A videó tönkretette a rock'n'roll lényegét. Azelőtt a zene azt mondta: 'Hallgass meg! Most pedig: 'Nézz meg!''”

-Billy Joel-

ikon.jpgHétvégénk záróakkordját a Def Lepard gitárosa pengette el, ugyanis vasárnap este tiszteletünket tettük a Cadott-ban rendezett 4 napos rock fesztivál utolsó délutánján. Tettük mindezt azért, hogy halljunk néhány bandát a 80-as évek klasszikus érájából, olyanokat, akik aligha ruccannak át Magyarországra. Meg hát mi lehet amerikaibb egy farm szerű környezetben rendezett glam-rock/hair-metal estnél? A zenéért mentünk, de azon messze túlmutató élményekkel gazdagodtunk. Tovább után arról, hogy vajon meghal(t)-e az igazi rock'n'roll, illetve még egy kis kempingszék amerikai kényelemérzettel körítve!

/A nap zenéje a Def Lepard-tól szól, nem erről a koncertről való, de tökéletesen ugyanígy, ugyanezt mi is láthattuk./

A fenti felvezetés talán furcsának hangozhat, végülis mi köze lehet a kempingszéknek egy rock fesztiválhoz? Mi is így gondolkodtunk, és a korábbi tapasztalatok sem vetítették előre azt a látképet, ami a wisconsin-i rétre lépve elénk tárult. Bon Jovi-n megesett már, hogy 2 számon át küzdöttem a fényképezőgép combom mellől való felemelésével, Metallica-n pedig ugyanennyi ideig tartott a kezdő szólam után mire újra leért a lábam a talajra. Ezekből az élményekből merítve előrelátóan a kocsiban hagytuk a korábbinál számottevően nagyobb piaci értéket és térfogatot képviselő kamerát valamint az üdítős palackokat is, cserébe Erika magához vett némi aggodalmat. Hiba volt! Nem csak azért, mert nyugodtan be lehetett volna vinni a kettő előbbit – utóbbi pedig teljesen indokolatlan érzés volt -, hanem mert akkor hitelesen meg tudtuk volna örökíteni az előttünk kibontakozó, paródiával vegyes társadalomkritikába hajló groteszk jelenséget. Szerencsére az esemény Facebook oldala kárpótolt minket a mulasztásért, és rengeteg figyelemreméltó fotót sikerült letölteni a nagyérdemű olvasóközönség hiteles tájékoztatása végett.

placc1.jpg

A nagy színpad éppen átszerelés alatt volt két fellépő közt, így természetesen mindenki elrongyolt a kijelölt területről a rétet hézagmentesen körbevevő anyagcsere kiszolgáló egységekhez: ital, étel, nem túl meglepő módon jégkockával teli hűtőládák, dobozos üdítők, külön a fesztiválra gyártott zárható tetejű „söröskorsók”, hot-dog, hamburger, fél krumplis ládányi (A Word aláhúzza a szót egybeírás esetén, odaát a programozók nincsenek tisztában a tárgy fogalom jellegével és mértékegységként betöltött szerepével... ) papír edényekben felszolgált mexikói egyveleg, WC-k, stb. A színpad előtti nagy zöld gyep ennek ellenére nem ürült ki! Hihetetlen, de a már jól ismert kempingszékek katonás rendben - és azzal szöges ellentétben álló tinilányos színekben – sorakozva töltötték ki gázmolekulákra emlékeztető módon a rendelkezésre álló ha nem is térfogatot – két szintes széket azért még nem láttunk –, de területet.

pad2.jpg

Meglepetésünket csak fokozta, amikor megpillantottuk a székek regimentje mögött húzódó korlátot, és az a mögött szokásos módon lekerített, színpad előtti „VIP” részt, vagyis a dühöngőt. Ez az a hely, ahova az ember egy keményebb koncerten azért nem megy, mert nem célja, hogy bakancsban szétrúgják a sípcsontját, vagy összepréseljék a tülekedésben. Itt egyik dolog sem következhetett volna be, ugyanis a térséget szépen sorjázó BME Aud. Max.-ot/templomot – kinek mi tetszik, csak hogy jobban emeljük a kontrasztot - idéző padsorok töltötték be. Döbbenet... Már azt hittem, hogy Pavarotti lép fel este, bár valószínűleg egy komolyabb ária után még az őt ünneplők is akadályként élték volna meg az ülőalkalmatosságokat.

Miután a biztonsági őrrel egyeztettünk arra vonatkozóan, hogy a hozzánk hasonló balga lelkek, kik nem általlottak szék nélkül érkezni, mégis hol foglalhatják el helyüket, letámaszkodtunk egy korlátnál. Persze később gondosan ügyelnünk kellett arra, hogy a többi néző kilátását ne zavarjuk...

pad1.jpg

park1.jpgA helyzetkomikum csak fokozódott, amikor a koncert kezdetére elkezdtek visszaszállingózni az arcok a helyükre. Sokszor megszóljuk a feketéket a gangster stílus majmolása miatt, de a fehéreknek is megvan a maga keresztje: teljesen általános a „wannabe motoros” és a „wannabe kanadai favágó” vékony határmezsgyéjén egyensúlyozó embertípus. Az egy négyzetkilométerre eső tetoválások száma valószínűleg jóval meghaladta a népsűrűséget, de egész jellemző tartozék volt a kendő és a redneck körszakáll is. Volt bőven igazán kemény rocker arc is, akik a külön hűtő batyuban markolt sörös dobozaikkal olyan természetességgel huppantak le kihelyezett székükbe, ahogy egy sütiárus cserkészlány becsenget a jóságos szomszéd néni házikójába rózsaszín szoknyácskában. A fotelban körülbelül annyira is voltak kemények – apropó keménység: voltak tetővel rendelkező székek is!! -, hogy Csokit idézzük:

129300842024230296.jpgA fénypont a „dühöngő” padsorai közt menetelő, mintegy 2 méter és 140 kiló környékén mozgó, szakállas, kendős, felkarban az én derekamat jócskán verő tag volt, aki – dobpergés, hárfa futamok – egy piros babakocsit tolt a hátsó padsorok felé. A koncert során karján a csöppnyi utóddal és a minden dimenziójában jócskán visszafogottabb méretű, még csak nem is tetovált feleségével csápolt... a babakocsi mellett... néha leülve a padra...

Mikor az első általunk látott fellépő – a Skid Row egykori frontembere, aki szerényen csak Sebastian Bach néven fut – a színpadon termett, már egészen benépesültek a székecskék. Mindenki visszatért sörrel, kajával, ropogtatni valóval, és a mellettünk lévő két hölgy gyönyörű, neon zöld színű, motoros ventilátorral, ami gombnyomásra vízpermetet is juttatott a hardcore rockerek megfáradt arcára... A fellépés botrányosan gyenge volt, hézagmentesen hozta a múlt dicsőségét öröknek hívő, kiégett, éjsötét rock sztár karikatúrába illő image-t. Az „I remember you” című rocktörténeti klasszikust sikerült olyan szinten előadni, hogy azt valószínűleg a közönség 75%-a felül tudta volna múlni. Nem is érdemes erre több szót vesztegetni, nekünk volt kínos szinte...

Őt követte a Poison (egy korábbi írás a csoportról Ronny által elkövetve itt), akik kicsit késtek – a nézők elkezdtek nyugtalanul fészkelődni a székeikben, többen idegesen kopogtak a padokon... –, de összességében óriási pozitív csalódás voltak. Alapvetően is kedvelem őket, de ez a show csak megerősítette ezt az érzést. A könnyed, egyszerű, szórakoztató zene olyannyira feldobta a közönséget, hogy a nagy része állva énekelte a refréneket. Kell ennél nagyobb elismerés? A Poison-ről tudni kell, hogy a szexuális beállítottságot erősen megkérdőjelező ruhák, hajviseletek és színvilág legelkötelezettebb képviselői voltak a hair-metal ízlésficamos világában. Ehhez képest mára nem csak megkomolyodtak az évekkel – remek nyilatkozat, épkézláb mondatok, kulturált stílus -, de rajtuk látszott igazán: imádják ezt csinálni! Brett – aki a halál torkából tért vissza, komoly cukorbetegséggel küzd, ennek okán jótékonysági alapítványt is futtat – hangja csak javult az évek során, lelkesedése pedig növekedett. Folyamatos volt a közönség bevonása, nagyszerűek voltak a gitárszólók, megvariáltak minden számot, a legnagyobb, legpörgősebb slágereket játszották. Mire véget ért a „Nothing, but a good time”, addigra csak három hiányérzetünk maradt: kicsit el volt rontva a hangosítás és rövid volt a produkció, valamint a videóklippeken elmaradhatatlan vízköpés itt nem szerepelt a repertoárban a dobos részéről.

placc2.jpg

Az est fénypontját a Def Lepard jelentette, akik nincsenek bent a TOP10 általam kedvelt banda között, bár kétségkívül szeretem azt, amit csinálnak és két legnagyobb slágerük feltétlen ott van a személyen toplista élmezőnyében is (Pour some sugar on me; Let's get rocked). Éppen a fentiek miatt mindig is egy kategóriába soroltam őket zeneileg a kor többi hasonló stílusú együttesével. A koncert mutatta meg, hogy ez mekkora tévedés: a legnagyobb általam látott profikat (AC/DC, Bon Jovi, Metallica, Kiss) idéző volt a fellépés. Tökéletes track list, hibátlan teljesítmény, látványos fények, remekül sikerült akusztikus betét, amelyet már fent láthattatok. Itt annyi lehetett a hiányérzet, hogy bár nagyon profik, de inkább csak kötelességtudatból játszottak, nem jött át a Poison-féle lelkesedés, persze ezt a számaik nagy része nem is teszi lehetővé.

Összességében egy remek délutánt zártunk, amelyen még azon sem kellett aggódnunk, hogy ivás és mosdó után hogy mászunk vissza a helyünkre. 2 kiváló koncerttel gazdagodtak élményeink, de mindez eltörpül az amerikai életbe való újabb betekintés mellett. Itt tényleg mindent felülír a kényelem hajszolása és persze az evés-ivás szükségességének érzése, amely láthatólag előtör az állampolgárok tekintélyes hányadából, amint szabadtérre érnek. És hogy ez mennyire képezi a kultúra részét? Mi sem jelzi jobban, mint Haley reakciója, amikor Erika nevetve elmesélte neki az élményeket: nem értette, hogy mi ezzel a gond, mi ebben a fura... Ez így van és kész! Miként a hazáért harcoló csapatok ismételt köszöntése sem maradhatott el most sem... 

A rock'n'roll tehát nem halott, mert még mindig vannak olyanok, mint a Poison és a Def Lepard, és még mindig megtelik értük egy komplett fesztivál, ahol 10 és 60 év közt mindenki megtalálható volt. Viszont Jimmy Hendrix valószínűleg nagyot nézne a körítésen... De gondolom előző este az Iron Maiden tagjainak is elkerekedett a szeme... 

Címkék: zene wisconsin annyira amerikai wisconsin blog

A bejegyzés trackback címe:

https://wisconsin.blog.hu/api/trackback/id/tr844676451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása