„A KRESZ nem az a szabályrendszer, ami a Mestert keretek közé szoríthatja...”

-Laci- 

A Forma-1 gyakorlatilag elképzelhetetlen brazil versenyzők nélkül: Senna, Piquet, Massa, Barrichello, Fittipaldi, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A portugál anyanyelvű ország mellé idén Maldonado révén pedig Venezuela is felkerült az autósportok térképére, csatlakozván a Montoya által fémjelzett Kolumbiához és a Fangio által képviselt Argentínához is. Perui versenyzőről azonban még nem hallottam sem ebben a sportban, sem raliban. Az alig több mint 1 hetes kirándulásunk során rengeteg alkalmunk volt különböző gépjárművek utasaiként behatóan tanulmányozni a perui sofőrt természetes életterében, és rögvest meg is világosodtunk a fentiekkel kapcsolatban. A rali egyszerűen unalmas lenne nekik, hiszen noha ott vannak a pálya széléről szétrebbenő nézők, de nincs kit megelőzni külső ívről szerpentinen... A Forma-1 meg szót sem érdemel: belátható kanyarok? Hibátlan útburkolat? Biztonsági korlát? Ne vicceljünk kérem... Tovább után két videó és némi elemzés az utakról! 

Két alapvető szakágat különíthetünk el: a belvárosi tájékozódási-akadály-vezetést és a hegyiversenyt. Előbbi kötött kategória, gyakorlatilag csak Daewoo Tico-val lehet érdemi esélyekkel indulni (az adott típusú jármű szinte minden példánya taxiként funkcionál). A pálya ugyanis rendkívül szűk, a burkolat minősége a belvárosban pedig annyiban hasonlít egy versenypályáéra, mint Vanczák Vili passzjátéka Xavi-éhoz. Méretes macskakő szerűséggel van borítva a közlekedési felület, az illesztés emiatt már eleve lehetetlen – az inkák idejében az út szentté nyilvánítása segített volna –, de még a rendelkezésre álló keretek közt is olyan csodásan sikerült, hogy a Thököly út némely szakasza autósztrádának minősülhetne mellette. A kanyarok gyakorlatilag mind közelítenek egy derékszögű töréshez, a sarkokon pedig rendszerint műemlék jellegű épületek falai meredeznek. Aki nem Tico-val csapatja, az bizony néha pórul jár. A reptérre történő kiszállításunk alkalmával egy méretesebb kisbuszban foglaltunk helyet, ennek az eszköznek az egyik szimpla kereszteződésben kétszer kellett tolatnia, mire be tudott fordulni. 

A pálya már önmagában is kihívás elé állítja a sofőröket, de ehhez jön még a sajátos „szabályrendszer”: aki előbb dudál, az cselekedhet. Mint tudjuk, léteznek intonáló nyelvek, ahol a hangsúly jelentően módosítja a jelentéstartalmat. Nem tudom – nem állt rá a fülünk –, hogy a dudával lehet-e vajon komplexebb üzenetet továbbítani (a magyar duda szótár relatíve egyszerű: „A tiédet!”), mindenesetre a megfigyelések erre engednek következtetni... Más magyarázat nem létezik arra, hogy miként nem láttunk egyetlen koccanást sem 8 nap alatt. Persze mint minden rendes versenyen, itt is vannak pályabírók: lényegében minden sarkon. Ők a közlekedési rendőrök, akiknek tevékenységét csak egyféleképpen illusztrálhatjuk megfelelő módon (2:30-tól a vonatkozó rész): 

Teljesen bizonyosak vagyunk benne, hogy egymással Morse-kódokkal kommunikáltak a csinos hölgyek, mint ahogy abban is: az alvó peruit fúvós hangszerrel nem lehet felébreszteni. 

A belvárosi rali egy interaktív versenyforma, ugyanis a nézők – gyalogosok – szerves részei a folyamatnak: akadályként, meglepetés elemként funkcionálnak, valamint maguk is nehéz küldetéseket kapnak. Például átkelni a főtéren szürkület idején, egy jó vacsora után, közlekedési lámpa használata nélkül. 

Sajnos a fentieket nem tudjuk kellőképpen jól bemutatni, át kell élni a forgatagot. Apró-cseprő próbálkozásként rögzítettük egyetlen Tico-s utazásunk, de ez kb. olyan, mintha egy impresszionista festményt grafit ceruzával próbálnánk 5 perc alatt felskiccelni egy MÁV szerelvényen ülve. A városról mindenesetre lehet egyfajta benyomást kapni (hoppá milyen átkötés az impresszionistákhoz... ). 

Ezzel át is térnénk a hegyiversenyre, ami sokkal izgalmasabb, és a várakozásokkal ellentétben nem kevésbé technikás. Itt az alap jármű a legalább 12 fős kisbusz. Tömegben nem érdemes ez alá menni, mert úgy jár az ember, mint a Párizs-Dakaron a vágtató Kamaz típusú tehergépjárművek elől szétrebbenő motorosok... Feljebb persze van bőven, egészen az 50 fő körüli buszokig. 

Az Andokban az ember nem unatkozik, nagyon kevés egyenes szakasz található a városokon kívül. Ez jó, mert 200 méter lakott területen kívüli egyenes után alighanem elaludna unalmában egy átlagos helyi sofőr. Itt az alapelv a következő: minden helyzet alkalmas az előzés megkezdésére, legfeljebb az nem fejeződik be. A minden alatt tényleg mindent kell érteni: fekvőrendőr, kereszteződés, stb. Szerpentinen úgy néztünk be külső ívről a nálunk vagy 2 km/h-val lassabb busz mellé, mintha a leghalványabb esély lett volna a feladat teljesítésére. Miután 10 másodpercet követően meg is jelent szemben egy turistabusz, a világ legtermészetesebb módján lassultunk néhányszor -g gyorsulással, hogy aztán 1 kanyar után már ismét kívül találjuk magunkat. Egyik sofőrünknek vérében volt a szakma: minden kanyar kimeneti ívén, szélárnyékból, nekifutásból engedte tovább az autót a külső ívre, megragadva a pillanatnyi lendület erejét, aztán legfeljebb visszasorolt... 

A Szent Völgybe tett kirándulás során az ebéd alkalmával elénk tették a nemzeti alkoholos italféleséget. A velünk szemben ülők egyike jelezte, hogy nem kéri, mire a busz első sorában ülő nő azonnal lecsapott rá, mondván: 

„Nekem jól jön ez, így talán könnyebb lesz az út többi része. Minden kanyarban szembenéz velem a halál...”

Ami meglepő: tényleg nem éreztük veszélyben magunkat. Valahogy az egész olyan olajozottan és természetesen zajlott, annyira ura volt mindenki cselekedeteinek, hogy nem tűnt valósnak a veszély, egyetlen tényleg rizikós helyzetet sem észleltünk. Azt persze megállapítottuk: itt aztán egy tapodtat sem mennénk a volán mögött ülve... 

A legközvetlenebb élményt az Inka Ösvény utáni majd 2 órás út jelentette. Ekkor ugyanis elöl ültünk, a sofőr mellett... Hegyi szakaszról nem készült felvétel, de megörökítettük az egyik kisvároson való átkelésünk. Itt egyrészt látható, milyen egy perui városocska utcaképe, másrészt megannyi különleges esemény is tetten érhető: autó előtt átguruló labda, rohangáló kutyák az út mellett, a közvetlenül az út szélén mászkáló gyalogosok, a háromkerekű robogószerűségek tömege, jobbról érkező motor, stb. (Az út melletti töltésen sétáló lányok ijedt összerezzenése egy átlagos dudahasználat után sajnos lemaradt, pedig ez még a sofőrünket is megmosolyogtatta.) Közel sem adja vissza az élményt, de mégis valami... Ami pedig különlegessé teszi a felvételt: a rádióból a Crazy szól az Aerosmith-től... Telitalálat!