„Niagara is… is really something!”
- Jaal B. Ghandhi –
Témavezetőm a fenti mondattal engedett utamra, mikor engedélyt kértem a 3 munkanapnyi eltávozásra az északi „testvérekhez”, kik „oly közel állnak az USA-hoz”. Ennél jobban nem is lehet, és nem is kell kifejezni, hogy mit is jelent a Niagara, és milyen érzés a lábainál állni. Talán ezt érzi egy mezei pocok, amikor életében először lát vizelő elefántot, vagy egy mélán szundikáló pelikán a mellette a levegőbe csapó bálna farokuszony vízpermetének árnyékában prüszkölve. Nagyobb, mint ahogy elképzeled, kékebb, mint ahogy várod, és a megfigyelési távolsághoz mérten nedvesebb is, mint ahogy azt szeretnéd. Ami meglepő, hogy az előzetes képzelgés ellenére is meglepő a dolog, mint egy költségvetési vita, továbbá hogy viszonylag csöndes. Mi valamilyen okból kifolyólag féktelen hangrobajra számítottunk, amelyben beszélni sem tudunk egymással. Ez majdnem teljesült is, viszont az egyszerű elnyomás helyett a képződmény ezt azzal érte el, hogy látványával leejtette az állunk, amúgy olyan volt, mint egy hibrid Mustang lenne: erőteljes és csöndes…
Az utazást taglaló írásban már megismert hatalmas Dodge-al úgy 45 percet autókáztunk Buffalo repterétől az előzetesen kinézett 2-es parkolóig. Egyáltalán nem unatkoztunk, mert ez az idő szükséges is volt ahhoz, hogy összebarátkozzunk az alánk rakott monstrummal. Erika a másodpilóta szerepét kiválóan ellátva ismertette a kesztyűtartóban talált leírásból az autó fő képességeit. 20 perc után már a fotel is úgy állt alattam, ahogy azt szerettem volna. Szinte hihetetlen, de sikerült elsőre megtalálni a kívánt betonplaccot. Ebben nagy segítségünkre volt az előzetes tájékozódás. Az amerikai oldal honlapja igen részletesesen felkészíti az utast, ha az egyszer átrágja magát a menürendszeren. Ami a lényeg, a GPS-nek az alábbi adatsorra van szüksége:
24 Buffalo Avenue, Niagara Falls, NY, 14303
Az aprólékosabb helymeghatározást már kézivezérléssel kell megoldani. Mi a 2-es parkolót néztük ki, mert innen kiindulva egy irányban haladva vehettük sorra az attrakciókat. Ráadásul rögvest egy mellékhelység mellett zártuk be gombnyomásra az oldalsó tolóajtónkat, aminek Nürnberg óta nem örültem ennyire.
Az élményt nagyban fokozza a végletekig való kivárás. A vízesés szinte elbújik. Nincs spoiler, nincs meg az az effekt, hogy már 30 perce látjuk a kocsiból, ahogy egyre növekszik a látóhatáron. Gyakorlatilag egy teljesen sík terep ér véget a nagy víz szélénél, és csak oda kilépve pillanthatjuk meg azt, amiért jöttünk. Addig csak a felszökő pára „füstjele” kürtöli világgá: „itt van az a hely, amelyről a középkorban mintázhatták a világ peremét, uff.”
Miután gyermeki lelkesedéssel kiszaladtunk az első kilátó pontra, és készítettünk pár képet, nekiláttunk a felkínált szórakoztató elemek végiglátogatásának. Ebben nagy segítségünkre volt Gyurka és Timi pionír tevékenysége, ami alapján már jó előre végigolvashattunk minden fontos tudnivalót, és kiválaszthattuk a nekünk kedves elemeket.
Első megálló: Cave of the Winds. Ez az alkalmatosság egy lifttel kezdődne, ha előtte nem kéne magunkra ölteni a sárga esőkabátot, ami igencsak indokolt viselet. Az esőkabáthoz jár még egy gratis „szexi szandi”, ahogy a személyzet aposztrofálta a kis Niagara logós lábbelit, amit otthon majd nagyon menő lesz hordani a Balatonon. Már csak ezért is érdemes itt kezdeni, mert a többi helyen nem adnak ilyet, és nagyon kényelmes viselet a folytonosan érkező nedvességben, ami tetszőleges cipőféleséget eláztatna. Miután felettébb bájossá váltunk a viseletnek hála, jöhetett a lift, ami levitt minket egészen a vízszintig. Mindez nem a klasszikusan ismert, patkó alakú zuhatagnál történt, hanem a „kisebb” - már amennyire ennek a szónak van bármi értelme ebben a szövegkörnyezetben -, American Falls-nál. Odalent egy kiépített teraszrendszer helyezkedett el, amelyről alulról szemügyre vehettük a vízesést a légkör előttünk lévő 10 cm-es sugarú tartományának páratartalmát. Mikor nagy nehezen sikerült fókuszálni, és nagy frekvencián járatni az ablaktörlőket, lenyűgöző látvány tárult elénk. Gyakorlatilag előttünk dübörgött a felfoghatatlan sebességgel érkező habtenger. Ha ez a páratartalom és élmény nem elég az embernek – természetesen nem -, akkor 1-2 terasszal feljebb eljut a „Hurricane Deck”-re, ahol kis túlzással beáll a zuhogóba. Nyilván nem ténylegesen a vízesésbe, mert az úgy csapna agyon, mint az ipari váltóáram, de mindenképpen a zuhanyba (lásd: illusztráció). Az ember gyengének érzi magát ott.
Visszatérve a felszínre megszabadultunk a csurom vizes esőkabáttól, és tovább masíroztunk a szebbnél-szebb kilátóhelyeken. Maga a befutó vadvíz is igen látványos, ha nem lenne a végén a világ egyik legismertebb természeti képződménye, akkor önmagában nagyszerű kirándulóhely lenne, de hát így… olyan a sorsa, mint Afellay-é a Barcelonában.
A második megállónk a Maid of the Mist hajó volt, ami tekinthető a főattrakciónak. Itt egy még vastagabb kabátot kaptunk, és ezúttal kék kis törpékké váltunk. Nagyon jó volt a főszezonon kívül érkezni, ugyanis semmire nem kellett pár percnél többet várnunk. Felfértünk az első hajóra. Ezen a ponton el is oszlatnék egy városi legendát: teljesen mindegy, hogy melyik oldalon szállunk fel a hajóra, a kanadai és az USA felöli parton a kikötők gyakorlatilag egymással szemben vannak, a hajók típusa tökéletesen egyezik, miként az útvonal lényegi része sem különbözik egymástól. A kanadai part kicsit drágább, de ez a pillanatnyi árfolyamnak is köszönhető.
A hajó először elhalad az American Falls előtt, újabb szögből bemutatván ezt a félelmetesen csodálatos képződményt. Majd tovább halad a patkó felé. A természet turista osztálya olyan munkát végzett, hogy minden idegenforgalomban érdekelt pénzhajhászó duzzogva adhatja vissza a szakmát: egyszerűen tökéletes ennek az objektumnak minden aspektusa! A hajó motorjai felbőgnek, a habok egyre vadabbakká válnak, a vízpermet folyamatosan hűti az izgalomtól felpezsdült arcokat – egyben megnöveli a Nikon, Sony, stb. fényképezőgyárak forgalmát… -, és itt tényleg szó szerint csak tátott szájjal néz az ember. Egy mesebeli világban állsz, ahol minden elcsendesül körülötted, csak a brutális erőt érzed a hajó alatt, és hallgatod a dübörgést… nem tudod hova nézz, mert mindenhol körül ölel a félkörben tornyosuló irtózatos vízfal, te pedig átérzed egy pillanatra, hogy mennyire hatásos lehetett Mózes attrakciója ott a Vörös-tengernél. Próbáltunk keresni egy megfelelő youtube videót, mert saját nem készült, de olyan ez, mint filmen nézni a 22-es csapdáját a könyv helyett…
Néhány gallon vízpárát lecsapatva megfordultunk, és visszatértünk a partra, megcsodálva még egyszer az American Falls-t, és a Hurricane Deck-en sikító társakat. Felejthetetlen élmény volt! És még hol volt a nap vége! Az USA partszakaszán mást már nem csináltunk, mert bár van még múzeum, 3d mozi, stb., de erre nem volt időnk. Itt jegyezném meg, hogy noha a Discovery Pass kombinált jegy megéri, ha mindent igénybe vesz az ember, de ha csak a 2 vízeséssel közvetlenül kapcsolatos attrakciót látogatja meg valaki, akkor fejenként 10$-al olcsóbb ezeket kifizetni a helyszíneken.
Egy hiányossággal szembesültünk csak: megéheztünk, és nem tudtunk enni. Szinte hihetetlen volt. Alig volt pár büfé, azok is vagy méregdrágán akartak valami apróságot adni, vagy simán csak lepukkantak voltak. Nem volt egy klasszikus gyorsétterem, semmi! És még ezt a pár helyet, is úgy kellett felkutatni. Így korgó gyomorral indultunk el a Rainbow Bridge-en keresztül, hogy először lépjünk kanadai földre. Ahogy Erika mondta:
Még fel sem fogtam, hogy az USA-ban vagyunk, erre már Kanadában sétálunk…
Hát bizony… A híd szép, a kilátás tökéletes. (Városi legenda kettő: a hídon nem lehet átmenni, mert nem engednek vissza pár órán belül, csak 24 óra elteltével. TÉVES! Nyugodtan lehet menni. Kifele nincs gond, befele egyrészt fejenként 0.5$ díj, másrészt kis sor, mert mindenkit jól megvizsgálnak.)
Kanadába átérve két dolgot állapítottunk meg azon kívül, hogy „Esik…”:
Bizonyos szempontból „amerikaibb Amerikánál” ezen a helyen, pontosabban az USA-nál. (Ide vágó párbeszéd a kanadai vámos és egy átlépő pár közt:)
Hölgy: …nálunk Amerikában…
Vámos lekicsinylő, kissé rendre intő hangon: Mármint az USA-ban!
Égig érő hotelek és kaszinók szegélyezik a partot azzal a nem titkolt céllal, hogy minél több vízre néző szobát tudjanak kiadni a piszkos-mocskos kapitalisták.
Cserébe sokkal rendezettebb minden: virágok, padok, gyönyörű korlát, amolyan németes környezet. A túlparton a közterület gondozás amúgy sem divat, nem volt magasan a léc, de ettől még abszolút értékben is megnyerő volt az összhatás.
Az addigra már ömlő esőben a kis szandijainkban és kék ponchoinkban csoszogva végigjártuk a partot. Innen sokkal szebb a kilátás, jobb a szög, pazarabb az élmény – és továbbra is bitang rossz a Taco Bell... Az egyéb szolgáltatásokra már nem fizettünk be. A hajót már ecseteltem, ezen felül kiemelkedő még - a szó hagyományos értelmében – a Skylon Tower kilátó tornya, amit kihagytunk, mert soknak találtuk az árat, és őszintén szólva ott állva a parton, nem éreztük úgy, hogy többlet élményt kapnánk. Lehet tévedtünk, de az adott időjárási körülmények közt valószínűleg különösen visszafogott lett volna a hatás, mert igencsak párás-esős-ködös volt odafenn a légkör. A harmadik dolog a Behind the Falls túra, ami kis eufémizmus azért, mint utóbb megtudtuk. Egy lift levisz a vízesés mellé egy teraszra. Ezt láttuk a hajóról, plussz látószöget nem ad, a dübörgő víz közelsége meg meg volt már a másik parton. Az egyetlen extra a korábbiakhoz képest, hogy egy kivájt alagút végéről kinézhetünk a vízesés mögül, de mint megtudtuk utólag, ezt is csak tisztes távolból. Lényegében tehát a 12$-ért hátulról látunk egy kis vízfalat. Nincs olyan varázslat, amit a név sugall, hogy az ember kalandfilmekbe illő módon sétálgat a függöny mögött. Mi erre már sajnáltuk a pénzt, illetve későn is értünk ide, így még elidőztünk a patkó partján, ahol karnyújtásnyira állhattunk a lezúduló víztömegtől. Lehengerlő élmény látni azt a sebességet, és ahogy átbukik a peremen a hömpölygő ár… Ezt meg is örökítettük a rendelkezésre álló szolid technika segítségével:
Nem maradt más hátra, mint a majd 1 órás séta a parkolóig, hogy aztán a Dodge is átlépje a határt 3,5$ fejében velünk együtt, és életre szóló élményekkel – meg egy poszterrel - a tarsolyunkban nekivágjunk Kanadának!
