„Nézd, ha egyedül betévedsz a környékükre éjjel, bajban vagy. Az nem a te vidéked, nincs semmi keresnivalód ott. Az a mi környékünk!”

-Chango- 

Megfáradtan, de boldogan lépdeltünk le a kelő nap fénye mellett a Bahamas Celebration gyönyörű hajójáról a gazdag reggeli elfogyasztása magunkba tuszkolása után West Palm Beach földjére. Mellettünk a beton panelek illesztésein elsuhanó vasúti vagonok hangját idézően kopogó bőröndök, gondolatainkban megannyi ragyogó emlék, körülöttünk a trópusokat szomorúan búcsúztató szemerkélő eső, gyomrunkban még a hajó ringása, kezünkben a térkép a vasútállomás felé vezető úttal, előttünk pedig az utca képe…

 
View Larger Map

Jól öltözötten, lebarnultan, látványosan nem odavalósiként húztuk magunk után a csomagjainkat, és bizonytalanul méregettük a látványt. Valahol éreztük, hogy nincs ez igazán rendben… A „patinás, bizalomgerjesztő objektumok” körülöttünk, a kosz az utca szélén, az udvarokon száradó ruhák, néhány lerongyolódott helyi a házak körül és mindehhez még egyfajta nyomatékosításként a lepusztultság érzetet erősítő jellegzetes kikötő szag. Nem vagyunk előítéletesek, nem szeretünk pillantás útján leírni embereket, vidékeket, de túl sok kiváló sorozatot láttunk már ahhoz, hogy ne bizonytalanodjunk el ettől a jellegzetes képtől… és még a mai napig élénken él bennem az ex-bandataggal való beszélgetés is Arizonából. Lassan lépdeltünk tova, még párszor ellenőrizve a térképet. Kisvártatva balra kellett volna kanyarodnunk, ám egy még lehangolóbb utca végén az egyik kikötői lerakat drótkerítése díszelgett…


View Larger Map

 

A Google Maps erről nem tett említést. Közben elsuhant mellettünk egy szebb napjait már rég maga mögött hagyó, nyomokban piros pick-up. Néztem jobbra, méregettem szememmel a térképen a távolságokat, majd egyszer csak ismét előttünk volt a jármű, amely a következő sarokról tolatott vissza. Egy láthatólag tisztességes megjelenésű, középkorút némiképp meghaladó, érces hangú, fekete fickó ült a volánnál, mellette egy élénk természetű kislány fülig érő mosollyal és két nagy rózsaszínből már-már lilába hajló masnival a hajában.  

- A kikötőt keresitek? Mert akkor rossz irányba mentek!

A jóindulattól átitatott kérdés kicsit hiábavalónak tűnt, hiszen hátunk mögött még gyakorlatilag ott díszelgett a hajó orra.  

- Nem, a Trirail állomást, vonattal mennénk Fort Lauderdale-be, a térkép szerint erre van tovább.

 Egyfajta atyai féltés és aggódás jelent meg a sofőr arcán:  

- Ó, ne erre menjetek, menjetek tovább a parti úton a város felé a következő állomásokhoz. Még dél felé van, messzebb! Erre ne menjetek tovább, ez egy rossz környék!

A kislány ekkor előre dőlt, valami kis édesség volt a kezében, és kitört belőle harsány hangon a gyermeki lokálpatriotizmus:  

- Nem, nem is az!

 Apuka visszafordulva erélyesen leintette:  

- Dehogynem! Az! Ne menjetek erre tovább, nem jó hely ez!

Illedelmesen megköszönve bandukoltunk vissza, majd át a hídon az egyre sűrűbben csöpörgő esőben. A lenti parkolóból ránk dudált pár taxis… Fehér ember ritkán sétál… A híd végére érve az út mellett egy parkoló kisautó állt lehúzódva. Ahogy elhaladtunk mellette, egy fiatal fehér srác – aki hallhatóan tanulta az angolt – érdeklődött úti célunkról. Svéd srác volt, aki egy milliomos jachtján dolgozik a személyzet egy tagjaként… Roppant kedves volt, segítőkészen elvitt minket az állomásig. Ahogy haladtunk tova, még errefelé is, amint lefordultunk a fő útról, egyből sivárabb lett a vidék… A boltok előtt nem túl bizalomgerjesztő figurák, a házak udvarán kosz, a biciklis szemében – akitől útbaigazítás kértünk – némi köd és vérág… Nem gondolom, hogy bajunk lett volna gyalog, mert nem bandás környék volt ez, de hogy biztonságban nem éreztem volna magunkat, az biztos… 

Néztem ki az ablakon, és megint csak azon jártak a gondolataim: elképesztő, hogy mindössze pár métert kell megtenni a hajós írás képein látható multimilliomos szigettől… ahogy Hollywoodban is csak egy saroknyit kell elmászkálni a Boulvard-tól és mintha egy fejest ugranánk az életszínvonal magaslataiból egy hatalmas szakadékba. És elszomorító, hogy vannak emberek, akik jó természetük ellenére, családosként ezeken a helyeken ragadnak, és másokat figyelmeztetnek rá: nem jó, ha az ő házuk környékére mész… No meg a tanulságon: mindig utána kell nézni, hogy merre is vezet az a kis legyalogolandó táv, mert noha az Őrangyalok néha pick up-pal járnak, talán ők sem érnek oda mindenhova…

Címkék: florida bahamák wisconsin blog

A bejegyzés trackback címe:

https://wisconsin.blog.hu/api/trackback/id/tr714556339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása