„Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot.”
-Wass Albert-
Nem ez az első írás a különböző általam írt blogokon, ami valaki olyannak a látószögét próbálja legalább érintőlegesen bemutatni, akivel otthon nem beszélgethetünk, akinek személyes benyomásairól csak roppant közvetett módon találkozhatunk, ha egyáltalán... Ott volt az öreg spanyol gitárossal töltött szívszorító esténk egy sötét tucsoni teraszon, vagy az egykori gettó-bandatag a mexikói határon álló tetoválószalonban. Mindezek ellenére sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e egyáltalán ezt a cikket, és ha igen, akkor milyen formában tegyem. Manapság érzékeny téma kerül terítékre: egy izraeli katona előadásán jártunk a helyi zsidó közösség szervezésében. Nyelvgyakorlásnak és némi látókör szélesítésnek szántuk az esti programot, de annál sokkal többet kaptunk, és nem a katona tökéletes brit angolsága miatt. Aki úgy érzi, hogy nem tudja szélnekereszteni előítéleteit, beidegződéseit, az ne olvassa tovább és semmiképp se szóljon hozzá a témába nem vágó módon. Aki viszont félre tud tenni mindent, amit eddig hallott, gondolatban hajlandó 5 percre átülni valaki másnak a világába és megpróbálja megérteni az ő válaszait az ő miértjeire, az tovább után a fronton találhatja magát valahol a közel-keleten.
/Nem célunk állást foglalni, véleményt nyílvánítani se pro, se kontra, csak megosztani azt, amit mi hallottunk. Ha úgy érzitek, hogy másnak is érdemes lehet elolvasnia ezt a sztereotíp képektől kicsit eltérő írást, akkor 2 9GAG poén és 3 youtube videó közt osszátok meg ezt is.../
Este 7-re volt meghirdetve az előadás. Mi kicsit fáradtan kerekeztünk el a hidegben az eddig ismeretlen épülethez a Langdon Streeten, majd miután kikötöttük paripáinkat, szembesültünk vele, hogy az előadást az egyetemi zsidó közösség szervezte. Sebaj, gondoltuk: majd mi leszünk az érdeklődő, semleges kisebbség. Helyet is foglaltunk a zsúfolásig megtelő teremben, majd elkezdődött a várakozás. Az előadás nagyjából 20 percet késett, és már éppen kezdtünk türelmetlenek lenni, amikor a hátsó ajtón belépett két meglehetősen erős felépítésű, Steven Segal-féle mimikával megáldott marcona alak, akiket nagy taps fogadott. Katonát vártunk, hát nem lepődtünk meg. Annál nagyobb volt a derültség, amikor a két tag leült a terem két szélére, és belépett a még masszívabb felépítésű előadó. Hatalmas vállak, edzett karok, éles és intelligens tekintet, kopasz fej, kipa, ahogy egy katonát elképzelünk.
Rögvest bele is kezdett, a hangulatot oldandó elnézést kért a késésért, amit a frizurája belövése okozott, majd rögvest tisztázott néhány körülményt. Ő egy katona. Nem politikus, nem nagykövet, nem újságíró, nem segélyszolgálatos. Mindent, amiről mesélni fog, a saját élményei, a saját gondolatai, nem pedig hivatalos álláspont. Ő egy katona, így arról lesz szó, ami a frontvonalban történik, amit ott él meg az ember. Tette mindezt olyan mennydörgő hangon, hogy gyakorlatilag egy eligazításon éreztük magunkat, és pisszenni sem mertünk. Ami azonnal szemet szúrt a hangerőn és az acélkemény határozottságon túl, az a tökéletes brit-angol kiejtés és átgondolt mondatszerkesztés volt... Az átgondoltság pedig a mondatokról átragadt a bekezdésekre, onnan pedig az egész előadásra, így nyugodtan ki merem jelenteni, hogy tisztán retorikai szempontból a legjobb előadás volt, amit valaha hallottam!
/Az idézetek természetesen nem szó szerint így hangoztak el, de az emlékeknek megfelelően a lehető legszöveghűbb módon, mindenféle kiszínezés nélkül próbáljuk visszaadni a hallottakat. A kronológiai sorrend is kicsit sérülhet ennek megfelelően./
„Hadd kezdjem azzal, hogy én honnan is jövök. Hogy értsük kicsit a hátteret. Ennek érdekében egy történetet mesélnél el 4 zsidó testvérről, akik egy átlagosnak tűnő napon hazafele igyekeztek a vasútállomásról Londonban 1994-ben. A vonatról lelépve egy csapat huligán támadt rájuk... A feléjük rohanó, baseball ütőkkel felszerelt támadókat észlelvén a 4 testvér felvette a megszokott védekező formációt: a kisebbek az őket védő nagyok mögé. A legidősebb testvér vált a támadók fő célpontjává, a földre vive ütlegelni kezdték. A második a kisebbeket biztonságba helyezve ajtótól-ajtóig rohant, hogy segítséget hívjon, de az utcára kipillantó tekintetek azonnal elfordultak és bezárkóztak. Ez után a második testvér elkövette azt a hibát, amit életében soha többet: feltételezésekkel élt, miközben a vérben fekvő bátyját tovább ütötték. Feltételezte, hogy egy ponton túl nincs értelme ennek, és majd abbahagyják. Amikor azonban a vezérnek tűnő egyén elkiáltotta magát: üssétek a zsidót, amíg életben van, akkor elkeseredésében odavetette magát...
Az idősebb testvér neve […] volt... Jövő héten is vár rá egy újabb műtét, soha nem épült fel teljesen. A második testvér […]: én voltam! Egy dolgot megtanultam örökre: nem élhetsz feltételezésekkel, nem hezitálhatsz, mert az valakinek az életébe kerülhet... Ez után hagytuk el Nagy Britanniát, és érkeztünk meg Izraelbe. Nem tudtam héberül, történelem szakon tanulva nem volt használható képesítésem a másik országban, de mégis itt kellett boldogulnunk.”
A teremre nyomasztó csend települt. Szerencsére csak elképzelni tudunk valamilyen hasonló helyzetet és azt a dühöt, elkeseredést és félelmet, amit ez előidézhet. Az értelmetlen agresszió ilyen megnyilvánulása után logikus lépésnek tűnik a „hazatérés”. De ebben az esetben mit lehet érteni a „haza” fogalom alatt? Britként születtek, Brit földön, de a társadalom szemében mégis idegenként. Nyomatékosítandó a mondanivalót, az előadás későbbi szakaszában megkérte a zsidó származásúakat a hallgatóság soraiban, hogy emeljék fel a kezüket, és azok tartsák is fent, akik tudják, hogy honnan származik a családjuk. Ezt követően sorra haladtunk az embereken és szinte egy filmben éreztük magunkat, ahogy a katona hangja visszhangozta a válaszokat:
-Nem akarok senkit zavarba hozni, mindenki nyugodtan megtagadhatja a választ, de azt kérném, hogy válaszoljatok, honnan származnak felmenőitek! Hölgyem itt az első sorban?
-Oroszország. - hallatszott a halk felelet
-Oroszország, igen! - visszhangozta a mennydörgés. Uram, mellette!
-Lengyelország!
-Lengyelország! Következő, ott!
-Lettország!
-Igen! A következő ott fehérben!
-Oroszország!
[…]
A válaszok csak úgy záporoztak: Lengyelország, Oroszország elsöprő többségben, majd Csehszlovákia, Lettország, Litvánia, Törtökország, Irán (!)... A világ minden tája, de nagy többségben a világháború tépázta kelet. Nem volt más cél, mint a hazátlanság, a szétszóródottság illusztrálása. Felötlött bennünk számos gondolat a gyökerek elvesztéséről, amelyeket nemzeti érzelmű körökben gyakran lehet hallani odahaza, és ebben a vonatkoztatási rendszerben szinte magától értetődik Izrael, mint anyaország létének szükségessége. De nézzük meg, hogy a világháború utáni sokat vitatott „államalapítást” milyen történelmi események előzték meg az Ószövetségen túl (forrás: wikipédia).
Az ókori zsidó állam függetlenségének Pompeius vetett véget i. e. 63-ban Jeruzsálem bevételével. A római fennhatóság alatt Izrael népe viszonylagos vallásszabadságot élvezett, de az áhított függetlenség 66-ban felkelésekhez vezetett. Ezeket Néró és utódja leverte, Izraelt leromboltatták, a tartományt pedig végképp beolvasztották a birodalomba. A sorozatos összetűzések közepette a zsidó népet száműzték a birodalom távoli részeibe, többnyire Európába és Ázsiába (diaszpóra). A menekültek jelentős része asszimilálódott a különböző kultúrákba, de sokan megőrizték a zsidó vallási hagyományokat, felvállalva a gyakori üldöztetéseket és szegregációt az ősi kultúra megőrzésének érdekében. A rómaiak bosszúból a terület nevét is megváltoztatták: a Júdea nevet eltörölték, helyette Palesztinának nevezték a tartományt. Izrael állam 1948-as megalapítása előtt palesztinnak nevezték az összes, ezen a területen élő népet, beleértve az arabokat, zsidókat, egyéb helyi népeket.
Azon a területen, amit különböző nézőpontból, de ugyanarra a vidékre vonatkoztatva Izraelnek, Palesztinának, Szentföldnek nevezünk, folyamatos a zsidóság jelenléte. Legkisebb arányban a lakosság között valószínűleg akkortájt voltak, amikor a muszlimok elfoglalták a vidéket 636-ban. A terület ezután különböző muszlim dinasztiák birtokában volt, illetve egy részén a keresztesek Jeruzsálemi Királysága állt fenn 1099 után több mint egy évszázadig. A törökök 1516-ban foglalták el, az Oszmán Birodalom része volt az I. világháború végéig. A török uralom végén a vidéki népesség túlnyomórészt mohamedán arab, viszont a legnagyobb város, Jeruzsálem lakossága többségében zsidó volt.
A zsidók spanyol birodalomból történő 1492-es kiűzetése után jelenlétük egyre erősödött Izraelben. 1697-ben Rabbi Yehuda Hachasid vezetett egy 1500 fős csoportot Jeruzsálembe, de ekkor már stabilan gyökeret vertek a közösségek a 4 legnagyobb városban. A 19. században főként Palesztínában, Európában és Oroszországban újjáéledő nacionalizmus és egymást érő programok hatására kialakult a cionizmus eszméje. A mozgalom célja a történelmi, ókori zsidó állam helyén újból létrejövő, zsidók által vezetett önálló állam megalapítása, valamint a diaszpórában élő zsidóság érdekeinek egységes képviselete volt.
A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett meg Palesztína területére. Az első alija ideje 1881 volt, amikor tömegekben hagyták el az üldöztetések miatt kelet Európát. Ezt követte több kisebb megmozdulás, majd az 5. alija elsöprő tömege a nácizmus felemelkedésekor. Ekkor az arab ellenállás kezdett növekedni, ami ahhoz vezetett, hogy a Brit birodalom korlátozta a zsidók Palesztinába történő bevándorlását. Ennek ellenére a zsidó lakosság aránya a világháború végére elérte a 33%-ot. A helyzet tarthatatlanná vált, a britek pedig nem tudták tovább kezelni a helyzetet. Az ENSZ 1947. november 29-ei döntése értelmében az országot a feszültségek enyhítése céljából két részre osztották: egy zsidó és egy arab államra, melyeknek Jeruzsálem közös pontja. Gyakorlatilag azonnal polgárháború tört ki, melynek eredményeként 250000 arab hagyta el az országot. Az Arab Liga nem fogadta el a döntést, és amint a brit csapatok elhagyták a térséget, összehangolt támadást indítottak. Ez volt az első arab-izraeli háború, amelyet még számos követett az évtizedek során.
A helyiek gyakorlatilag úgy tekintenek az állapotokra, mint egy folyamatos háborús időszakra. Mégpedig sikerrel megvívott háborúk sorozatára.
„Háborúban álltunk 1948-ban, 67-ben, 73-ban, 82-ben, 88-ban, 2006-ban, 2008-ban, és mégis itt vagyunk! Mert a történelmünk egész ideáig menekülésből és megfutamodásból állt… de 1947 óta nem. Nem, mert ez a hazánk, amelyet megvédünk, ahol már kiállhatunk magunkért.”
A terroristafenyegetések elleni védekezés, az időszakos merényletek felszámolása, a megszállási övezetek biztosítása mind gyakorlatilag háborús cselekmény, noha mégis másként aposztrofáljuk őket. Ennek megfelelően létezik a hadkötelezettség intézménye. Az izraeli hadsereg pedig nem zsidó hadsereg, mert állampolgárként ugyanúgy köteles a 20% muzulmán, vagy 4% keresztény vallású bevonulni, mint a zsidó többség. Onnantól a fegyveres erők nem vallási alapon szerveződnek, hanem egy izraeli hadsereg őrzi a határokat, vagy lép akcióba a határ túlsó oldalán. Miként az Izraelt érő támadások sem kizárólag a zsidó közösséget ért támadások. A Hezbollah határ menti városokra zúdított rakétaesője 40%-ban muzulmán áldozatokat követelt…
A hadkötelezettségből adódóan nem érett zsoldosok és 35 éves veteránok alkotják az első sort, hanem 18-20 éves gyerekek… Itt a hadkötelezettség nem kiképzésből, és néhány évnyi laktanyában állomásozásról szól, hanem az alapok elsajátítása után mindenki a frontvonalban találja magát. Az ifjoncok minden bevetés után új és új leveleket írnak, melyeket aztán rábízzák valamely bajtársukra, rendszerint valakire, aki kicsit biztonságosabb feladatot lát el, hogy kézbesítse a szülőknek, családnak, ha arra lesz szükség.
„Látott-e valaki olyat valaha, vagy hallott-e róla, hogy az izraeli hadsereg valamely tagja örömittasan ünnepel egy győzelem után? Hogy levágott fülekből készít szerencsehozó amulettet? Hogy meggyalázza az elesett ellenség holttestét? Nem… Nem, mert ilyen nem létezik, noha sok más hadseregben ez előfordul. Bevetés után mindenki elvonul egy csöndes sarokba, ahol írni kezdi a maga levelét…”
De milyen bevetésekről, és milyen harcokról is beszélünk? Az ellenfél nem reguláris hadsereg, sokkal inkább félkatonai csoportok, mint a Hamasz vagy a Hezbollah. Az ellenség nehezen azonosítható, és sok esetben elvegyül a lakossággal.
„Ha felemeled a fegyvered, és belenézve a távcsőbe meglátod az orvlövészt, aki kilőtte előled a társad... de nem csak a lövészt, hanem a maga elé tartott reszkető gyereket is, akkor mit teszel? Meghúzod a ravaszt? … [1 percnyi csönd] Hogy döntesz? Vállalod a kockázatot? … Az idő pedig telik, és ennyi hezitálás pont elég ahhoz, hogy elessen még egy bajtársad, vagy éppen téged érjen halálos lövés.
Azok a 18 éves fiatalok, akik ott állnak helyt, ehhez hasonló döntésekkel néznek szembe nap mint nap. Fiatalabbon, mint itt a hallgatóság nagy része…”
Felmerül a kérdés, és az egyik jelenlévőtől el is hangzik, hogy miként formálja ez a társadalmat? Mennyire jellemző a rasszizmus egy izraeli polgárra, mert az ő személyes ismerőse bizony roppant éles hangnemben nyilatkozik minden muzulmánról. Az előadó nyugodt hangon mesélt erről, és mindenekelőtt a szóban forgó ismerőssel szembeni megvetés érződött ki szavaiból:
„Sajnálom, hogy ilyen élmények értek… Sajnálom, hogy pont egy ilyen izraelivel beszéltél. Sajnos nálunk is, mint minden más országban, vannak olyanok, akik tesznek rasszista kijelentéseket. De szeretném leszögezni, hogy ez egyáltalán nem jellemző a társadalomra!
Gondoljuk csak bele a következőbe: hányszor hallottunk rasszista támadásokról arabok ellen Izrael területén? Fegyveres ámokfutókról? Sehányszor… Holott minden egykor szolgálatot teljesítő legálisan tart otthon egy betárazott automatafegyvert szükség esetére, biztonsági okokból. Kérdem én: hány ámokfutás, gyűlöletből adódó bűncselekmény lenne az USA területén, ha mindenkinél, ismétlem minden háztartásban ott lenne egy jóváhagyott fegyver? Vajon ha a rasszista megnyilvánulások általánosak lennének, nem kellene rendszeresen előfordulnia ebből adódó vérontásoknak?”
Érkeztek sorra további kérdések. Volt, aki roppant felkészült módon konkrét számokat hozott fel, konkrét incidenseket emlegetett. Más arra kérte az előadót, hogy segítsen neki, miként magyarázhatna el bizonyos dolgokat olyanoknak, akik nem jártak ott soha, akik nem vesztettek el terrortámadásban barátot úgy, mint ő… Nem emlékszem már pontosan mindenre, és nincs is értelme mindent felsorolni. A katona minden kérdésre felelt, minden információt, számadatot azonnal meg tudott erősíteni, vagy cáfolni, minden esetről előtte volt egy jegyzet, melyből 10 másodperc alatt elővezette feleletét. Tette ezt egyetlen töltelékszó, dadogás vagy befejezetlen mondat nélkül… precízen, magabiztosan, erőtől duzzadóan.
Kívülállóként érdekes élmény volt… továbbra is van egy magánvéleményem az egész kérdéskörről, annak politikai hátteréről, nem veszek készpénznek mindent, ami elhangzott, de el tudom fogadni azt, hogy az az ember előttünk miért került oda, ahova. Miért megy vissza 2 hónap múlva az egyiptomi határra, és miért járja az egyetemeket a köztes időben. Szándékosan kezdtem a posztot ezzel az idézettel. Nem „magyarkodásból” - mert egyrészt távol áll tőlem, másrészt mert igazán nem lenne ildomos 8000km-ről -, hanem mert az fogalmazódott meg bennünk: azok, akik a leginkább nemzeti érzelműek és a leginkább elítélik az USA-t vagy Izraelt, ha odaát születtek volna, akkor ők lennének a legnagyobb amerikaiak, vagy elsőként rohannának át a Gáza övezet barikádjain menetfelszerelésben… Ha ennyit megértenénk és elfogadnánk, már akkor sokkal kevesebb felesleges düh és ellenszenv munkálhatna bennünk.
