„És ne felejtsétek el, hogy nagyon sokat fizettek ezért az oktatásért, úgyhogy hozzátok ki belőle a maximumot!”

- Christopher J. Rutland –

Hazánkban számos dolog van, amihez mindenki ért, és még egy kicsivel több, amiről mindenkinek van véleménye. Előbbiek közt élre kívánkozik a pálinka főzés és borászat foci, de nem sokkal marad le az oktatásügy, nyelvtanulás és szoros hajrában, de félig-meddig már a másik tartományba átcsúszva érkezik az egészségügy örökzöld témaköre. Mindenkori vezetőink szép hagyományokat ápolván adnak is bőven muníciót az úton-útfélen előkerülő okfejtésekhez, a legújabb hírek hallatán most éppen a tandíj borzolja a kedélyeket. Már-már olyan ez, mint az időjárás: ha más nincs, ezzel kapcsolatban mindig el lehet engedni egy kis napi felgyülemlett feszültség csomagocskát pár keresetlen cikornyás körmondat kíséretében. Hiszen ha esik, az is rossz, mert kirohad a gyümölcs, de ha nem, az is, mert akkor meg elszárad…

Meggyőződésem, hogy külföldre menni azért érdemes – legyen szó egyetemről, nyaralásról, véletlen határsértésről, vagy némi vásárlásról -, mert az ember megnézheti, hogy máshol hogy élnek, miként adnak válaszokat ugyanazokra, vagy legalábbis rokon kérdésekre. Globalizált világunkban a korlátlan információáramlás mellett nincs már szükség arra, hogy mindent magunk találjunk fel – bármekkora kísértést is éreznek erre politikusaink. Az USA különösen jó terület az ilyen tanulmányi utakhoz, mert gyökeresen eltérő módszerekkel találkozhatunk, segít kiszakadni a megszokott gondolkodásmód keretei közül. Az egyetemen töltve napjaim nagy részét, akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy vajon mi az, ami ebből átültethető lenne, mi az, ami itt jobb, mi az, ami nálunk jobb, vagy egyszerűen: mi az, amit érdemes lenne elmesélni, hátha másban szül érdemleges gondolatokat. Néhány friss cikk és fröcsögő blogbejegyzés sarkallt arra, hogy az első ilyen jellegű írást a tandíj témaköre köré fűzzem fel!

Magyarországon ugyan az óvodákban még nem állítják sarokba a gyereket, ha kiejti a „tandíj” szót, de nem állunk messze ettől. Az általánosító fogalomkör elrettentő, ijesztő, fenyegető és rögvest erélyes tiltakozást kiváltó hatással bír, noha eme egyetlen szó mögé számos eltérő rendszert, szisztémát fel lehet építeni. Mi több: számos, nagyságrendileg eltérő összeg is megbújhat a pár betű takarásában. A részletek azonban rendszerint már elvesznek az általános ellenállás hullámsírjában. Tegyük félre egy kicsit az első beidegződéseinket, és kérdezzük meg: valóban csak káros hatása lehet a tandíjnak?  

Természetesen senki nem fizet szívesen, és jelen gazdasági körülmények közt bizony szinte mindenkinek alaposan végig is kellene gondolnia, hogy miként is teremti elő, vagy egyáltalán elő tudja-e teremteni a kívánt összeget. És ezzel pillanatok alatt el is jutottunk a kulcshoz: végig kell gondolnia. Ez ugyanis az esetek nagy részében a felsőoktatással kapcsolatban nem történik meg: nem történik meg a szak kiválasztásakor, a 18 felvételi lap kitöltésekor, amelyeken legalább 8 eltérő szakma szerepel, sem akkor, amikor rálegyint a hallgató: „a 2-es már király jegy, sőt, 18 kreditem is meglett a 35-ből, majd jövőre!” . 

Az egyetem alapjában véve egy kényelmes hely/állapot sokaknak: fiatalság, ismerősök, szórakozási lehetőségek, ösztöndíj+szülői támogatás, diákkedvezmény, szabad időbeosztás… A személyes elhivatottságon és ambíciókon kívül nincs sok kényszerű hajtóerő, legalábbis elenyésző mértékben, az emberek kis hányadánál jelenik meg. Nagy általánosságban az egyetem első évei nem a jövő megalapozásáról szólnak, és manapság egyre kevésbé lebeg a szemek előtt a minél előbbi diplomázás gondolata is. A lustaság, kényelem, felszabadultság elnyomja még a hosszútávú gazdasági megfontolásokat is. Kérdés, hogy mennyiben változtatna ezen a tandíj intézménye?  

Meggyőződésem szerint sokat. Természetesen nem lehet Magyarországon olyan összegekkel dobálózni, mint az USA-ban, de maga a „fizetés” egy olyan kényszert szül, ami ott lebeg az ember tudatában minden áldott nap. Siettet, mert ki akar még 2 évig pénzt kiadni, ha nem feltétlenül muszáj?  

Itt kanyarodnék el az amerikai viszonyokhoz. Itt a továbbtanulás bizony kemény összegekbe kerül. Mondhatjuk, hogy mit neki, az ő fizetésük mellett, de nagyot tévedünk, ha azt hisszük, hogy egy amerikai család ezt nem érzi meg. Nehéz elkülöníteni, hogy az észlelt jelenségekért mennyiben felelős a más alapmentalitás – valamennyire az -, és mennyiben a kényszer: „nem tehetem meg, hogy elszórakozzak még két évet a szüleim összespórolt pénzén”, esetleg anyagi okok miatt szó szerint nem is teheti meg. És bizony az igyekezet tetten érhető.  

A példa kedvért: ma bent voltam egy órán, amire nem vagyok beiratkozva, csak bejárhatok rá. Az előadás létszámát a kiutalt terem létszáma határozza meg, avagy annyian vehették fel, ahány hely volt ott. Meglepetésemre kezdés előtt 5 perccel nem tudtam leülni… Mindenki ott volt! Nem volt ZH, nem volt házi leadás, sem katalógus: csak egy óra… egy mezei előadás. Talán most azt gondolják sokan, hogy belemagyarázom. Magam is gondolkoztam ezen. Kétségeimet a témavezetőmmel folytatott beszélgetés oszlatta el. A University of Wisconsin ugyanis állami szabályozás okán hallgatóinak talán felét Wisconsin államból kell felvennie. Ők kevesebb tandíjat is fizetnek, mint távolabbról érkező társaik. Sokkal kevesebbet, nagyságrendileg a harmadát. Ez pedig statisztikailag kimutatható, szignifikáns eltérést is eredményez: a kevesebbet fizetők átlagosan 1 évvel hosszabb idő alatt végzik el az egyetemet, mint jobban megszorongatott társaik…  

Nem csak a hallgatók hozzáállására hat ki a rendszer, de valahogy áthatja az egész miliőt is. Christopher Rutland az egyik legnevesebb professzor a tanszéken. Az első órán a tájékoztatót az alábbi gondolatokkal zárta:  

„És ne felejtsétek el, hogy nagyon sokat fizettek ezért az oktatásért, úgyhogy hozzátok ki belőle a maximumot! Bátran kérdezzetek, vagy gyertek fel órán kívül is, ha gondotok van a házi feladattal. Ne tekintsétek az előadás megszakításának a kérdéseket, mert ezekből lehet igazán megérteni a dolgokat, ráadásul én is tanulok belőle, hogy mit mondhatnék máshogy! Szóval: csak bátran, a ti pénzetek! /általános derülés/”

Tovább lehetne persze árnyalni az itteni képet némi teljesítményorientáltsággal: a legjobb x% nem fizetne, és/vagy kevesebb elvégzett kredit többletköltséget – és most nem az újrafelvétel pár ezer Ft-jára gondolok –hozna magával… Ez alighanem nem csak a céltudatos befejezést ösztönözné, de a menet közben való jobb teljesítést is, de ez csak kósza gondolatkísérlet tőlem, hiszen nem állnak rendelkezésre statisztikai adatok. Egyes vélemények szerint ma már nem lehet teljesíteni a követelményeket, agyon vannak terhelve a diákok… A terhelés egy kérdés, ezt később összehasonlítjuk majd az itteni helyzettel, de hogy nehezebb lenne, mint 20 éve? Aligha… Érdekes lenne pontosan megtudni, hogy a kreditrendszer hány évvel is toldotta meg az átlagos képzési időt… ez a hatás pedig egyértelműen a rugalmasságnak, a kényelemnek, a korábban fenyegető évismétlés hiányának tudható be.  

Az itteni tapasztalatok alapján hiszem, hogy egy megfelelően kiépített, végiggondolt, a gazdasági lehetőségeknek megfelelő tandíj rendszer ösztönző, kényszerítő erő lehet, és mérhetően jobb tanulmányi eredményeket és gyorsabb végzési időket hozna. Talán nem most időszerű, talán nem a felvetődő formában – nem ismerem a részleteket -, de az semmiképp sem tekinthető igaznak, hogy csakis káros hozadéka lehetne…