„A KRESZ nem az a szabályrendszer, ami a Mestert keretek közé szoríthatja...”

-Laci- 

A Forma-1 gyakorlatilag elképzelhetetlen brazil versenyzők nélkül: Senna, Piquet, Massa, Barrichello, Fittipaldi, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A portugál anyanyelvű ország mellé idén Maldonado révén pedig Venezuela is felkerült az autósportok térképére, csatlakozván a Montoya által fémjelzett Kolumbiához és a Fangio által képviselt Argentínához is. Perui versenyzőről azonban még nem hallottam sem ebben a sportban, sem raliban. Az alig több mint 1 hetes kirándulásunk során rengeteg alkalmunk volt különböző gépjárművek utasaiként behatóan tanulmányozni a perui sofőrt természetes életterében, és rögvest meg is világosodtunk a fentiekkel kapcsolatban. A rali egyszerűen unalmas lenne nekik, hiszen noha ott vannak a pálya széléről szétrebbenő nézők, de nincs kit megelőzni külső ívről szerpentinen... A Forma-1 meg szót sem érdemel: belátható kanyarok? Hibátlan útburkolat? Biztonsági korlát? Ne vicceljünk kérem... Tovább után két videó és némi elemzés az utakról! 

A perui kirándulásunkat sok pozitív jelzővel lehet jellemezni, de kaphat még egy elnevezést is: “tanulmányi kirándulás”. Az általános iskolától eltérően most nem a buszozás jó hangulata maradt meg elsődleges emlékként – bár az az élmény is felejthetetlen marad, hanem tényleg az a rengeteg új információ, amit láttunk és hallottunk. Ez az út ékes példája volt annak, hogy van, amit egyszerűen nem lehet másképp megtudni, mint hogy utazik az ember.

/Előzmények és felkészülés az előző bejegyzésben/

Első szakasz: a könnyű nap (12 km, szintemelkedés: 2600-ról 3100 m) 

Az úgynevezett könnyű nap a szállásunkon indult pirkadatkor. Cuzco-ban összeszedték a csoport tagjait egy közös gyülekezési pontban, ahol aztán buszra szálltunk, és meg sem álltunk Ollantaytambo-ig. A városka főterén lehetőség volt reggeli vételezésére – mi ezzel nem éltünk -, valamint emellett minden egyéb beszerzésére is. Az árusok lényegében egymás kezébe adták a kisbusz tolóajtaját, miközben mi a kiszállással bíbelődtünk: kokalevél (elvileg energiát ad rágcsálás útján, valójában megfájdult csak a gyomrom tőle a második napon), kalap, póló, kulacs, kulacstartó, poncho, bot, minden, amit csak el lehet képzelni. Erika megérzései helyesnek bizonyultak: valószínűleg nem véletlenül javasolják az általunk ezidáig soha nem használt túrabotot. Mindösszesen 5 soles-ért vettünk két, vászon markolattal ellátott egyszerű partfisnyelet, komolyabb terméket a repülőn való hazaszállítás miatt nem éreztünk szükségesnek. Ez a két kis bot viszont életmentőnek bizonyult! A meredek lépcsőkön óriási könnyebbséget jelentett plusz egy földet érintő végtag, a vizes köveken pedig nem egyszer óvott meg minket az eséstől. Elengedhetetlennek érezzük utólag a fejenként legalább egy támaszkodó alkalmatosság beszerzését!

„Az egész Inka Ösvény dolog fejben dől el!”

- túravezetők-  

Több mint 1 hét telt el azóta, hogy visszaérkeztünk az Államokba Peruból, miután Houstonban sikeresen kitaláltuk amolyan szerencsekerék jelleggel – 3 mássalhangzóból és két magánhangzóból – a texasi vámtiszt kérdését. Több mint 1 hét eltelt, de szinte mi sem változott: gyakorlatilag nem múlik el óra anélkül, hogy gondolatban lámák ugrálnának körülöttünk, vagy hogy ismét magunk előtt lássuk az Andok fantasztikus, ködbe vesző, zöldellő vonulatait. Szerencsések vagyunk, hiszen eddig sem szűkölködtünk életre szóló élmények terén, de a déli félgömbön eltöltött 8 nap így is aranybetűkkel kerül majd be a Kalandok Könyvébe! Ott jártunk, ahol a tengerimalac ínyenc éteknek minősül, ahol délben északon jár a nap, ahol az égen annyi csillag van, amennyiről egy európai városban a kozmosz felé tekintve még csak nem is álmodhatunk!  

„Merjünk nagyot álmodni!”

-Orbán Viktor-

Ezekben az időkben talán nem a legszerencsésebb OV idézettel kezdeni egy blogbejegyzést, de annyira ide illik az egykoron szlogenné vált mondat, hogy nem tehetek mást. Az elmúlt 135 írás után aligha kell magyarázni: ebben az évben megtanultunk nagyot álmodni. Mikor ezek a sorok képernyőre kerülnek, már éppen lelkesen csomagolunk majd, hogy másnap reggel felüljünk a Chicago felé tartó buszra, és a közös életünk kezdetén megejtett első kirándulásunk során, a Monte Rondinaio párás lejtőin szinte poén szinten megszülető közös, „elérhetetlen” álomcélpontunk felé vegyük az irányt… Nem csak egy olyan út lesz ez, amire örökké emlékezni fogunk, ami messzebb visz otthonról, mint azt valaha sejtettük, amit elfogadható anyagi ráfordítás mellett csak most ejthetünk meg, hanem egyfajta szimbólum is számunkra. Abban a pillanatban, amikor 10 nap múlva haza érkezve feltölthetjük ide a tovább után látható közismert képet immár saját magunk mosolygós arcával az előtérben, lényegében világgá kiabálhatjuk, és magunknak is bizonyíthatjuk: MINDEN lehetséges!!!