„Be wise, don’t be brilliant!”
„Légy bölcs, de ne legyél briliáns!”
-Franklin K. Lane-
Némi iróniával mondhatjuk: szerencsés helyzetben vagyunk. Szerencsés helyzetben, mert nem kell mindent elhinnünk, amit politikusaink a szakadék felé tartó vonat mozdonyából felénk kiáltanak. Azt mondják, hogy az ember saját kárán tanul, de a történelem jóvoltából mi most varázsgömb nélkül is az alternatív jövőbe tekinthetünk, és a Görögországban zajló eseményeknek hála tanulhatunk másokéből is, felsőbb magyarázat nélkül magunk is elgondolkodhatunk a látottak kapcsán. Görögország helyzete nem csak az EU jövőjére gyakorolt hatása miatt érdekes, nem csak gazdasági és társadalmi szempontból figyelemreméltó, hanem a hétvégi választások kapcsán felvet egy már-már filozófiai kérdést is: van-e létjogosultsága a demokrácia jelenlegi formájának egy modern világban?
A hírekben, nemzetközi csúcstalálkozókon, hippi mozgalmakra hajazó „Free Tibet-hez” hasonló megmozdulásokon skandált jelszavak és irányelvek, valamint a demokrácia jegyében felgyújtott külvárosok, aláhulló bombák és az Arab Tavasz tükrében elsőre talán nevetségesnek és blődnek hat a kérdés. El lehet intézni annyival a gondolatot, hogy „nem tökéletes a rendszer, de nem lehet jobbat mondani”. A parttalan viták és egy adott dologgal szembeni makacs ellenállás magatartásával való szembesülés alkalmával magam is azon a véleményen vagyok rendszerint, hogy az ellenkezők nevezzenek meg egy alternatív megoldást, és ne valami ellen, hanem valami mellett álljanak ki. Jelen helyzetben azonban kivételt tehetünk, hiszen megoldást a történelem önrendeződése adhat csak, és elgondolkodhatunk azon, hogy mik a korlátai ennek a rendszernek, amelyek leginkább válságos időkben válnak igazán szembeötlővé.
Az elmúlt hónapokban többször szembesültem vele helyi előadásokon, hogy az amerikai emberek mennyire meg vannak győződve saját demokráciájuk kiforrotságáról és önnön beleszólási joguk létezéséről. Nem egy, akár Kelet-Európáról, akár Kínáról, akár a muszlim világról szóló előadás kapcsán tettek fel olyan kérdéseket, amik egyértelműen ezt az álláspontot tükrözik. Be kell hogy valljam, nem ismerem részleteiben a szisztémát, az azonban a felületes információk birtokában is látszik, hogy egy igen bonyolult, sok szereplős rendszerről beszélünk: szenátus, kongresszus, kormányzók, elnök, miniszterek, állami vezetők, stb. Emellé párosulnak a különböző időkre szóló mandátumok, megbizatások, a komplikált alá-mellé-fölé rendeltségi viszonyok és a tőlünk bizonyos szempontból távol álló prezidentális felépítés. A bonyolult labirintusban való tájékozódás közben csak egy kérdés marad: csak azért, mert az otthoninál is gyakrabban járulhatnak urnákhoz különböző választások alkalmából, valóban magasabb szinten áll az önrendelkezési joguk?
Mert mennyi beleszólást is enged egy demokratikus választás? A szavazólapon elém rakott nevekből, pártokból kiválaszthatok egyet... Azt hiszem a jelen politikai helyzetben nem én vagyok az egyetlen magyar állampolgár, aki úgy érzi, hogy ettől még lényegében tehetetlen, hiszen jó érzéssel egyetlen egy x-et nem tud majd behúzni 2014-ben. A választási lehetőségek végesek, de legalább vannak, mondhatnánk. A választáson túl pedig elviekben lehetőségünk lenne politikai pályára lépni, mozgalmakat szervezni, párot alapítani, évtizedes munkával választóból magunknak és a hozzánk hasonló gondolkodásúaknak tetsző jelöltté válni. Valójában azonban ez az út aligha járható bárki számára, legyen még oly rátermett, nagyszerű ember is. Már a világtörténelem egyik legnagyobb államférfijaként számon tartott – joggal - Franklin D. Roosevelt is lényegében a neve, származása által kikövezett úton lépdelt a Fehér Házba korábbi elnök unokatestvére nyomdokain...
A rendelkezésre álló véges számú jelöltből azonban választhatunk, és többek közt az a tény különbözteti meg a demokráciát a diktatúrától: a nekünk nem tetsző vezetőket 4 évente leválthatjuk. És ez az a pont, ami noha sarkalatos eleme egy demokratikus állam berendezkedésének, de a modern világban egyben legnagyobb kerékkötője is, válságos időkben épedig egyenesen az ország Achilles-sarkává válik.
Az antik Görögországban az athéni polgárok gyakorlatilag minden kérdésben a cserepekhez járultak, közvetlenül gyakorolhatták döntéshozói jogkörüket. A mai világban, egy ország méreteire kiterjesztve a demokratikus rendszert ez egy nyilvánvalóan járhatatlan út nem csak adminisztratíve, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a modern gazdasági, világpolitikai, államigazgatási folyamatokkal kapcsolatos még csak felületes ismeretekkel is a választópolgárok elenyésző hányada rendelkezik. Teljesen abszurdak a költségvetési kérdésekre kiterjedő népszavazási kezdeményezések, hiszen a véleménynyilvánítók többsége nincs tisztában, nem is lehet tisztában a döntés következményével, és a nagy egészre ható következményeivel. Marad tehát ehelyett a megbízottak, képviselők küldése, akiknek elvileg ez a szakmájuk. Nekik viszont meg kell győzniük a nép bizonyos százalékát arról, hogy méltóak a bizalomra, és itt vissza is kanyarodtunk az előző problémához, mert milyen eszközökkel tehetik ezt?
Milyen eséllyel indulna a választásokon egy olyan szakember, aki a kampány során gazdasági elemzéseket, grafikonokat, üzleti terveket lobogtatna akár a nemzetközi szaksajtó ovációjától kísérve? Az emberek többségét az egyszerűbb, kézzelfogható üzenetek, a saját bankszámlájának hó végi egyenlege, a befizetési kötelezettségek csökkenése szólítja meg... Fényes példa erre Al Gore Goerge Bush-al szembeni veresége. Az anekdoták szerint egy választási vitaműsorban elhangzott egy kérdés a fedett köztéri baseball pályák létesítésével kapcsolatban. Gore részletesen taglalta az előnyöket, a ráfordítandó összegek forrásait, a fiatalok sportolásával kapcsolatos kimutatásokat. Bush némileg más szemszögből közelített a programhoz: „én szeretem, ha süt a nap”... Gore az egész kampány során túlbecsülte a lakosság átlagos inteligenciaszintjét, és vereség lett a vége - ami meggyőződésem szerint alapvetően befolyásolta a XXI. század világtörténelmét. „Légy bölcs, de ne legyél briliáns”, ahogy az idézet mondja: találd meg az utat, hogy meggyőzd a szavazókat, de ne akard megváltani a világot...
Politikusaink felett mindig ott lebeg Démoklész kardjaként a következő választás menthetetlen eljövetele. Ennek következményeként az utolsó 1 évben fontos, strukturális kérdéseket érintő döntés, ne adj isten gazdasági szempontból lényeges változás nem történik, még ha égetően szükséges is lenne. Ez az időszak már a választók megnyeréséről szól, senki nem akarja holmi stabilizációs lépéssel kihúzni a sámlit maga alól... A győzelem utáni fél év pedig a túlzott ígéretek részbeni teljesítéséről, a pénzosztásról. A 4 évnyi megbizatásból lényegében 1,5 éven át definit semmi sem történik, a maradék 2,5-ben pedig minden döntést körülleng a következő esetleges vereségtől való félelem, és az első időben elszórt pénz hiánya okozta gazdasági nyomás. A váalsztások aztán nem valós tervekről, hanem marketing osztályok által festett víziókról szólnak. Nem az alapján választunk, amit tudunk, hanem az alapján, amit elhitetnek velünk, hogy tudunk. Délibábok között téblábolunk, alternatív valóságokról képzelgünk, hiszen nem érthetjük a háttérben zajló összefüggéseket, legalábbis nem társadalmi méretekben értelmezhető tömeg szintjén. Az pedig, aki a vegytiszta igazság számaival áll elő, esélytelen a végső sikerre.
Napjainkra már világméreteket öltött a populizmus jelensége, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő ígéretekkel való áltatás, a másra mutogatás, külső ellenségkép megalkotásával való operálás. Ez a szemlélet nem csak maradandó társadalmi torzulásokat eredményez (az elmúlt hónapok legjobb írása a témáról itt megtalálható), nem csak megbéklyózza a nemzetközi folyamatokat, de egyben gyökerestül tépi ki a demokrácia igazi lényegét is. A szavazók kegyeiért folyó verseny egy abszurd licitbe sodorja a pártokat, amelynek célja egy, a még többség által éppen hihető fantasy világ lefestése...
Senki nem szereti az újabbnál újabb adókat, az egyre apadó megtakarításokat, az egyre nehezebbé váló megélhetést. Ezt tudja minden párt, minden képviselő. A magyar belpolitika a néhány karaktergyilkos lejárató hadjárat mellett másról sem szól, mint az újabb adófajták és megszorítások becsomagolásáról, a felelősség múltra vagy „Európai Birodalomra” hárításáról, a „megszorítás” szó barokkos körmondatokkal való elkerüléséről. Ugyanez történt/történik Görögországban is, ahol a pártok még a legválságosabb pillanatokban is szemrebbenés nélkül ígérik a lakossági terhek csökkenését alternatív megoldás nélkül. Még mindig megpróbálják elhitetni, hogy lehet folyamatosan kapni, kötelezettségek nélkül nyerészkedni a szövetségeseken és lehet egy államot bevételek nélkül fenntartani, egy válságból növekvő kiadások mellett kilábalni. A kiábrándult, kétségbeesett lakosság pedig próbál hinni, ami csak még tovább rontja a helyzetet. Ebben a szituációban egyszerűen nem reális elvárni a társadalomtól a higgadt értékelést és az objektív döntéshozatalt! A hétvégi választások során a győztes alig 18%-ot kapott, a korábbi vezető pártok elvesztették támogatóik jelentős részét. A kritikus állapotokat pedig – mint a történelem során mindig – a szélsőségek lovagolták meg. Nyíltan neonáci párt is magáévá tett több mint 6%-nyi szavazatot, de előre tört a kreált külső ellenségképpel támadó szélsőbal is. A veszélyes spirálba kerülő ország szélsebes döntésekre szomjazik, de ehelyett kormány nélkül süllyed tovább, hiszen ilyen szétaprózott szavazati arány mellett képtelenség a kormányalakítás, a következő választások pedig csak június közepére írhatóak ki... az eredmény pedig mitől változna jobb irányba? Európa örjöng, a tőzsdék zuhannak, a szavazók pedig tehetetlenül várakoznak a rájuk szabott alternatív valóságokban...
Viharba került repülőgépen nem tartanak kézfeltartásos voksolást a következő lépésről... Van az a helyzet, amikor nem optimális, ha a nép kezében van a látszólagos választás joga, de végignézve a közelmúlt eseményeit vagy a magyar politikai életet, kérdés, hogy a modern, információk össztüze alatt álló, megélhetésért küzdő társadalom úgy egyáltalában érett-e a rendszer hatékony működtetésére. Hogy felül tud-e emelkedni a szisztéma a bele kódolt, láthatólag növekvő akadályon: az alapvető emberi természet által táplált, folyamatosan a következő választási győzelemre fókuszáló gondolkodásmódon.
Görögország adta a világnak a demokráciát, de a jelenlegi fordulatok tükrében kicsis most ők is mutatják meg, hogy miért veszett el a lényeg valahol útközben.
