4215 méter… Olyan magasság, amilyet Európában nem sok helyen élhetünk meg, és ahol az oxigén molekulák bizony már egész tanyasias életet folytatnak: csak hébe-hóba találkoznak egymással.
- A vonalvezetés egy komolyabb Tour de France szakaszra emlékeztet, még ha „csak” 45 km is.
A fentiekhez hozzátéve még a 4 napnyi cucc hátizsákba zsuppolásának kényszerét is, érezhető, hogy a táv teljesítése igényel némi felkészültséget, még ha a napi 8-16 km-s járóföld nem is olyan ijesztő önmagában véve. Nagyon fontos az ilyen utakon, hogy ne lépjünk át egy lélektani határt, avagy mindig teljesüljön: „szebb, mint amennyire fáj”. Mivel a meglátogatandó hely szépsége egy hatalmunkon kívül álló természeti állandónak tekinthető – mely kis mértékben függ olyan anyagi jellemzőktől, mint páratartalom, csapadék, hőmérséklet -, így a fájdalom minimalizálását kell célul kitűzni megfelelő felszerelés és fizikai állóképesség beszerzése útján.
Ez a túra mindenképp megkövetel – már ha kellőképpen élvezni is akarjuk -: egy jó, csípőre terhelő hátizsákot (a célra beszereztünk egy itt debütáló Osprey Atmos 65-t) a viszonylag nagyobb teher miatt; egy Vibram talpas, magas szárú túrabakancsot a nedves, csúszós lépcsőfokokon való tapadás biztosítása, a talp köveken való lépdelés okozta irritációjának csökkentése és a fáradó, meg-megbicsakló bokaszalagok megőrzése végett; fejre erősíthető lámpát a táborokban, sátorban való tájékozódáshoz és az utolsó napi kora hajnali induláshoz, valamint természetesen egy megbízható esőkabátot. (Gyakorlott túrázók számára mindez teljesen evidens nyilván, de mi most először léptünk ki a néhány szendvics meg egy kis víz a táskába, este hotel, holnap újra hegy szekvenciából.)
Ami a fizikumot illeti: különösen a megszámlálhatatlan lépcsőre kell készülni, valamint az átlag feletti teher cipelésére és a magasságból adódó ritka levegőre, ami a keringési rendszert pörgeti a szokottnál magasabb fordulatszámra. Van, aki az út előtt súlyokkal megpakolt táskákkal túrázgat, mi csak próbáltunk megszabadulni a nem sokkal korábban a Bahamkán összeszedett felesleges kilóktól és tunyaságtól 1 heti rendszeres futással és szökdeléssel. Mivel általában is igyekszünk heti 2-3 alkalommal sporttevékenységet folytatni, így ez a ráhangolódás elégnek bizonyult utólag, de ebben valószínűleg az elszántságnak is szerepe volt! Ahogy a túravezetők mondták: fejben dől el a dolog. Ha végig a fáradtságra gondol az ember, és arra, hogy ő ugyan fel nem bír mászni, akkor az úgy is lesz… Magunkhoz vettünk hát egy nagy lavornyi pozitív hozzáállást is a felszerelés mellé, és nekivágtunk a majd 26 órás repülőútnak Cuzco városába!
Alaptábor
Cuzco-ba csak véges számú repülőgép közlekedik, így jobb híján a limai terminál spártai vendégszeretetét élvezhettük az éjszaka folyamán, majd reggel valamivel 6 óra után szálltunk le a célállomáson. A megérkezés izgalma mindig hajtja az embert, így ha nagyon benne van a boogie valakinek a lábában, akkor már legszívesebben neki is vágna a hegyeknek! Ekkor azonban Cuzco nem élete nyaralása lenne, hanem saját maga Irapuato-ja. A város ugyanis egy kedves kis völgyben terül el… 3400 méteres tengerszint feletti magasságban. Embere válogatja, miként éli meg a helyzetet, de fel kell készülni rá: a szervezetnek szükséges némi idő az átállásra. 86-ban ezt nem adták meg aranylábú fiainknak a Szovjetunió ellen…
Az ’altitude sickness’ az enyhe szédüléstől a légzési nehézségen át a hányinger, hasogató fejfájás vonalig terjedő tüneteket tud okozni, tészta sem kell hozzá. Szerencsés esetben csak némi kellemetlenséggel jár, súlyosabb szituációkban lényegében tönkreteszi az utat (a dolog vér köhögéséig is fajulhat). Az utazási iroda ezért felhívta a figyelmet: első napokban kerüljük a nagy fizikai terhelést, megérkezés után menjünk el aludni (a városnézés csak délután 1 kor kezdődött), ne együnk nehéz kaját, ne igyunk kávét, a helyi patikákban szerezzünk be az átállást segítő tablettát – ezt már a reptéren is óriásplakátok hirdetik - (2 napig napi 1, ha nincs gond, meg lehet venni pirulánként is: darabját 2 soles-ért, ami nagyjából 200 Ft-al egyenértékű).
Minden ajánlást illedelmesen betartottunk, az út után az alvás sem okozott problémát… Ennek megfelelően nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha másként teszünk, de annyi bizonyos: a mozgás lényegesen nehezebb odafent. A szállásadó Orquidea Real Hostel lépcsője (senki ne riadjon vissza a csak két csillagtól: tökéletesen megbízható, hangulatos, kényelmes létesítményről beszélünk figyelmes személyzettel, olcsó árakkal, szép kilátással) mintegy 15-20, meredek fokot számlált. Mire a feléig eljutottunk bőröndünkkel, úgy kapkodtuk a levegőt, mint egy kiadós margitszigeti futás után… Szívünk kalapálása elnyomta az utca zaját is, mint Tom Hanks-é a Ryan közlegényben, és a pólók mozgásán keresztül lényegében szabad szemmel is kivehető volt a keringési rendszer erőlködése… Fél távon megpihenve – 20 másodperc kimerítő túra után – komolyan felmerült a kérdés: hegyre? Hátizsákkal? Több mint 1000 métert felfele???
A délutáni városnézés során meglátogattunk néhány helyi műemléket, két esetben ehhez kisebb dombra kellett felkutyagolni, immár még magasabban… Nem volt egyszerű, légcsere szempontjából jobban hasonlított az úszás élményére, mint sem a futáséra… Az igazi megpróbáltatás viszont este érkezett el, és ez már csak egyikünket – természetesen engem, a rossz alvót – érintett. Ha morzekóddal akarnám leírni az éjszakám, akkor konvertálás után így nézne ki: „UUUUUUUUUUUU”, avagy rövid-rövid-hosszú… Két normál lélegzetvételt egy felszínre törő ámbráscet sóhaja követett, amint a hiányzó oxigént próbálta magához venni a szervezetem… Igazán furcsa élmény úgy levegőt venni, hogy a tüdő mindazt sikertelen próbálkozásként éli meg. Miután reggelre fekve leszimuláltam egy maratont, jöhetett egy újabb egész napos kiruccanás a Szent Völgybe. Szerencsére a program összeállításakor eleve gondoltak az akklimatizálódásra, így fokozatosan emelkedett a terhelési szint, a harmadik napon egy parádés vadvízi evezés szerepelt a tennivalók listáján. Összességében hamar túllendültünk a nehézségeken – hála a sok előzetes tanácsnak, a kokateának és a kis bogyónak -, már a második nap közepén, Ollantaytambo romjainál is rendben szeltük a lépcsőket (ezekről a napokról később lesz részletes írás). Miután a harmadik este a hotelben házhoz jött egy túravezető, és tartott egy nem is olyan rövid tájékoztatót az előttünk álló kihívásokról, a negyedik hajnalon felvirradt a nagy nap…
/A cikk túl hosszú lett, kénytelen voltam kettévágni, folytatás a következő bejegyzésben./
