„A busz vonat nem vár...”

-Demjén Ferenc-

Ezen a blogon már többször intéztünk kirohanást az általánosító negatív sztereotípiák ellen, így most sem szeretnénk elragadtatni magunkat és Berki Krisztiánt meghazudtoló módon átlendülni a ló túlsó oldalára egy pozitív élmény hatása alatt állván, de nem mehetünk el leütés nélkül a ma reggeli apró csoda mellett. Tovább után egy kis nem mindennapi tömegközlekedés!

„Az utazás nem arról szól, hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk.”

-Nicholas Sparks-

Gondban vagyok. Hazaértem az egyetemről 10 és fél óra után, lehuppantam a kanapéba, ölembe vettem a laptopot, és hosszas késlekedés után éppen neki akarok állni a Niagaránál tett kirándulásunk krónikájának, de nem találom a megfelelő szavakat. Azt hittem könnyű lesz, hiszen mindenki hallott már róla, majdnem mindenki látott róla képeket, és mindenki azt hiheti, hogy el tud képzelni egy nagy vízesést. És nem… Itt ülök, velem szemben a falon a beszerzett poszterünk díszeleg rajta a természet eme lenyűgöző alkotásával, és még sem megy igazán… Mert mit mondhatnék, amit nem mondott el még más? Mit mutathatnék, amit nem láttatok már máshol? Semmit… semmit, mert egyszerűen nem lehet visszaadni azt az érzést, amit az ember ott él át. Soha nem voltam ilyen karnyújtásnyi távolságra ilyen döbbenetes és lehengerlő erőtől. Nem éreztem még magam ilyen pindurinak, és őszintén örültem annak, hogy meg tudtam lepődni. A Grand Canyonban tett kiránduláshoz tudnám hasonlítani az élményt. Ott is tudtam, hogy mit fogok látni, tudtam, hogy nagy lesz, de amikor az ember odatámaszkodik a korláthoz, mit odatámaszkodik, amikor kiszáll az autóból, és meglátja a korlátot a felemelkedő pára előterében, akkor nem akar mást, csak szaladni, mint egy kisgyerek, és tátott szájjal csodálkozni! Mert nem tehet mást! Tovább után előzmények, amíg megtalálom a megfelelő hangot!

Nem gondolom, hogy ketten együtt túl hülyék lennénk ahhoz, hogy megértsük… de ez egy sz**”

-gondolatok szakadó esőben egy megállóban a menetrendet lapozgatva-

Vasárnap újabb jelentős lépést tettünk afelé, hogy igazán otthon érezzük magunkat a városban. Olyan dologra vetemedtünk, amit amerikai csak különlegesen indokolt esetben tesz: felszálltunk a buszra – nosztalgikus jelleggel a hetesre -, tettük mindezt szakadó esőben és nem azért, mert az autónkat elvontatták egy lejárt parkolóóra mellől, hanem mert így mulat egy magyar! Röviden: a lassacskán a csádi államkassza ürességéhez hasonló hűtőszekrényünk különösen indokolt feltöltése miatt ismét kilátogattunk a helyi oázisba, a Woodman’s üzletébe. Az „ismét” szó jelenléte némi magyarázatra szorul, hiszen első bevásárlásunkról még nem esett szó, így most rossz tanárhoz méltó módon elvárjuk az olvasóktól, hogy egy korábbi időpontról szóló későbbi poszt anyagát ismerjék a mostani előzményeként. Ahogy egyszer egy kedves ismerősünk megjegyezte még egy debreceni matekverseny során elkövetett éjszakai kártyázás alkalmával:  

„Nem eddig kellett volna, hanem most kellett volna előtte.”