"Chicago is an October sort of city even in spring."
-Nelson Algren-
A Buffalóba vezető utunk során Chicagoban tett rövidke látogatás során a város emlékezetes módon nem hogy nem lopta be magát a szívünkbe, de egyenesen komoly fenntartásokat támasztott azzal kapcsolatban, hogy mennyi időt akarunk ott eltölteni a továbbiakban. Hogy érzékeltessem a blog archívumának méreteit, magunkat fogom idézni:
„A jármű gond nélkül le is tett minket Chicago belvárosában, ahol aztán hajnali 6-kor a kihalt, büdös, gusztustalanul koszos, és a számtalan látott film miatt akaratlanul is ijesztő utcákon át magunk mögött hurcibálva a kis bőröndöt megkerestük a metrót. Ha a fenti jelzőkkel írtam le az utcát, akkor a magyar nyelv eszközkészletét végtelenül szegényesnek érezném annak érzékeltetésére, hogy mennyire nyomasztó volt a földalatti vasút szolgáltatásait igénybe venni.”
És hogy egy füst alatt a hitelességünk mellé odabiggyesszek egy kérdőjelet, amelyre aztán rögvest egy felkiáltójel formájában meg is adjuk a feleletet: helyreigazítás következik! Chicago ugyanis a kétségtelenül kevésbé impozáns, és a filmek miatt sztereotip előítéletektől nem mentes környékein túl igazán élhető, sőt: egyenesen szép részekkel is rendelkezik. A látogatásunk azért sikerült igazán jóra, mert elvárásainkat nagyjából a 0 szintre degradáltuk, ehhez képest csupa pozitív élmény ért minket a röpke 30 óra alatt.
Az út szombat reggel kezdődött, amikor ismét felkerekedtem az Enterprise autókereskedés felé. Erika eközben a Woodman’s irányába indult a másik busszal, hogy időt spórolván nekilásson a második autós bevásárlásunknak. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra, mert a megspórolt majd 45 percen túl nem kellett jelen lennem a boltban eme ünnepi tevékenység legalább rövid szakaszában. Jobban belegondolva csak én ütöttem két legyet…
Az autókereskedés kicsit csalódás keltő volt, mert teljesen érthetetlen és szokatlan módon kicsi autóra fizettem be, és tényleg kicsit kaptam… Majdnem elkértem a panaszkönyvet, főleg mert szebbnél-szebb prémiumkategóriás járművek sorakoztak az üzlet előtt… Ezúttal egy fekete Nissan Sentra lett a társunk, és őszintén meg voltunk elégedve vele. Tökéletes volt a városi útra, hiszen kicsi volt, lopás szempontból abszolút jellegtelen, ugyanakkor elképesztően gazdaságos és ezzel párhuzamosan a remek japán váltónak hála ruganyos is. A csomagtartó ugyan majdnem kicsinek bizonyult a monstre anyagbeszerző körút során elejtett termékek hazacipeléséhez, de azért megoldottuk a legózásra emlékeztető feladatot.
Mielőtt elkalandoznánk nagyon a végtelen izgalmakat tartogató polcrengetegek közt átélt izgalmak irányába (figyelem, szarkazmus tábla leng a magasban…), térjünk vissza napi fő témánkhoz. Chicago nagyjából 2 órányi autózásra van Madisontól, így valamivel 3 óra után érkeztünk volna, ha elhanyagoljuk a légellenállást, a Föld forgását, a szélviszonyokat és a gördülési súrlódást… ja igen, és a forgalmat! Az útikönyv szerint Al Capone városában relatíve jól lehet vezetni, amit nem is kérdőjeleznék meg, de azért mindenképpen számítani kell némi csúszásra.
A belváros felé araszolva konstatáltuk, hogy ezek a toronyházak bizony messziről nézve igen impozánsak. Torontóban már megtapasztaltuk, hogy köztük sétálni elég nyomasztó tud lenni, de a látóhatáron a lenyugvó nap fényében csillogva egész más érzetet keltenek az üveghegyek. Az üveghegyeken túl pedig ott hullámzott az Óperenciás tenger a Michigan-tó, ami méreteinél fogva egészen tenger érzetet kelt.
Jöhetett a bejutás utáni következő kötelező gyakorlat: parkolás. Ezt olyan fünf koma acht-ra értékelné a zsűri, ugyanis tévesztés nélkül érkeztünk meg a kinézett parkolóba, mely a legolcsóbb volt széles a határban, viszont félreértettük az automata rendszert és távozásunkkor vettük meg azt a jegyet, amit már az érkezésnél kellett volna. Anyagi előnyünk nem származott a dologból, az autó pedig a helyén volt a visszaérésünkkor. Mielőtt egy laza sortöréssel átlendülnénk eme cselekedetünk nagyszerűségén, had említsem meg, hogy Chicagoban nem triviális parkolni. Pontosabban nem triviális emberi áron parkolni a leírások alapján. Miután nem hagyott nyugodni a tudat, hogy 26$-t hagyjak ott a Millenium Park alatti garázsban (ez éppen 3,5 mexikói rendőr ára), a homo sapiens sapiens legjobb barátjához fordultam, hogy szagolja ki a megoldást. A Google csaholva dobta elénk a Bestparking weboldalt, ahol beírva a kívánt időpontokat, végignézhetjük egy térképen, hol mennyi az annyi. Kiderült, hogy az amennyi az 6$ 3 órára, ami a fenti alternatíva után végtelen boldogsággal töltött el. Az oldal nagyszerűsége még tovább nőtt, miután észrevettem, hogy más városokra is lehet keresni.
Az autótól megválván némi séta következett a part menti parkban. Kifejezetten kellemes élmény volt, ugyanis a napfény nagyon szép színekbe öltöztette az amúgy is látványos utcafrontot, a vízpart mindenhol szép, a parkok pedig általában mindenhol megnyugtatóak. Tavasszal megnézzük majd virágba borulva is, mert így november elején már semmiképpen nem beszélhetünk teljes pompáról. A közhiedelemmel ellentétben ezek a sok-sok emelet magas monstrumok igenis lehetnek szépek! Nem egy utcafrontra nyíló kapu gyönyörű homlokzattal rendelkezik, és ha a nagyon magasan induló szintek már hordoznak is magukon neoszocialista-posztsztálinista építészeti vonásokat, a szemmel bemérhető alsó 10-20 emelet nem egyszer kifejezetten tetszetős! Elsétáltunk a Buckingham szökőkút mellett, ami működés közben valószínűleg szebb, mint így téliesítve, bár a csatornázás szerelmesei alighanem így is könnybelábadt szemekkel vizslatják az eléjük táruló látványt. Itt szembesültünk először azzal, hogy az USA-ban mennyi olyan dolgot láthat az ember, ami ismerős filmekből, klippekből, könyvekből. Találós kérdés: melyik sorozat főcíme során láthatjuk a szóban forgó építményt?
Az éppen nem szökő kúttól tovább sétálva jött a művészeti múzeum, melynek falára festményszerűen kúszatták fel a növényzetet, és amely mögött lesüllyesztve helyezkedett el a messziről folyómedernek hitt, közelebbről nézve pedig határozottan vasúti sínnek látszó pályaszakasz, mely a legocsmányabb MÁV-os területeket idézte. A várostervezés mentségére legyen mondva, hogy amíg az ember nem áll a hidak korlátjához, addig tényleg azt hiszi, hogy egy folyót fog látni, mégpedig nem a vasból készült fajtából.
A rövid séta végpontja a Millenium Park volt, amit a tripadvisor hozzászólói is elég előkelő helyre sorolnak a látnivalók rangsorában. Valóban tetszetős hely, amelynek megtekintésére aligha a november a legmegfelelőbb pillanat. A nagy csillogó-tükröző amorf fémhólyag, ami elsőre egy szokásos módon céltalan modern művészeti giccsnek tűnt, nagyon szórakoztatónak bizonyult! A fura ívekben tört tükörképek, és a mindenhonnan velünk szembe jövő magunk remek szórakozást biztosít jónéhány percre és esztétikai élménynek sem utolsó.
Az autó felé a visszaúton a beépített oldalon haladtunk. Tipikus nagyvárosi repertoár: hotelok, büfék, vendéglők. Az autó már várt minket, meg is vettem a parkolójegyet – a bejárat feletti kamera mindenképp indokolttá tette -, majd irányba álltunk a szállás felé. A közlekedést és a méreteket jól jellemzi, hogy egy bal-jobb kombináció után a GPS közölte: menj tovább 26 km-t,majd fordulj balra. Ez két szempontból érdekes: összesen 40 km-t mentünk a városban, gyakorlatilag egy irányba, vagyis az egész agglomeráció hatalmas; még a város kellős közepéről is szélsebesen rá lehet érni egy 6 sávos útra, amin aztán egyszerűen tovább kell menni 26 kilométert. Bámulatos… és forgalmas!
A szállás egy teljesen átlagos amerikai motel volt. Szoba, fürdő, olyan ajtó, amit egy határozottabban repülő házilégy be tud dönteni, légkondi, két ágy, szekrény. Semmi extra, de megbízható szint. Noha kívülről nem túl megnyugtatóak ezek az épületek – túl sok rendőrös sorozatot gyártottak az évek során -, most már sok tapasztalat birtokában mondhatom: nincs velük semmi gond! Az este itt még nem ért véget, de a cikk igen, mert már veszélyesen sok lett a karakterszám. :) Folytatás holnap, náci tengeralattjáróval, svéd ikrekkel és némi forgószéllel!
