/Előzmények és felkészülés az előző bejegyzésben/
Első szakasz: a könnyű nap (12 km, szintemelkedés: 2600-ról 3100 m)
Az úgynevezett könnyű nap a szállásunkon indult pirkadatkor. Cuzco-ban összeszedték a csoport tagjait egy közös gyülekezési pontban, ahol aztán buszra szálltunk, és meg sem álltunk Ollantaytambo-ig. A városka főterén lehetőség volt reggeli vételezésére – mi ezzel nem éltünk -, valamint emellett minden egyéb beszerzésére is. Az árusok lényegében egymás kezébe adták a kisbusz tolóajtaját, miközben mi a kiszállással bíbelődtünk: kokalevél (elvileg energiát ad rágcsálás útján, valójában megfájdult csak a gyomrom tőle a második napon), kalap, póló, kulacs, kulacstartó, poncho, bot, minden, amit csak el lehet képzelni. Erika megérzései helyesnek bizonyultak: valószínűleg nem véletlenül javasolják az általunk ezidáig soha nem használt túrabotot. Mindösszesen 5 soles-ért vettünk két, vászon markolattal ellátott egyszerű partfisnyelet, komolyabb terméket a repülőn való hazaszállítás miatt nem éreztünk szükségesnek. Ez a két kis bot viszont életmentőnek bizonyult! A meredek lépcsőkön óriási könnyebbséget jelentett plusz egy földet érintő végtag, a vizes köveken pedig nem egyszer óvott meg minket az eséstől. Elengedhetetlennek érezzük utólag a fejenként legalább egy támaszkodó alkalmatosság beszerzését!
A rövid pihenő után visszapattantunk a buszba, ami szép lassan megkezdte a civilizációból való fokozatos kizsilipelést: kikanyarodva a főtérről egy döbbenetesen hepehupás földúton találtuk magunkat, ahol néha még az is kérdés volt, a mi járművünk miként fér el, nem hogy a szembejövő. Majd 1 óra zötyögés után megérkeztünk a 82-es kilométerhez, ami a túra indulópontja: itt történik a jegyek és útlevelek érvényesítése (nagy örömünkre gyönyörű pecsétet is kaptunk!).
A parkolóban kiterítve a cuccokat kiosztásra kerültek a hálózsákok, ami nem kis meglepetésként ért minket: egy modern, kvázi zsebre rakható, észrevehetetlen tömegű zacsi helyett kaptunk egy jó 15-20 cm átmérőjű hengert, melynek ugyan tömege nem volt kiemelkedő, de méreteit jól jellemzi, hogy a hátizsákom gyártó által hálózsák felcsatolásra szánt pántjai nem érték körbe… (Lehetett saját hálózsákot vinni, de nem akartunk külön erre beruházni, így fejenként 30$-ért béreltük ezeket a bálákat). Sikerült mind a két „ágyat” nagy nehezen bepréselni, és utólag azt kell mondjuk: jó döntés volt a bérlés. Nagyok voltak, kicsit nehezek is, de míg mi esténként vidáman és melegen aludtunk a kis hernyóinkban, addig a szomszéd sátorban az elvileg azonos hőmérsékletre hitelesített ultrakönnyű kiszerelésben majd megfagytak…
Megismerkedtünk a csapattal is: 9 kalandort számlált a brigád turista része. Cat és Kamille két, 19 éves(!), kicsit hangos, bohókás brit leányzó, akikből nem feltétlenül néztük ki, hogy teljes menetfelszerelésben bandukolnak a hegyekben napokon át. Ők maguk sem… Nem is tették, ugyanis miután előző este majdnem lemondták az utat, végül úgy döntöttek, fejenként 130$-ért hordárt fogadnak, akik elviszik az ő holmijukat, és így megkönnyebbülve már vállalják a dolgot. Abszolút racionális lépés, és a kétkedők számára tökéletes megoldás is ahhoz, hogy élvezni tudják az utat. Kristi és Rasmus Dániából hasonló életkort képviselt, ők több hónapos Dél-Amerika körút végéhez közeledve vágtak neki az Andoknak. Ryan egyedül érkezett Minnesotából viszonylag kevés ilyen irányú tapasztalattal, de minden részletre kiterjedő felszereléssel. A harmadik párt Kawa és Jenny személyében egy ABC (American Born Chinese) pár alkotta Marylandből. Kawa már másodszor járt itt, első alkalommal lényegében csak az orráig látott a végig záporozó esőtől. Jenny-t ő beszélte rá az útra, és bizony voltak pillanatok, amikor a lány mérsékleten volt hálás ezért. (A második nap átadta cuccát a hordároknak, ezt 80 soles ellenében állt módjában.)
Túravezetőink Frank és Herbert voltak, akik egy igazán eszement, de egyszersmind felkészült párost alkottak, és végig biztosították a jó hangulatot, különösen az étkezések alkalmával. Szót kell még ejtenünk a csoport igazán kiemelkedő teljesítményt nyújtó részéről is: a 10 hordárról. Ezek az emberek minden nap hátukon vitték arrébb a tábort. Indulásunk után még le kellett bontaniuk, és össze kellett csomagolniuk, hogy aztán nap közben mellettünk elsuhanva este már felállított sátrakkal és melegen gőzölgő vacsorával várjanak. Közben egy ponton mindig sor került az ebédre is… Tették mindezt mindenféle high-tech hátizsák nélkül, sőt: némelyek egyszerűen papucsban! Nem hittünk a szemünknek! Mint megtudtuk Herberttől, minden szeptemberben sor kerül az inka maratonra: az általunk legyalogolt túra útvonalán futják le a hordárok a 42 kilométert. Mindenki kapaszkodjon meg, és rögzítse aláhulló állkapcsát is: a rekord 3 óra (nem tévedés, óra!) 35 perc…
Miután összeszedtük a gondolatainkat az előző adat megemésztése után, térjünk vissza a táplálkozáshoz. Azt hihetnénk, hogy az ebéd valami egyben kifőtt, egyszerű dolog volt, vagy pár szendvics. Mi sem számítottunk másra, így tátva is maradt a szánk: minden ebéd és vacsora alkalmával gyönyörűen felszolgált 3 fogás fogadott minket! És nem rántott húsról beszélünk, hanem töltött-göngyölt csirkemellről, perui különlegességekről, levesről, palacsintáról, pudingról, salátáról, stb. Nem győztünk meglepődni minden áldott nap! Az italt tea jelentette, valamint egy ízben forró csoki. Reggelente a kulacsokba lehetett a patakokból vételezett, előzetesen felforralt vizet meríteni, így ebben sem szenvedtünk hiányt (tökéletesen felesleges ballaszt volt az első 2 napon át cipelt 2,5 liternyi ásványvíz…). A forralás miatt azonban a víz ásványi anyagokban mérsékelten gazdag, így a fizikai megterhelés miatt célszerű az arra érzékenyeknek némi kation készletet (magnézium, kalcium) elcsomagolni.
Az ismerkedés és hálózsák betuszkolás után jött a csomagmérlegelés: gyakorlatlanságunknak hála sikerült egy 18 kilós pakkot összeállítani nekem, és még egy 8 kilós csomagot Erikának. Előbbi érték a csoport legmagasabb számadata volt, Herbert előzékenyen felajánlott még néhány cuccot a hordárok csomagjaiból, ha netalántán kevésnek érezném a dolgot… Azokban a pillanatokban igen távolinak tűnt a 4200 méteres magasság, de ha őszinte akarok lenni, akkor egyszerűen a parkoló túloldala is. A kihívás adott volt, a lábaimon a nyomás pedig még inkább…
A nap túra része tényleg könnyű volt, bár a teher ezt is megnehezítette. Nem kellett megszakadni, gyakorlatilag fél óránként megálltunk különböző okokkal: történelmi tájékoztató, emelkedő utáni pihenés, kaktusz gyümölcsének elfogyasztása, növényzet ismertető, ebéd, és a nap fénypontja: Patallacta lábaink elterülő romjainak megtekintése felülről. Az időjárás is kegyesnek bizonyult, a napra rendeltetett csapadékmennyiség lehullása idején épp a tábori sátorban ebédeltünk.
Megismerkedtünk két fogalommal is: a „gringo síkság” az a domborzati egység, amit mi is annak tekintünk (ebből nem volt sok). Ellenben az „inka síkság” valami olyasmi, amit Magyarországon már simán meredek hegységnek minősítenénk… A második nap előszelének tekintett mintegy 15 perces „inka síkság” kapcsán azért ismét egy garmadányi kérdőjel jelent meg előttem, hiszen lábizmaim serényen jelezték a hirtelen hízás kapcsán mutatott értetlenségüket…
Elégedetten és izgatottan tértünk nyugovóra, miután megcsodáltuk a leggyönyörűbb éjszakai eget, amit valaha láttunk. Távol a világ minden egyéb fényforrásától olyan csodálatos erővel ragyogta be az eget a Tejút és sok ezernyi másik csillag, hogy hatalmas kavalkádjukban szinte lehetetlen volt megtalálni az általunk ismert fényesebb példányokat. Ha csak ezt láttuk volna egész úton, már akkor megérte volna!
Második szakasz: a kihívás napja (10 km, 3100 méterről 4215, majd vissza 3500-ra)
Ez a nap volt az, amelynek során minden addig büszkeségre okot adó sportteljesítményem lényegében teljes egészében az infláció áldozatává vált. Mire szinte térden csúszva megérintettem nekitámaszkodtam a legmagasabb pontot jelző oszlopnak, miközben tüdőm kétségbeesve próbált kijutni a szabad levegőre mellkasom szorításából, addigra minden más gyerekjátéknak tűnt…
Tulajdonképpen reggeli után 5 órán keresztül csak felfele tartottunk. Túravezetőink a sor végén kullogtak, mindenkit saját tempójú menetelésre bíztattak, illetve kérték az előre merészkedőket, hogy a két közbenső mini táborhelyen várják be őket. Ezeken az állomásokon a kereslet és kínálat farkastörvényei jegyében a hasznossági függvényt jól deriváló nénik mintegy négyszeres áron kínálták az itókákat… Nem is sikertelenül!
Az első etap a háromból amolyan bemelegítő jellegű: vidáman emelkedik az ösvény, majd szép fokozatosan elkezd „lépcsősödni” a meglepően buja növényzetben kacskaringózva. Nem volt gond ez a rész, kényelmesen haladva is 7 percet vertünk a csoport többi tagjára… itt még magabiztosak voltunk… A második etap már gyakorlatilag végig lépcső volt, és a fokok nem egyszer az ember térdéig értek. 1,5 órát vett igénybe ez a rész, és bizony jól esett az utolsó megálló, már nagyon vártuk az eljövetelét. Elmajszolva a minden nap kiosztott snacket, lenyomva egy igen drága Powerade-et nekivágtunk a Dead Woman’s Pass-ra (Holt nő hágója, ugyanis a legmagasabb pontja túránknak egy hágó volt némiképp ironikus módon, mely fekvő nőre emlékeztető formáiról kapta nevét… ) vezető út utolsó szakaszának.
Abban a két órában, amit ezen a lépcsősoron eltöltöttünk, komolyan elgondolkodtunk egy Einsteintől független relativitáselmélet alapjain: szinte csak a tér, az idő az energia és a tömeg közti relációk jártak fejünkben. Úgy mint: miként lehetséges a hátunkon lévő tömeget a rendelkezésre álló elégtelen energiamennyiség felhasználásával a tér ködbe vesző távoli pontjára feljuttatni, és mindez még menny ideig tarthat el?? Mindeközben saját időskálánk a végletekig eltorzult, a téridő magába tekeredve meggörbült körülöttünk: két-három lépcsőfok kilométernyi távvá változott, a megtételükhöz szükséges 2,5 óra alatt pedig mindösszesen 90 másodperc telt el a külső szemlélő számára… Az utolsó 30 perc igazán gyilkossá vált, nagy részben a táska miatt. Eljutottam arra a pontra, ahol komoly koncentrációt és lelkierőt igényelt a mentális kiborulás elkerülése, és hatalmas erőfeszítést minden lépés megtétele. Gyakorlatilag egy benyugtatózott lajhár sebességével poroszkáltunk. Minden újabb nekirugaszkodás után 3-5 lépcsőfokot sikerült megtenni, majd zihálva támaszkodtam le egy kőre… A nagyobb fokok esetén kis segítőkövekre lépés céljából képesek voltunk akár egy métert is oldalazni, csak mert már nem volt kívánatos feljebb lépni. Mindezt tettük egy felhő gyomrába jutván, szemerkélő esőben. (Kawa esőcsináló képessége erősebbnek bizonyult a mi napsütést vonzó mágiánknál.) Ezen a ponton éreztük meg igazán, hogy soha nem túráztunk ekkora cuccal… A felérkezés akkora örömet és „IGEN, megcsináltuk!!!” érzést okozott, hogy a nagyságrendileg 3,5 méteres látótávolság sem keserített el…
Rövid fagyoskodás, és részemről a heveny hányinger leküzdése után tovább is álltunk, mert hátra volt 2,5 óra ereszkedés még az előzőeknél is nagyobb lépcsőfokokon, az immár szakadó esőben. Csuromvizesen érkeztünk meg a táborba, és ekkor derült ki, hogy nem pakoltuk túl magunkat: mivel az eső még a száraz évszakban is meg-meglepheti a kirándulókat, így szükség van a száraz ruhára! Miként a hideg magaslatokon sapkára és kesztyűre is, ne felejtsük: itt ilyenkor tél van, még ha egyenlítői tél is.
Annál is inkább fontos a száraz ruha, mert a megszárítás csak mérsékelten lehetséges (továbbá ha kintről nem jön víz, termel eleget a teher alatt maga a túrázó is). A természet ugyanis nedves és zajos. Minden tábor mellett dübörgő patakok szelték az utat a völgyek felé, a páratartalom pedig közel 100% volt egész úton, így a sátorban lehetetlen volt bárminek csökkenteni a nedvesség tartalmát…
Ezen a ponton térnénk ki a tisztálkodásra, mert az ilyen irányú információk a felkészülés fontos részét képezhetik, és hát az űrhajósoktól is mindig ezeket a dolgokat kérdezik meg. Röviden össze lehet foglalni: nem volt fürdési lehetőség az út során. A harmadik nap estéjén némi pénz ellenében lehetett volna zuhanyozni, de addigra már mindegy volt. Mosdók voltak minden táborhelyen, de… maradjunk annyiban: a második este a mellékhelyiséghez tett zarándoklatom – szó szerint értendő, két hídon is át kellett kelni - története feltétlen helyet kapna az „Életem leggusztustalanabb élményei” gyűjteményben. Mindenért kárpótolt viszont az ezen az estén elénk táruló látvány. A sátorba befeküdve az alábbi kép fogadott minket:
Elégedetten, sajgó végtagokkal, a táska által lezúzott csípővel és hatalmas büszkeséggel hajtottuk nyugovóra fejünket: MEGCSINÁLTUK!
Harmadik szakasz: a felejthetetlen nap (16 km, 3500 méterről 3950, majd vissza 2700-ra)
A kelő nap fényénél visszatekintve az időjárás kegyes mivoltából adódóan most láthattunk is valamit abból, amit tegnap megjártunk. Szinte hihetetlen volt, de az oly messzinek tűnő hágó bőven látható volt a tábor felett…
A szokásos módon bőséges reggelit az út legszebb része követte. Először egy komolyabb emelkedő végén felkapaszkodtunk a második nagy hágóra…
…majd a legizgalmasabb rom, Sayacmarca megtekintése következett. Már önmagában a létesítmény is lenyűgöző helyen volt, de a „showt lenyúlták” a vékony lépcsősoron a turistákkal mit sem törődve felügető lámák. Itt készült el a 4 nap környéket legtömörebben jellemző képe a gyapjas jószágok jóvoltából:
Ebéd után ismét ködbe veszett a táj, de ez nem a pechünknek volt betudható, hanem a környék mikroklímájának. Az úgynevezett „magas dzsungel” igen sűrű növényzete szegélyezte az ösvényt. Számos otthon dísznövényként számon tartott példány vadon nőtt körülöttünk, és ezen a napon történt az is, hogy Erika kolibrit látott! Vadon, a természetben, virágok közt cikázva!
Az utolsó magaslat után – ahol egy átjátszó torony közelsége révén még SMS-t is lehet írni -átsétáltunk a „Ködös városon”, és megkezdődött az előzetesen nagyon ijesztőnek beharangozott utolsó szakasz.
A több ezer lefelé vezető lépcsőfok 900 métert nyesett le a tengerszint feletti magasságunkból az utolsó két órában, és ez bizony nem tesz jót az agytérfogat növekedésével fordítottan arányosan elcsökevényesedő térdízületeknek. Itt kellett csak igazán a mesterséges végtag… A hangzatos „Gringo Gyilkos” névre keresztelt etapot félelmeink ellenére meglepően könnyen vettük. Mi a Holt nőnél abszolút átbillentünk a holtponton. A tábor előtt nem sokkal választani lehetett egy hosszabb és egy rövidebb út közt. Mi természetesen a hosszabbat választottuk, és erre bátorítanánk minden idetévedőt is, mert Intipata romjai, és leginkább az azokról az Urubamba folyó völgyére nyíló kilátás felejthetetlen élmény volt!
A táborba lefelé ballagva még le kellett ereszkednünk egy döbbenetesen meredek lépcsőn, amelyen aztán túravezetőink bemutatták az inka képességeiket… Herbert papucsban…
4. nap: a megérkezés (7 km, 2700 méterről 2400 méterre)
Az utolsó nap korán kezdődött: hajnali fél 4-kor (ha másért nem, hát ezért mindenképp kell a lámpa). Ennek oka, hogy a hordárok a nekik szóló vonatot még futva(!) el kell érjék a hegy lábánál fél 6-kor. Mi mintegy fél 5-kor felsorakoztunk az ellenőrzési ponton sokadmagunkkal. A Machu Picchu-ra vezető utolsó pár kilométer előtt ugyanis van még egy állomás, ahol ellenőrzik belépőinket, papírjainkat. Apró kellemetlenség, hogy ez a hely csak 5:30-kor nyitja meg kapuit, így egy szűk ösvényen téblábolva szemlélhettük, amint a felkelő nap szép lassan kiszínezi az ég alját.
Herbert előre szólt, hogy ő ezt a részt szereti a legkevésbé, és hamar meg is értettük miért. Itt a csoport már keveredik a rövidebb túráról érkezőkkel, továbbá mindenki egyszerre vág neki az utolsó erőpróbának. Ennek megfelelően tömött sorokban kígyóznak az emberek az előző napokhoz képest szűk, csak helyenként két sávos ösvényeken. Az ember teljesen úgy érezheti magát, mint az M7-esen egy júniusi péntek délutánon Érd magasságában. Értelmetlen előzések jobbról-balról, noha miként a Balaton, a Machu Picchu sem megy sehová. Néhány meredek lépcsősoron egyenesen tömegjelenetek alakultak ki, mint autópályán az értelmetlen fékhullámok nyomában.
Nagyjából két óra libasorban való menetelés után jött el a várva várt pillanat: átkelve a Nap kapuján (Inti Punku), megpillanthattuk a végállomást, a hatalmas hegyek közti gyönyörű völgy közepén emelkedő csúcson méltóságteljesen elterpeszkedő egykori várost… Ez a pillanat aligha törlődik ki valaha is emlékeinkből.
A klasszikus, képeslap képhez még hátra volt némi ereszkedés, de végül elkészült a már ezernyi példányban látott, mindenki által ismert fotó, immár velünk:
Magáról a romról nem írnánk, hiszen oly sok helyen lehet róla olvasni, és most fokozottan is érvényes a mottó: nem a cél, hanem az út volt az igazi élmény! Frank még tartott egy két órás vezetést az inka birodalom e gyöngyszemében barangolva, majd némi szabadidő után felszálltunk a völgybe alászálló buszra (egészen meglepően meredek és hosszú az út, noha légvonalban szinte helyben maradunk), hogy egy utolsó közös ebédet megejtsünk Aguas Calientes városában. Innen egy kifogástalan állapotú panoráma vonat transzportálta vissza a megfáradt utasokat gyalogutunk kezdetéhez, ahol természetesen már várt ránk egy odarendelt kisbusz, hogy a szokásos perui rali keretében meg se álljon Cuzco-ig.
Miközben a vonatról egészen más perspektívából vizslathattuk a döbbenetes vidéket, a zöld lankák mögött megbújó havas csúcsokat, úgy éreztük: mintha csak 1 nap lett volna! Felejthetetlen élmény, nagy erőpróba, óriási kaland volt! Talán az eddigi legnagyobb, de biztosan a legemlékezetesebb…
/Az összes fénykép megtalálható alább/
