"A fák nem nőnek az égig..."
Karácsony előtt egy nappal - amikor talán a legtöbb ismerősünk Pesten épp a vásárok forgatagában folytat tájékozódási futást magát a kapitalizmus útvesztőin átverekedve a forralt bor mérő ellenőrzési pontok érintésével – fenyőfás írással kedveskedünk az olvasóknak. Akik ott voltak a búcsú bulin – Zsocával az élen -, azok bizonyára már a FAlat kaparják, annyira vágynak rá, hogy néhány FAntörpikus képpel megfűszerezve, képzeletbeli FAnfárok felharsanása közepette bemutassuk a megFAgyott ormok előtt húzódó, FAbulákba illő rengeteget, avagy a FÁKAT, így csupa nagybetűvel… amik az idézettel szemben mégis az égig nőnek néha.
December 9.: verőfényes napsütés Wisconsinban… még mindig. És még így is marad legalább 1 hétig. A hőmérséklet ugyan éjjel már Fahrenheitben is csak egy számjegyű, és hazafele nem annyira jó már biciklizni, de még mindig tudunk fotoszintetizálni, ami a kísérleti eredmények alapján határozottan javítja a kedélyállapotot zöld testecskék nélkül is. És még bőven kitart a kaliforniai élményzuhatag is, amelynek megírásából ugyan még hátravan nem egy fejezet, de a „Képeket tegyetek ám fel majd jó sokat!” kéréseknek eleget téve a jobb gördítőből klikkre elérhető az album rengeteg fotóval. 
Dávid írása a Yosemite Parkról kicsit előreugrott az időben, most bepótolnám a kimaradt hézagot. Az óceánparti autózás ugyanis San Fransisco felé vezetett, ahol majdnem két napot töltöttünk. Aki már járt a városban, mindenki mondta, mennyire szép, mennyire egyedi, és ha városnézést tervezünk ezt az egyet éri meg igazán. És ez valóban igaz. /Itt köszönjük meg a pionír tevékenységet folytató ismerőseink által ránk ruházott tudás anyagot Annamarinak, Zolinak, Mikinek, Adrinak, Gyurkának és Timinek, akik nélkül nem lett volna ilyen zökkenőmentes ez a röpke 40 óra./ 
Képzeljünk el egy csodálatos, mesebeli helyet, ami nem létezik… Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha az Őslények országából a Virágzó Völgyet tündérekkel népesítenénk be, majd az egészet átraknánk a Pandóra bolygóra… Képzeljük el, hogy milyen lehet a világ egy aprócska rovar szemszögéből, akire még az útpadka is árnyékot vet. Képzeljük el, hogy egy idealista festő megfestette az általa megálmodott legharmonikusabb, legszínesebb vidéket, amelyet aztán hibátlanul vászonra is vetett… Képzeljük el mindezt, majd felejtsük is el abban a pillanatban, amikor belépünk a Yosemite völgybe, mert ha az élet a legjobb forgatókönyvíró, akkor a természet a legcsodálatosabb díszlettervező! Yosemite leírására nem elég bő a magyar nyelv, illusztrálására pedig nem elég fejlett a digitális technika, így mi is csak hányaveti módon tudjuk érzékeltetni, hogy milyen érzés az óriások földjén járni. Ahogy a későbbi utunk során egy amerikai megjegyezte, első gondolata a völgybe lépve ez volt: 
A fenti megállapítás a legendás edzőtől maximálisan állt a Blackhawks hokisaira vasárnap este, ugyanis a rézbőrűek csapnivaló napot fogtak ki a bomba formában játszó Vancouver ellen. Na de ne rohanjunk ennyire előre, hiszen a 6-2-es vendég sikerig sok minden történt még. 
Először is egy megasztároshoz méltóan “szeretném megköszönni azt a sok-sok szeretetet, amit tőletek kaptam!” Komolyabbra fordítva a szót, tényleg köszönök minden felköszöntést, jókívánságot, I feel so loved! :)
Vasárnap hajnali fél 7 felé jár az idő. A beígért eső és szél még csak nyomokban sem képviselteti magát, a keleti horizont felé egy habfehér Chevrolet Malibu hasítja a wisconsini pirkadatot. A két utas kellemes fáradtsággal és várakozással teli izgalommal kémleli a pitymallat első fényeit, melyek varázslatos színűre festik az épp megfelelő helyen tartózkodó egyetlen felhőcsíkot. A vidám mosolyok mögött más-más érzések lapulnak. Az egyik tudja, mi következik majd, magában izgalommal vegyülő félelem sikít éles hangon: „megvesztél ember, cserbenhagysz engem, a belső éned? Hát nem együtt rettegtünk 20 éve akár egy lankás domboldalon? Elfelejtetted már amint kitört rajtunk a frász a pesti hullámvasúton? Repülőgép??? Tudod te, hogy milyen magasan van az???”. A másik boldog mosollyal pergeti maga előtt az előző napi megannyi élményt, és várakozással teli kíváncsisággal tekint az elé, vajon mihez kell az útlevél? Vajon milyen meglepetés vár rá? És vajon pontosan milyen szín is az, amire éppen megfesti a gigászi művész az ég aljára kifeszített vízpára vásznat… 
Témavezetőm a fenti mondattal engedett utamra, mikor engedélyt kértem a 3 munkanapnyi eltávozásra az északi „testvérekhez”, kik „oly közel állnak az USA-hoz”. Ennél jobban nem is lehet, és nem is kell kifejezni, hogy mit is jelent a Niagara, és milyen érzés a lábainál állni. Talán ezt érzi egy mezei pocok, amikor életében először lát 
A fenti zseniális Britney idézettel vezetném be első nagyobb volumenű kirándulásunk felvezető cikkét. A művésznővel szemben ugyanis számunkra Kanada – minő meglepetés – valóban az óceán túloldalán található, jelenlegi állomáshelyünket tekintve viszont „csak” a Nagy Tavak túloldalán. Mivel Kanadát általában csak a földgömbön látjuk, így ez az alig 2 cm látszólag jelentéktelen táv, de valójában 800km repülésről beszélünk. Mikor ezeket a sorokat olvassátok – már azok, akik ezzel kezdik a napjukat a munkahelyen -, mi éppen itteni idő szerint hajnali 1 fele felkelünk, hogy egy újabb kis szeletkét váltsunk valóra nagy álmainkból! Tovább után rövid program és előkészületek! /Áginak pedig ott a 3 szó, magyarázat a cikk végén/
Utolsó kommentek