„Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”

-Petőfi Sándor- 

Emlékszem, amikor alig 7-8 évesen lopakodva közeledtünk a lakótelep végi erdő széléhez, hogy minél közelebb juthassunk az ölyv fészkéhez, mielőtt a gyönyörű madár szétterpeszti szárnyait és vijjogva kirepül a fák közül. Emlékszem még, hogy milyen örömmel fedeztük fel a megjelenő gólya fiókák fejeit hazafelé az út mellett. Emlékszem, mennyire nagy élmény volt olyan nagyvadakra lelni, mint egy szarvasbogár, vagy hogy milyen lelkesen vittünk haza egy földön talált őzkoponya darabot az agancsokkal. Emlékszem, dobozból „terráriumot” építettünk a sáskáknak, képesek voltunk csak úgy üldögélni a magaslesen néhány színes madárért, vagy eláztatni a fél lakást csak azért, hogy igazi, élő vízibolhát láthassunk a mikroszkóp alatt. Emlékszem mennyi energiát fektettünk közönséges növények lepréselésébe, színes rovarok hajkurászásába. Emlékszem hány meg hány David Attenborough dokumentumfilmet néztünk végig tátott szájjal, és hogy még hisztiztem is egy akkoriban sokat reklámozott – és drága – videó sorozatért. Aztán mindez szép lassan elmúlt... Az erdei kirándulásokból délutáni sportolás lett, a természetfilmekből előbb gimnáziumi leckék, majd később letöltött sorozatok. A lakás mellett hullámzó mezőből előbb lakótelep, majd később zuglói betondzsungel, a patakhoz való lekerekezésből pesti buszozás, a könyvek és újságok olvasása helyett értelmetlen pötyögés a gép előtt... 

Sok-sok év elmúltával ott álltunk a Yellowstone Parkban, körülöttünk pedig tobzódott a természet: szarvasok, jávorantilopok, jávorszarvasok, bölények minden mennyiségben... Megállóból megállóba haladtunk azzal a céllal, hogy lássunk egy fehérfejű réti sast. Minden folyó melletti kanyarban megálltunk, a metsző szélben szilárd támaszt keresve könyökünknek minden fa csúcsát megnéztük kis távcsövünkkel, de mindhiába. Az idő telt, a sas pedig nem mutatkozott. Ahogy egyre követték egymást a parkolók, és egyre sorjáztak az üresen ácsorgó elhalt fák, melyek tökéletes leshelyet biztosíthattak volna a madárnak, úgy hatalmasodott el rajtunk az érzés: nem baj, hogy még nem találtuk meg, mert jó keresni! Jó újra egy távcsővel a kézben állni a partoldal tetején és a gyönyörű tájat fürkészni. Nagy élmény észrevenni a bozótban magányosan poroszkáló farkast, és a tömegével legelésző bölények látványa sem untat! Mert nem elénk rakták egy ketrecben őket, hanem mi láttuk meg a szabad állatokat, a saját világukban. Nem ők voltak a kiállítási tárgyak, hanem mi voltunk a vendégek az ő birodalmukban. Ha a bölények át akartak kelni az úton, nem ők vártak, hanem minekünk kellett megállni... És ezzel az érzéssel nem voltunk egyedül. 

Nem egy parkoló volt tele amatőr, de mégis profin felszerelt természetjáróval, akik lelkesen osztották meg tapasztalataikat és észleléseiket az arra járókkal: fantasztikus állványra szerelt távcsövek, szakértő tekintetek, elképesztő optikájú fényképezőgépek és mindenekelőtt helyismeret. Vannak szerencsések ugyanis, akik a park melletti városokban élnek, akik akár minden délután kiszabadulhatnak a természet lágy ölére. Akik tudják, melyik fákon vannak a fészkek, hol pihennek a farkas falkák, merre járnak a bölénycsordák. Így bukkantunk rá a magyarul már nem beszélő, de szűkebb hazánkból származó Ilonára, aki hatalmas lelkesedéssel invitált oda minket beállított távcsövéhez, hogy megmutasson nekünk egy bagolyfészket lakóival egyetemben. Rákérdeztünk a sasra, és ő férjével nem habozott, összepakolt, és már mutatta is az utat. Néhány perc múlva ismét leparkoltunk, és mire mindenki kikászálódott a kisbuszból, a távcsőbe nézve már láthattuk is a 2 táplálékra vágyó sasfiókát, amint a fészekben üldögélve nézték a távolt. Nem kellett sokat várni, a szülő is megérkezett! Ekkor még nagyon messze voltak, hiszen a fantasztikus optika a szabad szemmel láthatatlan fészket varázsolta elénk, de amint a közeli képen láttuk felrebbenni a kifejlett példányt, már szabad szemmel is könnyű volt megtalálni a gyönyörű madarat! Sikerült, gondoltuk! A sas a távolban körözött, majd eltűnt a hegygerinc mögött. Kivártuk az újabb fordulót, hiszen közben is volt bőven mit látni a Lamar Valley előttünk elterülő vidékén. És milyen jól tettük! Miután ismét táplálékhoz jutottak a fiókák, a sas immár felénk indult meg a fészkéből. Már nem kellett távcső, nem kellett hunyorogni, és a fehér fej megpillantásához sem kellett sasszem. 

És ekkor történt... Néhány percre elfelejtődött minden más, és megérintett minket a természet a maga tökéletességben, varázsütésre lángra lobbantva a gyermeki rajongás minden parazsát. Úgy éreztük, hogy hetekre ott szeretnénk maradni, sőt: minden nap ki akarunk állni az út mellé, hogy láthassuk ezeket a teremtményeket. A szomszéd fészekhez túl közel repülő sasra rátámadt az utódait féltő sólyom, majd pár összecsapás után párja is csatlakozott a légiharchoz. Tátott szájjal néztük az égen forgolódó madarakat, a gyors irányváltásokat, az előre lendülő karmokat, a gyönyörű tollakat, a káprázatos koreográfiát. Nem tartott soká, és a sas meghátrált, a sólymok megnyugodtak. 

Az egész csak néhány perc volt, talán még annyi sem, de arra a pár pillanatra mi is sasnak éreztük magunkat...

/Egy hasonló videó a youtube-ról, nem saját:/