„Nem az események zavarják az embereket, hanem az eseményekről alkotott vélemények"

-Epiktétosz-

Az időszámításunk hajnalán élő görög filozófus szavai talán még soha nem csengtek annyira igazan, mint a tömegtájékoztatás mai, egyre gyorsabban frissülő és egyre interaktívabb világában. Elég csak belegondolni, mely hírek kavarták az utóbbi napokban a legnagyobb port az interneten, legyen akár szó különböző blogokról, publicisztikákról, vagy akár a Facebook üzenőfalakon megjelenő hozzászólásokról. Hármat emelnék ki: Bayer Zsolt rasszista húrokat pengető, botrányos írását a Magyar Hírlapban; a FIFA magyar szurkolókra kirótt szankcióját az Izrael elleni barátságos meccsen történt antiszemita megnyilvánulások okán, melynek eredményeképpen zártkapus lesz a Románia elleni kiemelten fontos selejtező mérkőzés; végül pedig a tényt, miszerint ismét Messi nyerte el az Aranylabdát. Önmagában véve mind a 3 hír kiváltott belőlem gondolatokat, saját véleményt, ellenérzést vagy helyeslést, esetleg mellettük vagy ellenük szóló érveket. Ami azonban meglepő: maguk a hírek koránt sem gyakoroltak rám akkora hatást, koránt sem zaklattak fel annyira, mint a velük kapcsolatos megnyilvánulások.

„Több mindent, kevesebb semmit”

-Kétfarkú Kutya Párt-

Lovas nemzetnek tartja magát a magyar, de valahogy mégsem akaródzik megülni azt a paripát... Valahányszor előáll egy vitás helyzet, egy bizonyos nézeteket sértő szituáció, az ember nekilódul, hogy felháborodásában felpattanjon arra a bizonyos rakoncátlan paripára és kivont karddal nyargaljon a megoldásra váró problémák ellen, de valahogy mindig az lesz a vége a dolognak, hogy a nagy, elégedetlenségből táplálkozó lendülettel Berki Krisztiánt megszégyenítve libbenünk át a jószág felett, és zúgó fejjel csattanunk a betonon a ló túloldalán. Ráadásul ekkor felocsúdva vesszük csak észre rendszerint, hogy az általunk fénylő pegazusnak látott ló valójában egy kivénhedt öszvér csupán...

Az elmúlt napokban ismét elszabadult a nagy tandíj mizéria, és elnézve a híreket, az üzenőfalakat, a blogokat és elsősorban a hallgatói szervezetek megszólalásait nyugodtan kijelenthetjük: ballisztikus röppályára állva süvítünk össztársadalmilag a ló túloldala felé...

Az Apple 700000 gyári munkást foglalkoztat Kínában, mégpedig azért, mert ezen munkások irányításához ott helyben szükség van 30000 mérnökre is. 'Egyszerűen nem találok ennyit itt az USA-ban' – mondta Jobs [egy Obama-val folytatott beszélgetés során] – 'Ezeknek a gyári mérnököknek nem kell PhD-vel rendelkeznie, nem kell zseniknek lennie, egyszerűen csak a gyártáshoz szükséges alapvető mérnöki ismeretekre van szükségük. Ha majd tudunk ennyi ilyen végzettségű embert képezni, akkor a gyárakat hazahozhatjuk.'

-Walter Isaacson: Steve Jobs-

A szemünk előtt kibontakozó XXI. századi népvándorlás napjainkban komoly muníciót szolgáltat számos fejtegetés számára, legyen akár szó egy egyszerű tömegközlekedési eszközön elhangzó beszélgetésről, egy szociológia tanulmányról, egy jövőjét tervező fiatal elhatározásának érlelődéséről vagy éppen egy nacionalista húrokat pengető párt propaganda anyagáról. A ki- és bevándorlás a mindennapok része lett, a hírek állandó témája. Épp a napokban jelent meg, hogy milyen új magaslatokba érkezett a Németországba kitelepülő magyarok száma az elmúlt fél évben. Emellett a hazánkat érintő tény mellett azonban még figyelemreméltóbb az, hogy ez év januárja és júliusa közt, 6 hónap alatt összesen fél millió határon túlról érkezővel – vagyis egy komoly méretű város populációjával - bővült Merkel országának közössége.

„Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”

-Petőfi Sándor- 

Emlékszem, amikor alig 7-8 évesen lopakodva közeledtünk a lakótelep végi erdő széléhez, hogy minél közelebb juthassunk az ölyv fészkéhez, mielőtt a gyönyörű madár szétterpeszti szárnyait és vijjogva kirepül a fák közül. Emlékszem még, hogy milyen örömmel fedeztük fel a megjelenő gólya fiókák fejeit hazafelé az út mellett. Emlékszem, mennyire nagy élmény volt olyan nagyvadakra lelni, mint egy szarvasbogár, vagy hogy milyen lelkesen vittünk haza egy földön talált őzkoponya darabot az agancsokkal. Emlékszem, dobozból „terráriumot” építettünk a sáskáknak, képesek voltunk csak úgy üldögélni a magaslesen néhány színes madárért, vagy eláztatni a fél lakást csak azért, hogy igazi, élő vízibolhát láthassunk a mikroszkóp alatt. Emlékszem mennyi energiát fektettünk közönséges növények lepréselésébe, színes rovarok hajkurászásába. Emlékszem hány meg hány David Attenborough dokumentumfilmet néztünk végig tátott szájjal, és hogy még hisztiztem is egy akkoriban sokat reklámozott – és drága – videó sorozatért. Aztán mindez szép lassan elmúlt... Az erdei kirándulásokból délutáni sportolás lett, a természetfilmekből előbb gimnáziumi leckék, majd később letöltött sorozatok. A lakás mellett hullámzó mezőből előbb lakótelep, majd később zuglói betondzsungel, a patakhoz való lekerekezésből pesti buszozás, a könyvek és újságok olvasása helyett értelmetlen pötyögés a gép előtt... 

„Had mondjak valamit a nyersolajról: soha, soha nem szeretnéd látni, megérinteni, megszagolni, megízlelni. Gusztustalan, undorító dolog!”

-John Hofmeister-

Az egyetemen tartott interdiszciplináris előadások, rendezvények sorából is kiemelkedett a szemeszter során a világ olaj készleteinek jövőjét firtató vitaest nem csak aktualitása és érdekessége, de a beszélők felkészültsége és professzionális előadása miatt is. Napjaink egyik közkedvelt és központi témája a fosszilis energiahordozók folyamatos apadása és ezzel párhuzamosan az alternatív, megújuló energiaforrások fellelése és hatékonyságuk növelése. Sajnálatos módon azonban igen nehéz megbízható és érdemi információkat kiszűrni az összeesküvés elméletek, az olaj kartellek áldozatául váló világmegváltó találmányok, politikai cselszövéseket előtérbe helyező teóriák erdejéből. Nagyon gyakran a valós problémáról folytatott eszmecsere hirtelen elkanyarodik egyfajta világpolitikai elemzés irányába, és a tudományos kérdésektől indulva egyszer csak valahol a Közel-Keleten állomásozó amerikai csapatok szidásánál kötünk ki. Ilyen formában is helyt álló Mr. Hofmeister mondata: az olaj gusztustalan, undorító dolog! Éppen emiatt érdekfeszítő volt végighallgatni ezt az eszmecserét, mely ugyan értelemszerűen nagyon amerikai szemszögből vizsgálta a kérdést, de közben rávilágított néhány olyan tényre például az „olajkészletek elfogyásával” kapcsolatban, amely nem teljesen felel meg a közhiedelemben élő általános – és téves – képnek.

Előbbi megjegyzés legfőbb vezetőnktől származik, míg utóbbi kérdést magam teszem fel.  Először látván ezt a kijelentést csak az jutott eszembe, hogy tehet egy politikailag befolyásos személy manapság egy politikailag ennyire inkorrekt kijelentést - gondolván rengeteg arab orvosunkra, hogy csak egy ma különösen kényes területet érintsek. Aztán persze eszembe jutott, hogy ha a keresztény vallásra, mint értékrendre gondolok, rengeteg pozitívumot tud adni az embereknek, közösségeknek. Ezekhez a normákhoz a vallási hovatartozás ugyan egyáltalán nem kellene, hogy hozzátartozzon, de ha ezt mi így fejezzük ki, ám legyen! Sok kormányzati rendelkezés igyekszik támogatni az egyházat, és ez a kijelentés is azt ösztönzi, hogy újra legyen a vallás fontos és mérvadó az emberek számára, de vajon ezt az ösztönzést a valóságban hogyan kivitelezik? Sajnos ma már bizalmatlansággal fordulok minden újítás felé, de korai lenne még kritikai véleményt alkotni. Inkább csak azt a tévhitet szeretném eloszlatni, ami szerint a „piszkos mocskos kapitalizmus” vezetett oda, hogy nemzeti szinten elvesztettük hitünket nem csak vallási tekintetben, hanem bármilyen szinten.

„Be wise, don’t be brilliant!”

„Légy bölcs, de ne legyél briliáns!”

-Franklin K. Lane-

Némi iróniával mondhatjuk: szerencsés helyzetben vagyunk. Szerencsés helyzetben, mert nem kell mindent elhinnünk, amit politikusaink a szakadék felé tartó vonat mozdonyából felénk kiáltanak. Azt mondják, hogy az ember saját kárán tanul, de a történelem jóvoltából mi most varázsgömb nélkül is az alternatív jövőbe tekinthetünk, és a Görögországban zajló eseményeknek hála tanulhatunk másokéből is, felsőbb magyarázat nélkül magunk is elgondolkodhatunk a látottak kapcsán. Görögország helyzete nem csak az EU jövőjére gyakorolt hatása miatt érdekes, nem csak gazdasági és társadalmi szempontból figyelemreméltó, hanem a hétvégi választások kapcsán felvet egy már-már filozófiai kérdést is: van-e létjogosultsága a demokrácia jelenlegi formájának egy modern világban?

„Nyugati zászló alatt hajózunk, de a világgazdaságban keleti szél fúj, és az a hajós, aki nem veszi figyelembe, hogy milyen szél szerint kell forgatni a vitorláját, az valószínűleg pusztulásra ítéli saját magát és a rakományát is.”

-Orbán Viktor-

Kína az elmúlt években a mindennapi életünk része lett. Eleinte gyanakvóan pislogtunk a 'Made in China' faliratra, majd ugyanez a 3 szó szinte szállóige értékű lett. A kezdeti piacozásokból mára boltok, üzletek, sőt: üzletházak lettek. A „no name” szövet pólókat felváltották a Pamu, Adiads, stb. melegítők, majd a valódi márkás cuccok, vagy azokkal egyenértékű hazai termékek, mára pedig már a saját okos telefonok is ott állnak a kék sarokban az Apple és Androidok kihívóiként. A budapesti utcákat ellepték az ár/érték arányban csak a gyros-osok által megszorongatható kínai éttermek, és velük együtt egyre inkább gyarapodnak a bevándorlók is, akiknek ferde szemét igen gyakran az állampolgárok is ferde szemmel méregetik... A világgazdaság színtere is megváltozott, és hirtelen arra lett figyelmes a világ, hogy az USA államkötvényeinek jelentős részét Kína birtokolja, hogy európai vezetők csúsznak-másznak a kínai delegációk előtt, és saját kormányunk is az ő szelüket szeretné vitorlájába fogni. Ezen a ponton világgazdasági elemzésekbe nem bocsátkoznék, mert nincs meg hozzá a szakmai ismeretem (és mert a rendelkezésre álló, kibocsátott kínai statisztikai adatokat amúgy is csak a sci-fi kategóriába lehet sorolni), de annyi bizonyos: a kínai gazdaság jelenlegi formája számos kihívással küszködik, és lelkes ajnározásuk semmiképpen sem fogadható fenntartások nélkül, még ha valami misztikus okból kifolyólag szeretik is a lelkes USA gyűlölők puffogtatni a szólamokat, mi szerint: „majd a Kínaiak jól megmutatják nekik”, „Végre lejár az USA ideje, Kínára kell figyelni”, stb. Ezen emberek közül nagyon sokan nem tudnak semmit az amerikai átlag polgárról, ténylegesen soha nem jártak az Államok területén... Még annál is kevesebben tették tiszteletüket azonban Kínában... Ráadásul erről a hatalmas és misztikus országról sokkal kevesebb információ jut el hozzánk a médián keresztül is: nem tájékozódhatunk hozzávetőlegesen a filmekből, a hivatalos közlemények tartalma és a valóság közti korreláció minimum kérdéses, kínai ismerőssel pedig elég kevesen büszkélkedhetnek. Felmerül tehát a kérdés: mit is tudunk valójában Kínáról? (Tovább után első kézből szerzett élmények egy több órás beszélgetés kivonata alapján.)

„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”

-Széchenyi István-

Volt egy pillanat, amikor már majdnem elhittem… Már majdnem elkezdtem bízni abban, hogy a tudományos-műszaki pálya újra megbecsültté és hangsúlyossá válik majd a felsőoktatásunkban, és országunk esetleg elindul azon az úton, ami például Dél-Koreát felemelte. Lelkesedéssel fogadtam a keretszámok vonatkozó szakokon történő emelését, és látván az amerikai diákokra gyakorolt hatást és a hallgatók többségének otthoni hozzáállását, üdvözöltem a tandíj gondolatának felvetődését is… Bizakodtam. A pozitívnak ítélt alapkoncepciók részleteinek kibontása és kidolgozatlansága láttán már alábbhagyott kicsit ez a pozitív érzés, de az igazi mélyütést a héten kapta meg… Nem önmagában a plágium ténye, és a Schmitt Pál mai lemondását megelőző hercehurca keserített el igazán, mert ez önmagában csak egy állatorvosi ló, egy széles panorámás illusztráció az igazán lehangoló állapotokról, melyek sokkal fontosabbak a közvetlen történéseknél. Ez az ügy számomra nem maga „az esemény”, inkább csak a reflektor, ami rávilágított az igazán mélyen gyökerező értékrendbeli problémákra és a vezetői szinten meglévő kettősbeszédre, őszintétlenségre, inkompetenciára, az utolsó csepp a teljes hitelvesztés régóta telő poharában… Sajnos az árulkodó nyilatkozatok, az elejtett félmondatok igazi, mélyebb tartalmát elnyomta a „Lopott, csalt, hazudott, mondjon le!” könnyen lefordítható, média által kánonban skandált üzenete, mindösszesen egyetlen nagyobb nyilvánosságot kapott jegyzet foglalkozott az ezen túl levonható konzekvenciákkal.

„Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot.”

-Wass Albert-  

Nem ez az első írás a különböző általam írt blogokon, ami valaki olyannak a látószögét próbálja legalább érintőlegesen bemutatni, akivel otthon nem beszélgethetünk, akinek személyes benyomásairól csak roppant közvetett módon találkozhatunk, ha egyáltalán... Ott volt az öreg spanyol gitárossal töltött szívszorító esténk egy sötét tucsoni teraszon, vagy az egykori gettó-bandatag a mexikói határon álló tetoválószalonban. Mindezek ellenére sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e egyáltalán ezt a cikket, és ha igen, akkor milyen formában tegyem. Manapság érzékeny téma kerül terítékre: egy izraeli katona előadásán jártunk a helyi zsidó közösség szervezésében. Nyelvgyakorlásnak és némi látókör szélesítésnek szántuk az esti programot, de annál sokkal többet kaptunk, és nem a katona tökéletes brit angolsága miatt. Aki úgy érzi, hogy nem tudja szélnekereszteni előítéleteit, beidegződéseit, az ne olvassa tovább és semmiképp se szóljon hozzá a témába nem vágó módon. Aki viszont félre tud tenni mindent, amit eddig hallott, gondolatban hajlandó 5 percre átülni valaki másnak a világába és megpróbálja megérteni az ő válaszait az ő miértjeire, az tovább után a fronton találhatja magát valahol a közel-keleten.  

/Nem célunk állást foglalni, véleményt nyílvánítani se pro, se kontra, csak megosztani azt, amit mi hallottunk. Ha úgy érzitek, hogy másnak is érdemes lehet elolvasnia ezt a sztereotíp képektől kicsit eltérő írást, akkor 2 9GAG poén és 3 youtube videó közt osszátok meg ezt is.../ 

„Minden háborúnak van egy hőse!”

-Stanley Motss /Amikor a farok csóválja…/-

A fenti idézet jutott eszembe többször is Obama beszédét hallgatva, amelyről még egy poszt erejéig szólnunk kell. Ezúttal nem a tartalomról lesz szó, sokkal inkább a formáról, ami legalább annyira fontos, és bizonyos szempontból még árulkodóbb a szemléletbeli különbségeket illetően! Tovább után példákról, emberi történetekről, Clint Eastwood-ról és a jövő horizontját fürkésző tekintetekről!  

/A poszt alapjául a személyes benyomások mellett Frei Tamás Facebook oldalán olvasott különálló történetek szolgáltak./

„A középpályás fontos része a csapatnak, alkalmas arra, hogy akár csatárként, akár kapusként is játsszon”

-(Szájerné) Handó Tünde…-

Azokban a napokban, amikor a legtöbben esernyővel a kezükben és viharkabátban kapaszkodnak a tomboló hullámok hátán hánykódó gyorsnaszád korlátjába azon gondolkozván, hogy vajon a kapitány tudja-e, hogy merre viszi a nyikorgó bárkát, nem oly nehéz politikai témát találni egy bejegyzéshez… Könnyen bele lehet bonyolódni eszmefuttatásokba szabadságjogokról, demokráciáról, az ókori görögök óta meglévő elvekről, személyes tragédiákról, a modern gazdasági rendszer bírálatáról, a kizsákmányolásról, globalizációról, és végül, de nem utolsó sorban: a nemzeti öntudatról és szuverenitásról… A mai Magyarországon veszélyes húrokon kezd játszani az, aki megpengeti ezt a két utolsó kérdést, hiszen könnyen kiköthet a „fasiszta neonáci” és a „nyugati propaganda agymosottja” kategóriák valamelyikében… A heti eseményeket követően azonban talán mégis megéri a kockázatot, hogy levetve a frusztráltságot, dühöt, beállítottságtól függő szemellenzőt, egy kicsit elemelkedjünk, és a partról szemléljük a nem ortodox navigáció eredményességét!

„És ne felejtsétek el, hogy nagyon sokat fizettek ezért az oktatásért, úgyhogy hozzátok ki belőle a maximumot!”

- Christopher J. Rutland –

Hazánkban számos dolog van, amihez mindenki ért, és még egy kicsivel több, amiről mindenkinek van véleménye. Előbbiek közt élre kívánkozik a pálinka főzés és borászat foci, de nem sokkal marad le az oktatásügy, nyelvtanulás és szoros hajrában, de félig-meddig már a másik tartományba átcsúszva érkezik az egészségügy örökzöld témaköre. Mindenkori vezetőink szép hagyományokat ápolván adnak is bőven muníciót az úton-útfélen előkerülő okfejtésekhez, a legújabb hírek hallatán most éppen a tandíj borzolja a kedélyeket. Már-már olyan ez, mint az időjárás: ha más nincs, ezzel kapcsolatban mindig el lehet engedni egy kis napi felgyülemlett feszültség csomagocskát pár keresetlen cikornyás körmondat kíséretében. Hiszen ha esik, az is rossz, mert kirohad a gyümölcs, de ha nem, az is, mert akkor meg elszárad…