„Félig Ázsia, de egészen Balkán”
-Kozmosz-
Nem gondoltam volna, hogy éppen az Olimpia kapcsán fogunk újabb mélypontokat elérni a magyar sajtónak és közéletnek hála, de hát amint arra már a Blöffben is rámutattak: „Soha ne becsüljük le az emberi hülyeség hatalmát!”. Én minden tapasztalat ellenére újra és újra elkövetem ezt a hibát, így mindig újra őszintén fel tudok háborodni a magyar internet színvonalától. Különösen olyan esetekben, mint a mostani, amikor tényleg csak annyi lenne a dolgunk, hogy elégedetten hátradőljünk, és örüljünk a TV készülék előtt! De nem, mi nem érjük be ennyivel!
Azon már a nagy többség alighanem átsiklik, hogy milyen minőségű „híreket” közölnek világklasszis sportolókról, akik életük nagy pillanatait élik meg, melyekre egyes esetekben egész életükön át készültek. Nemes egyszerűséggel hányingerkeltő az a primitivizmus, amit elsősorban az Index képvisel: már óvoda középső csoportban is elég ciki a másik nevén viccelődni, vagy az igazolványképeken röhögni. Ők azonban ezt egy országos internetes portál szerkesztőiként nem tartják égőnek, sőt: egyesek szerint ez ma a humor, erre van igény, ezt olvassák. De nem érik be pusztán az igazolványképek bemutatásával, egyenesen kamu rendőrségi sztorikat is aggatnak melléjük a „poén” kedvéért... És ez még csak egy laza bemelegítés az igazi ganéj kupac felé való kocogáshoz. Engem nem érdekel – és nem értem, hogy bárkit miért kellene érdekeljen –, hogy mi történik éjjelente az olimpiai faluban. Nem érdekel, hogy Jakabos Zsuzsa tényleg a legszebb legszexisebb olimpikon-e (az elmúlt 3 napban legalább 5 külön cikket szenteltek ennek a kétségkívül központi kérdésnek)... Ő is annyit mondott csak – mert valami magát újságírónak nevező félkegyelmű persze hogy megkérdezte erről –, hogy ettől még nem fog gyorsabban úszni... Az meg nem hogy nem érdekel, de egyenesen felháborít, hogy a fotósok nyitottak maguknak kvázi egy külön Olimpiát arról, hogy ki tud minél cikibb pillanatképet csinálni a vért izzadó sportolókról... Női strandröplabdázó arcát például szerintem még ember nem látta a magyar sportsajtóban. A tisztelet minimális jele is ordít minden képernyőre vetett sorból...
De lépjünk most túl ezen, miként azon is, hogy miként lesznek az első sorban örülő diadalittas szurkolók azokból, akik az elmúlt 3,9 évben minden sportra szánt forintot ablakon kidobott adóbuznyáknak tekintettek, és leginkább lélegeztetőgépet vettek volna rajta természetesen, ahogy az a demagógia nagy kézikönyvében meg vagyon írva. Az meg mindenki számára evidens, hogy aki „előttünk” végez 0,1 másodperccel, az „kokszos csaló”, hiszen éppen a mi fiaink jutottak csak el tisztességes módon a teljesítőképesség határáig... Ezek most nem annyira fontosak, mert a szurkolói lélektan természetes velejárói valahol.
Ami érdekes, hogy mi történik akkor, amikor egyik sportolónk világrekorddal olimpiai aranyérmet nyer. Tudunk örülni minden hátsó gondolat vagy belemagyarázás nélkül? Természetesen igen, az emberek nagy része mindenképpen. A fájó, hogy miként az élet annyi területén, a hangos kisebbség teljesen be tudja árnyékolni ezt az örömet. Először csak a döbbenet ült ki az arcomra a Gyurta Dani-féle győzelmet kommentáló posztokat olvasva, majd nemes egyszerűséggel éktelenül dühös lettem. Előbb született egy kétségtelenül szerencsétlen cikk arról, hogy az átlagembernek is mennyire kijárhatna az elismerés, nem csak a „most nagy szám Gyurta Daninak”. Valószínűleg nem sikerült jól megfogalmazni a mondanivalót – ha igen, az annál nagyobb baj –, de ez mindegy is: miért kell egy fiatal sportoló élete sikerét - aminek kollektíve örülhetünk – egyáltalán bármilyen célra felhasználni? A Facebook-nak hála aztán meg is indult a lavina... Valószínűleg sokaknak problémája van a Like/Tetszik szavak jelentésének értelmezésével. Miként az eredeti, pozitív tartalom is implicite sugallja: nem nyomod rá arra, amivel nem értesz egyet, vagy amitől kiakadsz. Sőt, nem is ajánlod olvasásra! Ennek ellenére mindenki kutya kötelességének érezte, hogy az egész országgal megossza ezt a marginális írást, így sajnálatos módon én is elolvastam, mint kb. minden Olimpiával kapcsolatos hírt. Ahelyett, hogy az enyészet és érdektelenség homályába veszett volna...
Persze nem váratott magára a válasz sem. Valaki létrehozott egy blog-ot, csak azért, hogy erre a cikkre reagáljon. Természetesen a blog történetének első írása mindjárt címlapot is ért (vannak irigylésre méltó, istenáldotta tehetségek...), és szintén végigsöpört az egész magyar interneten, ezekig a pillanatokig 41967 ember kedvelte. Ebben nem érik be annyival, hogy kritizálják az előző szerzőt, illetve kicsit beszóljanak a Népszabadság égisze alatt tevékenykedő Aczélnak csak azért, mert leírta: nagyon közeledett a brit versenyző, még 10 méter esetén gond lehetett volna (való igaz, tökéletesen értelmetlen és szükségtelen ez a megállapítás is, mert akkor 210 méter mell lenne a szám neve, és másként készülnének rá a versenyzők...). Nem. A rutinos szerző rávilágít a fenti cikkek születésének okára is: a „balliberális” söpredék nem bírta megemészteni, hogy Dani azt mondta, 15 millió magyarért úszott. Én ezen a ponton ledobtam a láncot, a továbbiakat már egyszerűen nem tudom értelmezni. Hogy klasszikust idézzek: „agyműködésem elkapart, mint szittya bakancs a turulszaron”. De ezzel nincs vége. Ma szintén címlapot ért az egyik legismertebb politikai blog reakciója a fenti reakcióra (remélem mindenki érzi, ahogy önmaga paródiájába hajlik a dolog). A téma: senki ne használja hazaárulózásra valakinek a sikerét.
(Szándékosan nem linkelem egyik cikket sem, mert nagyon sajnálom, hogy én elolvastam őket, és egyetlen további kattintással sem szeretném növelni látogatottságukat.)
Összefoglalva: egy olimpiai aranyérem kapcsán alig 24 óra alatt sikerült leírni a balliberális és a hazaáruló szavakat is magukat mértékadónak tartó sajtótermékekben. Mindezt az internetes közönség hatalmas lelkesedéssel, megfelelő mennyiségű trágár kommenttel (döbbenetesen ijesztő végigolvasni a hozzászólásokat egy ilyen írás után...), kellően adagolt gyűlölettel és egy ipari tűzoltóslagot megszégyenítő fröcsögéssel elfogyasztotta, megvitatta, megosztotta, reklámozta, beállítottsága szerint állást foglalt vele kapcsolatban. Szégyen!
Tényleg ennyire mélyen vagyunk már? Ennyire képtelenség örülni valaminek? Ennyire lehetetlen akár egy pillanatig gyűlölet nélkül élni? Valaki egy röpke másodpercig is komolyan gondolja, hogy Dani 185-nél fel akarta adni, de aztán eszébe jutott Trianon, és gyorsan tempózott még egyet? Vagy valaki tényleg azt hiszi, hogy egyesek felhördültek azon, hogy 15 millió magyarért úszott, nem pedig pontosan 9 millió 971 ezerért (levonva persze az éppen külföldön tanulókat/nyaralókat/utazókat)? Egy fiatal srác egész életében edzett, ennek gyümölcseként megnyert egy Olimpiát, felállhatott a dobogó tetejére, meghallgathatta a Himnuszt, egy ország hőse lehetett... (volna, ha történetesen nem Magyarországon élne). Ennyi történt... jobb ha mindenki elfogadja: akármit is nyilatkozik a meghatott pillanatokban, SAJÁT MAGÁÉRT és az olimpiai aranyért úszott abban a 2 percben, amíg a medencében volt. Miért nem lehet csak egyszerűen ennyinek elfogadni? És ha pár ember nem képes erre, a többiek miért nem tudják levegőnek nézni azokat? Örüljünk már egy kicsit, és hagyjuk megfőni a saját levükben azokat, akik mindenen csak keseregni/gyűlölködni hajlandók!
Ez az „ügy” tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsa. Azért jó példa, mert még egy tisztán pozitív esemény kapcsán is sikerül egymásnak esnie olyan embereknek, akik a közhangulatot befolyásolják (a pécsi gyilkosság utáni polgárháborús légkört ne is említsük...). Mert ne áltassuk magunkat: pont az ilyen dolgok teszik tönkre az atmoszférát. Ezek az esetek mutatják meg, hogy társadalmi szinten mennyire alkalmatlanok vagyunk bárminemű pozitív összefogásra és kollektív örömre. Hogy milyen féktelen indulat húzódik a felszín alatt, amely kétségbeesve keres magának valamilyen célpontot... Aztán ha félázsiai népségnek titulálnak minket teljesen helytálló módon, akkor felháborodunk.
Nem értem az idegengyűlöletet sem, ami már gyakorlatilag minden médiafelületen tetten érhető (de leginkább a hozzászólásokban). Ideát a magam részéről remekül megvagyok a chile-i munkatársammal, a veterán amerikai sráccal, az indiai származású témavezetőmmel, az örmény, costa rica-i, uruguay-i, spanyol és kolumbiai csapattársakkal, a kínai munkatárssal... Senkit nem érdekel, hogy ki honnan jött, hogy kinek a határain kívül hány ember él. Miért állandó téma ez? Büszkén kapcsolódtam be a focicsapatunk beszélgetésébe, mert Magyarország már 4 éremnél tartott, amikor a többi játékos miénkénél sokszor nagyobb országai még kollektíve 0-val álltak. Jó érzés hallani, amikor valaki megemlíti, hogy látta azt a kopasz magyar srácot, aki tartotta a lépést az ő nagymenőikkel (Phelps, Lochte). És jó érzés ebéd közben egy enyhén pixeles közvetítést vadászni a neten, hogy az időeltolódás ellenére láthassuk az újabb sikert.
Továbbá jó érzés, hogy nem kell este a körúti mocsokban sétálnom a részegek közt, és a tömegközlekedésen nem kell arrébb állnom a táskámmal, mert valaki megint belém köt, mintha nekem öröm lenne edzéscuccal közlekedni a csúcsforgalomban. Jó érzés mosolyogni látni magam körül az embereket, még ha nincs is velük semmilyen kapcsolatom... Csak arról a fránya magyar internetes médiáról tudnék még leszokni, és akkor az ilyen pillanatoktól is megkímélhetném magamat... De mit tudhatom, végül is én csak valami extrém létforma vagyok a közvélekedés alapján, se nem liberális, se nem nemzeti, inkább amolyan konzervatív hazaáruló...
