„A hőmérséklet holnap +40 és -20 Celsius közt várható.” 

-tévedhetetlen időjós /Garfield/-

A bevezetőidézet ellenére nem az időjárásról lesz szó – annál még jóval több témát kell érintenünk, sem mint hogy legyen időnk holmi üres fecsegésre a napsütötte órák számáról –, legalábbis nem a természetes komponenseiről. Az élet egy olyan összetevőjére szeretnénk rávilágítani, ami merőben eltér az otthonitól, egyszersmind gyökeresen meghatározza a mindennapokat. Ez pedig a mesterséges időjárás, vagyis a légkondicionálás, amire érzésünk szerint a nemzeti össztermék jelentős hányadát költik a nagy víz innenső oldalán.

Felejthetetlen élmény volt Arizonában, amikor elsétáltam az ottani diákközpont két épülete közti mintegy 10 méter széles utcán, és a plusz 45 fokban hirtelen megcsapott a hideg. Ennek oka az volt, hogy a mellettem nyíló egyetemi könyvesbolt ajtaja lényegében nem tudott soha sem bezáródni a zsúfolt utca fotocellára gyakorolt hatása miatt, így egy inverz tűzhányó sárkányként okádta magából a hideget a nap perzselte térkőre... Kicsit meglepődtem ezen a pazarláson, de az ottani körülmények közt nem nagyon tudtam kifogásolni a hűtés mértékét, mert az első napokban gyakorlatilag a boltból-boltba kommandóztam, hiszen 5 percnél többet nem lehetett kibírni a szabadban.

Másodszor akkor találkoztam a jelenséggel, amikor kilátogatunk az Aizona Cardinals – Indianapolis Colts NFL mérkőzésre Phoenix-ben. A fedett stadionon kívül 43 fok volt a parkolóban felállított hőmérő tanúsága szerint, odabent pedig 78000 ember zsúfolódott össze. A hőmérséklet ennek ellenére stabil 20 fok volt... Mint később megtudtuk egy vezetett stadiontúra alkalmával, ilyen események megrendezésekor a befedett arénát már 2 nappal előre elkezdik behűteni. Ezt már kicsit erősnek éreztem...

Aztán megérkeztünk Wisconsin-ba, ahol az év tetemes hányadában nem túlzottan indokolt a hűtés, cserébe a hőmérséklet bejárja a hagyományos higanyos hőmérő majd teljes spektrumát. Legalábbis odakint. Abban a pillanatban, hogy zárt térbe kerülünk, a körülmények teljesen függetlenné válnak minden külső hatástól (az én épületem esetében ez fokozottan igaz, mert ablak sincs az irodában és a folyosón). A termosztátok nagy részét ellátják egy „Ne állítsd át!” felszólítással, és a Die Hard típusú filmekből ismert szellőzőcsatornák ontják magukból az egyenletes hőmérsékletet... És itt el is jutottunk a lényeghez: míg otthon a BME-n komoly elvi vitákat folytattunk arról a többi doktorandusszal, hogy vajon egészséges dolog-e a külső hőmérsékletnél több mint 5 fokkal hidegebbre állítani a termosztátot – az épületgépész szakvélemény alapján nem –, továbbá állandó hadban álltunk a lányokkal, akiknek a nyaka nem bírta a légmozgást, addig itt ezekkel a dolgokkal mit sem törődnek. Szerencsés esetben 20 fok körüli értékre van belőve a hőmérséklet, de tavasszal egy alkalommal sikerült megfáznom, mert a munkában elmélyedve egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy tüsszögök, és egy délután alatt megtaknyosodtam. Leolvasva a szabályzó által mutatott értéket egyből értelmet nyert a dolog: 4 órája üldögéltem egy pólóban a 16 fokban. Természetesen ez után feltekertem egy emberibb értékre a termosztátot, de másnap reggel már újra az előző beállításon találtam.

Nyáron fokozódott kicsit a helyzet, ekkor ugyanis nem érték be a többiek a puszta hideggel, hanem megtoldották a hőérzetet egy polc tetejére lerakott szobaventilátorral, ami lelkesen meg is mozgatta a didergő molekulákat, melyek méla egykedvűséggel pattantak le órákon át nyakam és arcom jobb oldaláról, tulajdonképpen lassan, részecskénként kiosztva egy féloldalas bénulás felé vezető taslit...

Az irodára viszont legalább fel lehet készülni, van mód átöltözni. Egy idő után váltás ruhát vittem a táskában, a rövidnadrágos biciklizés után felvettem egy farmert bent. Amire kevésbé lehet, az a tömegközlekedés, beleértve mind a buszt, mind a repülőgépet, sőt: a karibi hajót is. Igen, a buszt is, bármilyen hihetetlennek is hangozhat ez valakinek, akik a piros 7-esen egy átlagos munkába menetel alatt többet izzad mint Zidane... Pénteken kimentünk az utolsó nagy élelmiszer beszerzés okán a külvárosba, a 30 perces buszozás végére komolyan fáztunk. Ennél is rosszabb volt a helyzet Chicago-ba menet, mert a helyi járat legalább minden sarkon kinyitogatja ajtaját, de a távolsági buszt ezt nem teszi meg, továbbá zsúfoltsága is elmarad városi társáétól. Teljesen érthetetlen, hogy minderre miért van szükség.

Mindezt felülmúlják a repterek. Ha készítenénk egy hőtérképet az USA-ról, akkor sötétkék foltokként jelennének meg egy nyári napon a hűtőkamraként üzemelő terminálok. Különösen igaz ez az olyan kisebb létesítményekre, mint Madison vagy Missoula, ahol a hatalmas embertömeg nem tudja kifűteni a rendelkezésre álló térfogatot, mivel nincsenek sokan. Ez a mi szempontunkból sokszor végül is jól is jött, mert a súlylimitek miatt rendszerint bakancsban, pulóverben, farmerban közlekedtünk, bármekkora is volt a külső hőmérséklet. Melegünk ennek ellenére egyszer sem volt...

A madison-i gáz és villany szolgáltató társaság honlapján meg lehet nézni, hogy átlagos fogyasztásunk miként viszonyul az átlagos felhasználói fogyasztáshoz. Megtudtuk, hogy az év során felélt villany mennyisége a madison-i háztartásokra vetített átlag 16%-át teszi ki. Ez persze részben betudható annak, hogy 1,5 hónapot távol voltunk, majdnem csak este vagyunk otthon, nincs mosógépünk, stb. De mindent összevetve – például hogy a hűtőt még Noé használta a bárkán, és egy hasonló korabeli sütő mellett áll a megfelelő hőcsere biztosítása végett – még így is kevés az érték. Javier-től megtudtuk, hogy ez minek köszönhető. Egyik ismerőse lakására felmenve a légkondi vígan zümmögve fogadta őket, amikor a srác már 8 órája nem volt otthon. Mikor Javier rákérdezett a dologra, a válasz az volt, hogy nem szeret meleg lakásba megérkezni. Hagyok időt... A szóban forgó diák napi 8-9 órát egyetemen van, ezalatt a zsebkendőnyi területű apartmanban egész nap megy a hűtés. A havi villanyszámla ennek megfelelően a miénk 5-szöröse (ha levonjuk a fix költségeket, akkor inkább 9-szerese).

Összefoglalva: irgalmatlan mennyiségű villanyt pazarolnak el – és eddig még nem is említettük, hogy az egyetemeken éjszaka égve marad az alap világítás a folyosókon, sok esetben pedig az ablakok hiánya miatt nappal is szükségesek az extra fényforrások -, és még csak nem is kellemes az eredmény. Felfoghatatlan, hogy miért nem lehet egy olyan 3-4 fokkal feljebb tekerni a termosztátokat, akkor valószínűleg kevesebbszer is adnák meg magukat. Ugyanis a rendszerek nem hibátlanok, júliusban kétszer is bedöglöttek a mi tornyunkban, aminek a következménye a szellőztetés más formáinak teljes hiánya miatt tényleg katasztrofális... A villany fenti felhasználásnak megfelelő árszabása viszont lehetővé teszi, hogy a hozzánk hasonló tudatos felhasználók nevetséges számlákat fizessenek. Ez igaz egyébként az élet más területére is, de erről még később lesz szó: európai fejjel és szokásokkal kész aranybánya itt élni!