A perui kirándulásunkat sok pozitív jelzővel lehet jellemezni, de kaphat még egy elnevezést is: “tanulmányi kirándulás”. Az általános iskolától eltérően most nem a buszozás jó hangulata maradt meg elsődleges emlékként – bár az az élmény is felejthetetlen marad, hanem tényleg az a rengeteg új információ, amit láttunk és hallottunk. Ez az út ékes példája volt annak, hogy van, amit egyszerűen nem lehet másképp megtudni, mint hogy utazik az ember.
Peru és Dél-Amerika történelme részemről, és jelen iskolarendszerünkben szerintem a többségnek, kimerül abban, hogy tudjuk hol van, tudjuk, hogy léteztek inkák, akiket a spanyol hódítók a XVI. században leigáztak az aranyukért. Esetleg még azt is tudjuk róluk, hogy a mai napig az Andok rejtett ásványkincseiből élnek, hozzá kell tenni természetesen, hogy USA és Európa is kellően kizsákmányolja őket.
Az ország fő bevétele tehát a bányászat, ami pedig Cuzcot illeti, a turizmus. Emellett nem említették, hogy gabonát, vagy burgonyát exportálnának számottevően, de feltételezhetően, ha a GDP-ben nem is mutatkozik meg ez jelentősen, tömegre valószínűleg tetemes mennyiségről van szó. Mint megtudtuk ugyanis, Peru adta a világnak a krumplit. Konkrétabban az Andok, hiszen igazán jó krumpli 2500m felett termeszthető, az alatt szinte csak gabonát látni a hegyekben, főleg kukoricát. A síkvidékre, mint hozzánk is, csak olyan génmanipulált burgonya telepedett meg, aminek nem sok köze az eredetihez, mondják ők. Véleményem szerint inkább csak az általuk ismert kb. 4000 fajtából túléléses alapon kiválogatódott az a kb 20 féle, amit mi is ismerünk. Volt szerencsénk megkóstolni néhány helyi terményt, és tényleg más ízűek, leginkább édesebbek. A kukorica pedig nem édes, ellenben nagyon tetszetős hatalmas szemekből áll.
A befizetett csomagban már első nap városnézéssel indítottunk, amivel egyből le is nyűgöztek minket, ugyanis tökéletesen szervezett kirándulást tetünk nem csak a belvárosban, hanem a városszéli híres inka helyeken is. Amellett, hogy itt tapasztaltuk meg először a buszvezetők haláli vakmerőségét, rengeteget tanultunk José-tól, az idegenvezetőnktől. Előre kell bocsátani, hogy Cuzcoban, ha idegenvezetőt említünk, nem egy angolul beszélő tanfolyamot végzett emberre kell gondolni, ugyanis náluk az lehet idegenvezető, aki adott szakon főiskolát vagy egyetemet végzett. Feltételezem a részletes ismeretei alapján, hogy José - a képen - történelmet tanult, mégpedig olyan tanároktól, akik megpróbáltak a realitások talaján maradni, és a hódító spanyolokat nem a történelem abszolút fekete figuráiként beállítani, ahogy nekem is megjelentek a szemeim előtt, amikor az inkákról, mint titokzatos népekről olvasgattam.
Elsősorban a hódítók krónikáiból tudjuk jelenleg a legtöbbet az inkák életéről, szokásairól, mivel ők nem írtak. Használtak szimbólumokat, de ilyen szempontból nem tekinthetők fejlett civilizációnak. A spanyolok abszolút érdemei közé sorolható már maga az a tény, hogy akkori hajókkal és eszközökkel áthajóztak Dél-Amerikába, és aki túlélte a hajóutat, felmászott az Andokba. Nem gondolunk bele, amíg nem tapasztaljuk, milyen nehézségekbe ütközik ott az, aki nem magas hegyek között születik. Már csak az alacsonyabb oxigénszint is kihívások elé állítja az embert, de el sem tudom képzelni milyen lehetett az akkori divatnak megfelelő menetfelszerelésben 4000 m fölé menni. Nem is értek fel Cuzcoig többen 87 embernél. A hódítók negatív megítélését ez a tény szerintem kicsit megrendíti. Nehéz elképzelni, hogy 87 megfáradt férfiú leigázott 15 millió embert. Az is tény, hogy ők, illetve az őket követő többi spanyol sok inkát megölt, de hajóval nem érkeztek olyan sokan, akik elbántak volna az összes helyivel. Inkább csak jókor érkeztek jó helyre. Az inka birodalom meglehetősen fiatal volt akkor, csupán 300 éves. Kiterjedt majdnem az egész Andok területére egészen Patagóniától a dzsungelig. Magába foglalt rengeteg törzset, akik nem békésen csatlakoztak a birodalomhoz, és 300 év messze nem volt elég ahhoz, hogy beolvadjanak, és ne elnyomó nemzetként tekintsenek az inkákra. Így a spanyoloknak nem kellett győzködni őket, hogy álljanak melléjük az inkák elleni harcban. Cortezék Mexikóba pedig épp annyival előbb érkeztek, hogy akaratlanul is segítsék Pizarrot. Ugyanis a spanyolok új betegségeket hoztak magukkal az Újvilágba, amik gyorsabban terjedtek a spanyoloknál, így megelőzve Pizarrot, bárányhimlő támadta meg az inkákat, és többek közt a királyuk is akkortájt halt meg, amikor a hódítók érkeztek, gyengítve a birodalmat és erősítve az etnikumokat. A hódítás nem volt kegyes a helyiekkel, de a leigázás nem volt kegyetlenebb, mint Szent István királyunk hittérítése. Aki nem fogadta el az új vallást, és továbbra is a természetnek áldozott, azzal nem voltak könyörületesek. Aki viszont behódolt, azt nem feltétlenül bántották. Az Újvilágba érkező spanyolok feleséget találtak maguknak, és családot alapítottak. Pizarro az inka hercegnőt vette feleségül. Arról nem szólt a történet, hogy a hercegnő mennyire volt boldog ebben a házasságban. Minden esetre, két gyermekük született. A fiú fiatalon meghalt, a leányuk viszont továbbvitte Pizarro vérvonalát, Spanyolországba költözött, és élt megbecsült társadalmi rangban.
A spanyolok beolvadása miatt ma már nem lehet igazán olyan népcsoportot találni Peruban, aki inkának vallja magát. Talán csak a cuzcoiak hiszik ezt magukról. Hogy José-t idézzem:
„Nézzétek csak meg az arcomat! Úgy nézek ki, mint egy spanyol? – Nem. Úgy nézek ki, mint az indiánok? – Nem. Mert mi már itt mind meztitos vagyunk.”
És teljesen igaza van. Több elmélet van arra, hogy a dél-amerikai népek hogyan kerültek a kontinensre. Valószínűsíthető, hogy az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan Ázsiából a Berring-szoroson keresztül jöttek, de az sem kizárt, hogy a Csendes-óceánon tutajokon jutottak el Peru partjaira a Polinéz szigetvilágból. A lényeg, hogy ezek a hegyi népek eredetileg az indiánokra hasonlíthattak, és nagyon érdekesek nekünk. Képtelenek voltunk például megbecsülni bárkinek a korát. Mindenkinek hollófekete, dús haja van, amit a nők két nagy fonatba kötve hordanak. Gyakran a két copf végét fekete, díszesen megkötött fonallal kötik össze. Alig őszülnek; láttunk egészen idős nőket is, akiknek egy ősz hajszála sem volt, viszont ahogy vékonyodott a haja, némi csalásra szorult, és a két vastag fonat némi fekete fonállal keverve állt elő, de ezt csak nagyon közelről láttam, mert ugyanolyan fekete volt a haja is. A férfiak pedig nem kopaszodnak.
Mint említettem, az inkák nem írtak. Akkor hogy voltak képesek ilyen nagy birodalmat összefogni? Rendkívül jó futárhálózattal rendelkeztek. A legtöbb települést inka ösvények kötötték össze. Olyan nagy távokat, mint Lima és Cuzco, váltófutárokkal kötötték össze. Így például a király Cuzcoban minden nap friss halat ehetett, ami Limából érkezett. És most olyan időkről beszélünk, amikor nem volt lovuk, sem szamaruk, mivel ezek az állatok a spanyolokkal érkeztek. Puszta emberi erővel tették meg ezeket a távokat. Egy jó küldönc kb 40 km-t tett meg egyszerre a következő állomásig, ahova érkezése előtt a völgyből tükörrel jelzett, hogy közeleg. A váltófutárnak volt ideje készülni, és már vitte is az üzenetet, vagy terméket tovább, amint az előző megérkezett. Ha csak a hordárainkat vesszük alapul, akik 25 kg-mal gyakorlatilag futnak a lépcsőkön, csomag nélkül pedig maratont szerveznek nekik az inka ösvényen, amit a rekorder 3 óra 35 perc alatt fut le, akkor el lehet képzelni, hogy tényleg működött ez a rendszer. Az inkák nem használtak kereket. Bár ismerték, nem tudták használni. A keréknek igazából ma sincs sok létjogosultsága a közlekedésben. Természetesen épültek utak, és mi is buszoztunk, de a helyieknek néha gyorsabb átjutni egyik faluból a másikba gyalog a hegyi ösvényeken keresztül. Igazából még Cuzcoban sem sok hasznát venni egy babakocsinak. Ennek megfelelően a nők nagy része nagy kendőbe kötve cipeli a hátán a kisgyerekét, vagy a termékeket, amit a turistáknak visz árusítani- kinek mije van éppen. Ezek a hölgyek olyan szandálban tesznek meg kilométereket gyalog a magas hegyeken fel és le, amire csak ránézve is fájt a lábam. Rendkívül szívós, erős emberek. A kisgyerekek pedig egyszerűen tüneményesek. Szinte mindegyik kis pirospozsgás, ami a kreolos bőrükön nagyon bájos.
A legtöbb ember nagyon szegény. Amikor leszállt a repülőgépünk, olyan látkép fogadott minket, amire egyáltalán nem voltunk felkészülve. A házak befejezetlenek, további emeletekre várnak, nincsenek ablakok, nincsenek bevakolva, vidéken inkább csak vályogból készülnek. Ezeket az épületeket lakják, ami így leírva meglepő, de valahol élniük kell a lakosoknak, mást pedig nem látni. Nagyon nagy a szegénység, de ennek ellenére mi nem szenvedtünk semmiben hiányt. Még a hegyen is, ahova mindent a hátukon cipeltek a hordárok, többet kaptunk, mint amit el tudtunk képzelni. Tényleg erejükön felül teljesítenek - talán mivel a város egyetlen bevétele a turizmus.
Cuzco meglepően lepusztult, de Sagred Valley-ba tartva a környező települések még inkább elszomorító látványt mutattak. Ami nagyon furcsa, hogy a városban látni szegény, mégis takaros embereket, viszont azon kívül nagyon rendezetlennek tűnt a kép. A szabadon kóborló tehenek, bikák, disznók, lovak, amik kedvük szerint a kukoricásban legelnek, vagy az úton okozhatnak balesetet, nagyon furcsa jelenség, mivel otthon és az USA-ban is azt láttam, hogy az állat a gazdának a legnagyobb érték, amire vigyáz. Amikor rákérdeztem, hogy ez náluk hogy van, azt mondták, hogy reggel kiengedik őket, estére meg mindig hazatalálnak. Én ebben azért nagyon kételkedem, mert ugyan a borjú felimeri a kaput, de ha a szomszéd szomszédjának a fűje zöldebb, arra fog tartani, és van az a távolság, ahonnan már nem megy haza. Mindegy, állítólag működik. A vetések sem voltak igazán gondozva. Néhány burgonyaföld, illetve terasz egészen szép volt, de többségében a gaz legalább akkora volt, mint a haszonnövény maga. Azt a furcsa benyomást keltette a táj, mintha visszautaztunk volna az időben a XVI. századba, amikor már az inka és a spanyol kultúra keveredett, és ezt még kevernénk a XX. század vívmányaival, mint autó, aszfaltos utak, elektromosság. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy hozott-e nekik ez a fejlődés annyi előnyt, mint amennyi kárt okozott. Cuzco és a környező települések ugyanis nagyon gazdagok voltak annak idején. Cuzco volt az inkák fővárosa. Neve - „Cosco”- jelentése: köldök. Cuzco 70%-a olyan ragasztóanyag nélkül, precízen összeillesztett kövekből épült falakból áll, amit csak templomoknál vagy nagyon jelentős épületeknél használtak. Sok épület alapját még mindig ezek a kövek alkotják, hiszen ezeknél tartósabbat és stabilabbat nem is lehet építeni. Ezek évszázadok óta rendületlenül állnak túlélve több földrengést. Ezt az építészeti módot nem az inkák találták ki, hanem a pre-inka népektől tanulták, ahogyan a fémolvasztást és megmunkálást is. Az egyetlen érdemük, amivel felülkerekedtek a pre-inka népeken, a fejlett szociális rendszerük volt. És természetesen a rómaiakhoz hasonlóan nagyon jó tanulók voltak. Megtanultak egy csomó technikát, amit tökéletesen alkalmaztak és fejlesztettek. Ugyan írásuk nem volt, a nyelvük fennmaradt, és ma is élnek sokan Peruban, akik az inka kecsuán nyelvet beszélik.
Az inkák gazdagságát jelzi, hogy fővárosuk fő templomát rengeteg arannyal borították. Quoriquancha, az arany templom ma is megtekinthető, természetesen az aranyozás nélkül, de így is lenyűgöző azok között a falak között járni, amik már annyi ideje stabilan ott állnak. Nemkülönben magával ragadó élmény a Piazarro-ék által hozott kereszt előtt állnni. Cuzco mellett Machu Picchu a maga idejében nem volt jelentős település. A néhány templomát leszámítva az épületek agyaggal összetapasztott kövekből épültek, a teraszok arra utalnak, hogy a mintegy 500 lakos mezőgazdasággal foglalkozott. A település jelentősége abban rejlett, hogy nagyon közel volt a dzsungelhez, és az inkák el tudták titkolni a létezését a spanyolok elől. A várost feltehetőleg elég gyorsan hagyták el lakosai, és ezután a dzsungel szépen benőtte, meglehetősen épen konzerválva az utókor számára. Mivel a spanyolok nem jártak Machu Picchuban, nagyjából semmit nem tudunk róla. Szinte minden csak feltételezés. Megoszlanak a vélemények, és a fentiek ellenére sokan úgy hiszik, hogy azon a kivételes helyen épült város különös vallási jelentőséggel bírt.
A kóborló jószágok itt egyáltalán nem voltak idegesítőek, inkább csak még egzotikusabb lett a látkép az inka romokban legelésző lámáktól. Meglepően gyorsan – néha ijesztően gyorsan- közlekednek a meredek lépcsőkön ezek a nagytestű állatok a turisták örömére. Mint megtudtuk, háromféle lámát tartottak az inkák: külön volt szállításra, a húsáért és a fekete láma áldozati állat volt. Nem tévhit, az inkáknál tényleg létezett az emberáldozat is. Azonban nem olyan módon, ahogy azt a mesékben látványosan bemutatják: áldozati asztal, nagy kés, stb. Az áldozat általában önkéntes volt, aki erre becses cselekedetként tekintett. Semmiképpen nem foglyokat áldoztak fel. A foglyaikat általában rabszolgamunkára ítélték, és valószínűsíthetően ők hordták messzi földről az építőköveket. Az emberáldozat gyors halált jelentett, általában egy kővel fejbeverték a jelentkezőt. Nyári, nekik téli napfordulón, június 23-án fekete lámát áldoztak, amit kizsigereltek, és a belső szervek milyensége alapján jósoltak. Ma is nagy ünnepséget tartanak a hosszabbodó napok tiszteletére- lámaáldozat nélkül. Két fő istenségnek hódoltak: Pacha Mama-nak (Földanya) és „Nap apa”-nak.
Két állatot háziasítottak a lámán kívül, az alpakát és a vikunyát. Előbbit főleg a gyapja miatt tartották. Ma is sokan készítenek alpaka gyapjúból készült pulóvert, sálat. Természetesen, ha turistaként emlékbe szeretnénk vinni valamit, a bőség zavarával állunk szemben. Remgeteg árus árul 30-300 $- ig mindenféle terméket. Mindegyikre azt mondják „Baby Alpaca”, de azért 30 $-ért inkább csak „Maybe Alpaca”-t kapni. Jártunk első osztályú készítőnél, ahol az árak a csillagos égbe szöktek, de legalább megtapinthattuk a különbséget. A bébi alpaka címet az viselheti, ami két évesnél fiatalabb állattól származik. A belőlük készült termékek olyan puhák, amit tényleg nem lehet leírni. Aztán vannak a kicsit idősebb állattól származó termékek, és az egészen kemény, idős állattól származóak. A piacos, olcsó termékek legtöbbje akrilszállal kevert, vagy csupa műszál.
Jó tudni, ha sálat veszünk ajándékba valakinek, hogy a sálnak náluk fontos szerepe volt. Az inkák között, illetve még nemrég is élő szokás volt kisebb hegyi településeken, hogy a lányok a kiválasztott fiúnak sálat adtak zálogba, hasonlóan a mi keszkenőnkhöz. A fiatal lányok és fiúk házasság előtt 5-6 évig együtt éltek, és csak 22-23 évesen házasodtak össze, ha addig jól kijöttek. Ez azért nem a mai értelemben vett együttélést jelenti, mert nem aludtak együtt, de együtt dolgoztak, együtt töltötték napjaikat. És ha azt mondták, hogy szeretik egymást, és együtt szeretnének maradni, akkor össze is házasodtak. Ma már persze ez változik, aminek köszönhetően a válás is gyakoribb.
Az országba érkezve voltak fenntartásaink, vajon milyen hatások érnek majd, azonban az első sokkoló látkép után csupa pozitív tapasztalat következett. A végére úgy jöttünk haza, hogy őszinte elismeréssel tekintünk az ott élőkre. A hotelben dolgozók, a hordáraink, az idegenvezetőink ugyan csak kis réteget alkotnak a társadalomban, de rajtuk keresztül olyan helynek ismerhettük meg Perut, ahova mindenkit csak bíztatni tudunk, hogy egyszer, ha teheti, menjen el.
