„What makes America the greatest country in the world?”
-The Newsroom-
A minap Attis átküldött egy linket, mely egy filmrészletre mutatott: az HBO új sorozatának, a Newsroom-nak egy majd 5 perces részletére. A jelenetben a hallgatóság soraiból egy fiatal, egyetemista lány tesz fel kérdést egy errefelé szokásosnak mondható panelbeszélgetés végén a jelenlévőknek. A kérdés roppant egyszerű:
„Össze tudnák foglalni 1 mondatban, hogy önök szerint miért Amerika a legnagyszerűbb ország a Földön?”
A 3 jelenlevőből kettő elsüti a szokásos közhelyeket: lehetőség, sokszínűség, „szabadság és szabadság”... A harmadikat a moderátor addig nyaggatja – el nem fogadván eredeti válaszát: „a New York Jets miatt” –, amíg az egy 2 perces, ingerült monológgal áll elő, benne a végkövetkeztetéssel:
„Tehát amikor azt kérdezed tőlem, hogy mi tesz minket a legnagyszerűbb országgá, fogalmam sincs, hogy egyáltalán mi a ******* beszélsz!!”
Maga a jelenet – tovább után egészben megtekinthető – természetesen eltúlzott: tapasztalataink szerint egy ilyen beszélgetésen a moderátor nem kezd el kötözködni, egy egyetemista hallgató pedig soha nem tenne fel egy ilyen kérdést... Mindezzel a karikatúra jelleggel együtt is remek ez a pár perc, mert ezzel kapcsolatban rengeteg kis gondolatfoszlányt össze lehet fűzni az egyik leginkább kőbe vésett amerikaiakkal kapcsolatos sztereotípiáról: miért gondoljuk, hogy ők a legnagyszerűbbnek gondolják magukat? Miért gondolhatnák ők magukat a legnagyszerűbbnek, és a közhiedelem ellenére sokan miért nem gondolják ezt mégsem?
Nehéz lenne elvitatni, hogy meg van bennük a nagyszerűség iránti vágy, egyfajta hiúság: elsőnek kell lenni mindenben! És ez a történelem tükrében egy teljesen érthető jelenség, melyet a vezetők ügyesen táplálnak a megfakult dicsőség idején is a motiválás végett. Gondoljunk csak bele: az Egyesült Államok 1940 és 1970 közt a teljes összeomlás küszöbéről rajtolva meg sem állt a Holdig. Roosevelt idején egy-kettőre talpra álltak a válság után a New Deal-nek köszönhetően, majd saját interpretációjuk szerint megmentették a világot a II. Világháborúban (nem megfeledkezvén a Szovjetunió emberfeletti veszteségeiről, ez nem is áll annyira távol a valóságtól), és ennek következményeként egy olyan meredek fejlődési pályára álltak, amilyet talán ezen kívül nem látott a világ. Tehették, hiszen minden gazdasági nagyhatalom a romok eltakarításával volt elfoglalva, és saját termelés hiányában tulajdonképpen mindent az USA-ból szereztek be. A Marshall-segély részben hatalmas segítség volt az európai országoknak, részben viszont az amerikai gazdaság óriási lehetősége: a kiutalt pénz jött vissza megrendelések formájában, cserébe pedig a termelés soha nem látott méreteket öltött. A jólét növekedett, a katonai célokat szolgáló hihetetlen mennyiségű tudományos eredmény pedig szépen lassan begyűrűzött a hétköznapokba közlekedés, hírközlés, háztartási berendezések formájában. Az emberek csak kapkodták a fejüket: újabb és újabb berendezési tárgyak, szebb és gyorsabb autók, polgári repülés, biztos munkahelyek, csúcsra járatott üzemek, Hold felé induló űrhajósok... Kiszámítható és biztos alapokon nyugvó élet! Ki ne hitte volna magát az élet császárának?
Az USA ekkor megkérdőjelezhetetlenül állt a világ élén, noha az átalakulás nem mindenkit érintett egyformán és azonos ütemben. Az idei (tan)év egyik legbájosabb, és legelgondolkodtatóbb filmje, a The Help, remekül mutatja be, hogy a 60-as években, mikor már javában dübörgött az Apollo program, Mississippi államban még a fekete bejárónők külön mosdó használata volt a téma... alig néhány száz mérföldre a kilövő állásoktól lényegében 18. századi társadalmi viszonyok uralkodtak... Tehát még ebben az időben is igaz lehetett: aligha hitte mindenki, hogy a világ legnagyszerűbb országában él. Azóta pedig az ezen véleményt osztók aránya minden bizonyosság szerint csökkent, miként a jelző valósággal való kapcsolatának mértéke is.
A csillagsávos lobogó Holdra tűzése volt a csúcspont, melyet az egyértelmű visszarendeződés követett. A Kennedy elnök által meghirdetett űrprogram nagyszerű szimbóluma az egész folyamatnak. Ahogy a Szovjetunió űrversenyben történő legyőzése vezetett a NASA költségvetésének megnyirbálásához, és az egykor 400000 embert foglalkoztató űrprogram leépítéséhez, úgy eredményezte a megkérdőjelezhetetlen és behozhatatlannak tűnő elsőség az ország egyfajta elkényelmesedését. A világ felébredt, tanult, újjáépült, és az álmos amerikai nagybácsit nem csak behozta, de már már részben meg is haladta. Kicsit olyan ez, mintha szép családi házunkból, jó állásaink birtokában szánakozó pillantásokat vetnénk a szegényes körülmények közt dolgozó szomszédra, akinek leégett a háza, aztán 10 évvel később azon kapnánk magunkat, hogy míg mi a golfklubban múlattuk az időt, ő megcsinálta a szerencséjét...
Erre talán az elmúlt évtizedben kezdett ráeszmélni a lakosság. Természetesen vágynak a nagyszerűségre, a kultúrájuk részét képezi ez a fenti történelmi háttér miatt, és ezt a vezetők is tudják. Nem győzik tovább hajtogatni a szokásos szólamokat: a lehetőségek hazája, a szabadság földje, stb. Ezek a szavak azonban sokak számára egyre üresebben és üresebben csengenek.
Arizonában hallottam valakitől, miközben egy bár előtt álltunk sorba, hogy felmutathassuk a 21 éves életkor meghaladását tanúsító igazolványainkat:
Szabadságról beszélünk, holott miénk a legkevésbé szabad ország!
Miközben nem messze előttünk a rendőrség épp egy kelleténél ittasabb – értsd: átlagos hangoskodó bulizó péntek este a körúton – egyént bilincselt a motorháztetőn, elgondolkodtam...
Akkor még alig pár hónapot töltöttem el az országban, DC és Fernando révén sok házibuliban megfordultam, más körökben mozogtam. Azóta már 1 és egynegyed évnél járok, és a Wisconsinban töltött idő alatt sokak véleményébe sikerült némi felületes betekintést nyerni. Nyugodtan kijelenthetjük: az amerikai egyetemeken megforduló polgárok – nevezzük értelmiségnek – nagyon is tisztában vannak korlátaikkal. Irigylik Kanadát az egészségügyi rendszere miatt, a mérnökök igazi hazájának Németországot tartják – nem véletlenül, hiszen a NASA bizonyos részlegeiben a nemzeti dicsőség korszakában gyakorlatilag a német volt a hivatalos nyelv... –, a növekvő üzemanyag árak mellett csodálják az alacsony fogyasztású japán autókat, és szinte mindenkinek Olaszország vagy Párizs jelenti az álomnyaralás szinonimáját a kulturális emlékek miatt. Nem gondolják, hogy országuk lenne a legnagyszerűbb a világon... Lépten-nyomon kritizálják a lobbik által átszőtt, kusza politikai rendszert, a nyílt viták alkalmával – mint amilyen a felvételen is látszik –, lényegesen több a negatív felhangú kérdés, mint a hazát dicsőítő, ezen felül pedig nagyon gyakori az olyan témák feszegetése, mint például a megújuló energiaforrások kiaknázása vagy a környezetvédelem. Nem tipikusan olyan dolgok, amelyekről az amerikai polgárra asszociálunk...
A videón elhangzik:
„3 dologban vagyunk világelsők: az egy főre jutó bebörtönzöttek száma, azon felnőtt lakosok száma, akik hisznek az angyalok létezésében, és a védelmi kiadások terén. Többet költünk, mint a listán utánunk következő 26 állam együtt, melyek közül egyébként 25 a szövetségesünk...”
Utóbbi állítás rámutat egy nagyon fontos tényezőre: a hadseregre. Európai ésszel felmérhetetlen szerepet játszik társadalomformálás szempontjából az amerikai haderő (ez még egyszer külön írás tárgya is lesz). Viszont itt is megfigyelhető egyfajta kettősség: szinte nincs olyan rendezvény, ahol ne tisztelegne a tömeg a hősök előtt, akik „nehéz körülmények közt teljesítenek szolgálatot a hazáért”... Nyoma sincs a Vietnám utáni időkben a veteránokat ért atrocitásoknak, ennek helyébe az általános megbecsülés költözött alig 30 év leforgása alatt. A közkatonák elismerése azonban nem jár együtt a küldetések helyeslésével. Mindenki számára ismert lehet a különböző filmekből a vaskalapos tábornok karaktere, aki másra sem vágyik, mint egy jó bevetésre, egy újabb nagyszerű bombázásra. Meglepő, de minél közvetlenebb élménye van valakinek a sereggel kapcsolatban, annál inkább helyteleníti annak tevékenységét. Beszéltünk San Diego-ban az anyahajón vietnámi, vagy koreai veteránokkal, az egyetemen olyanokkal, akik jártak Irakban, és nem hallottunk még a hazajövetelt sürgetőtől eltérő véleményt... Szilárd meggyőződésem, hogy egyetlen iraki bevetésen járt katona sem mondaná: „miénk a legnagyszerűbb ország”.
Bármilyen meglepő, még a tudományos életben sem gondolják így, pedig talán mind közül itt lenne rá a legnagyobb alapjuk. Nehéz ugyanis úgy elégedettnek lenni, ha a mércét az Apollo program idején uralkodó állapotok adják. Azok az idők, amikor minden napilap tudományos híreket hozott a címlapon, amikor az egész nemzet egy emberként pezsgett a felfedezés izgalmától, amikor a diákok egymást taposták le azért, hogy műszaki-tudományos pályára léphessenek, és amikor a politikai okok miatt az állam szinte korlátlan erőforrásokat bocsátott rendelkezésekre... Egy felmérés szerint az amerikaiak úgy gondolják, hogy a költségvetés 20%-át fordítják űrkutatásra a mai napig. Döbbenetes szám. A 60-as években megfelelt volna a valóságnak, ma azonban ehhez képest az érték valójában 0.5%... A gazdasági válság közepette noha az amerikai egyetemek és kutatóintézetek hazai szemmel nézve még mindig elképesztően gazdagok, a saját léptékükkel mérve küzdenek a forrásokért. És azzal szembesülnek, hogy ha igazán jó PhD hallgatókat szeretnének kötelékükben tudni, akkor a nagyon erős rendszerekből érkező kelet-európai, ázsiai diákokra kell sokszor hagyatkozniuk. Ezt pedig meg is teszik, mert ha nem is az USA a legnagyszerűbb ország a Földön, az biztos, hogy itt az egyik legkevésbé rossz külföldinek, „idegennek” lenni...
Hogy mindezek ellenére mi miért gondoljuk, hogy ők azt gondolják? A vezetők és a külpolitika miatt. Mert leegyszerűsítő módon egyenlőség jelet teszünk George Bush propaganda beszédei és az átlagos állampolgár gondolatai közé. A politika ugyanis mindent megtesz ezen látszat fenntartása érdekében. És természetesen mivel az USA valóban sokszínű, rengetegen vannak, akik soha nem jártak más országban – egyszerűen a távolságok és költségek miatt –, nem érdeklődnek a történelem iránt, nem tájékozottak a világot mozgató erők kapcsán, így ők referencia hiányában ezt el is fogadják (utazásaink során szembesültünk ezzel, mikor kimozdultunk kampuszunkról). Nem gondolnak utána, nem néznek utána, csak magukévá teszik a szólamokat. Így pedig könnyű egy olyan burokban élni, amelyből nem is látszik más, mint csak a saját haza, esetleg csak a saját állam. A kérdés csak az, hogy ha otthon nem ezt a társadalmi réteget tartjuk reprezentatívnak a magyarság szempontjából, akkor az amerikai gondolkodást miért a veterán családból származó texasi cowboy szemléletével azonosítjuk?
