„Az utazás nem arról szól, hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk.”
Gondban vagyok. Hazaértem az egyetemről 10 és fél óra után, lehuppantam a kanapéba, ölembe vettem a laptopot, és hosszas késlekedés után éppen neki akarok állni a Niagaránál tett kirándulásunk krónikájának, de nem találom a megfelelő szavakat. Azt hittem könnyű lesz, hiszen mindenki hallott már róla, majdnem mindenki látott róla képeket, és mindenki azt hiheti, hogy el tud képzelni egy nagy vízesést. És nem… Itt ülök, velem szemben a falon a beszerzett poszterünk díszeleg rajta a természet eme lenyűgöző alkotásával, és még sem megy igazán… Mert mit mondhatnék, amit nem mondott el még más? Mit mutathatnék, amit nem láttatok már máshol? Semmit… semmit, mert egyszerűen nem lehet visszaadni azt az érzést, amit az ember ott él át. Soha nem voltam ilyen karnyújtásnyi távolságra ilyen döbbenetes és lehengerlő erőtől. Nem éreztem még magam ilyen pindurinak, és őszintén örültem annak, hogy meg tudtam lepődni. A Grand Canyonban tett kiránduláshoz tudnám hasonlítani az élményt. Ott is tudtam, hogy mit fogok látni, tudtam, hogy nagy lesz, de amikor az ember odatámaszkodik a korláthoz, mit odatámaszkodik, amikor kiszáll az autóból, és meglátja a korlátot a felemelkedő pára előterében, akkor nem akar mást, csak szaladni, mint egy kisgyerek, és tátott szájjal csodálkozni! Mert nem tehet mást! Tovább után előzmények, amíg megtalálom a megfelelő hangot!
Szeptember 28. kora délután volt, amikor az előzetesen beígért szakadó eső helyett természetesen ragyogó napsütés fogadott minket Buffalo repterén. Ekkor már 12 órája úton voltunk, hiszen otthon hajnali 1-kor keltünk, hogy besétáljunk Madisonban a Memorial Union előtti térre a 2:20-as buszra való felkapaszkodás céljából. Könnyen felkeltünk, hiszen pokoli izgatottak voltunk, és nem okozott gondot a meghitt éjszakai masírozás sem. Kipp-kopp, követett minket az új kerekes bőröndünk, mely azt a nemes küldetést kapta, hogy az ehhez hasonló utak során megkíméljen minket a táskafeladás és leginkább felvétel modern kori Canossa járásától. Egyébiránt az amazon.com, mely csodálatos mértékben járul hozzá a használati tárgyak kényelmes beszerzéséhez, 30$-os áron bocsátotta rendelkezésünkre ezt a kiváló terméket.
A Memorial Union előtt néhány hazafele ballagó ifjoncon kívül nem akadt társaságunk – természetesen a cukiságot érzékelő relénket már majdnem kiégető mókusokat leszámítva -, pár perccel indulás előtt bukkant fel egy hatalmas fekete tag félmeztelenül – amit az időjárás nem különösebben indokolt -, utazótáskát lóbálva. Volt némi félreértés a buszsofőrrel a jegyekkel kapcsolatban, de ez leginkább őt zavarta össze, bennünk csak átmeneti bizonytalanságot keltett, mint egy Lázár János sajtótájékoztató a bankszektorban. Madisonból ugyanis két szolgáltatón keresztül lehet jegyet venni Chicago felé. A Van Galder jelentéktelen 30$-ért közvetlenül a reptérre visz, míg a Megabus akár 1$-ért (igen 180 225 Ft-ért) is eljuttat Chicago centrumba, ha időben veszel jegyet. Nekünk 5-ért sikerült, de nem volt kérdés így sem, hogy mit választunk. A syntax error felirat akkor jelent meg a sofőr arcán, amikor arra a kérdésre, hogy végeredményben a reptérre megyünk-e, igennel feleltünk, de rögvest hozzátettük, hogy miként kívánjuk mindezt megtenni. További nehezítés volt, hogy a Megabus ezen járatát a Van Galderrel közösen üzemeltette. Végül kiderült, hogy jó helyen jártunk – gondolhatjátok, hogy nem érték egymás lökhárítóit a buszok 2:20-kor -, ugyanis ez a busz elvitt minket Janesville-be, ahol aztán át kellett szállni vagy a 30$-os reptéri buszra, vagy a másikra. Minden tisztázódott, mi pedig zakatoltunk tovább az USA 3. legnagyobb városa felé.
A jármű gond nélkül le is tett minket Chicago belvárosában, ahol aztán hajnali 6-kor a kihalt, büdös, gusztustalanul koszos, és a számtalan látott film miatt akaratlanul is ijesztő utcákon át magunk mögött hurcibálva a kis bőröndöt megkerestük a metrót. Ha a fenti jelzőkkel írtam le az utcát, akkor a magyar nyelv eszközkészletét végtelenül szegényesnek érezném annak érzékeltetésére, hogy mennyire nyomasztó volt a földalatti vasút szolgáltatásait igénybe venni. Mindenesetre feszélyezettségünket örvendetes módon oltotta a tény, hogy a közlekedés bonyolultsági fokának ellenére hajszálpontosan érkeztünk az O’Hare termináljára, ahol még tengernyi időnk maradt a gépre való feljutásra. Ez a pilótának nem volt elegendő, ugyanis mintegy 40 percet vártunk arra, hogy kerítsenek egy megfelelő képesítéssel rendelkező szakembert, aki aztán a picike kis repülőalkalmatosságot New York államba navigálhatja. A gép olyan kicsike volt, hogy felmerült a gyanú, az eredeti pilóta nem vállalta, hogy ezzel felszáll.:) Komolyan aggódtunk, hogy esetleg egy 747-es egyszerűen elgázol minket úgy, hogy észre sem veszi.
Buffaloban átvettük az autót, ami az első igazán lelkesítő esemény volt, egyszersmind újabb tanúbizonyság arról, hogy a szerencse mosolyogva jár velünk útjainkon. Az Enterprise kölcsönzőnél feliratkoztam a törzsvásárlói programra, aminek keretében kaptunk egy kupont, mely automatikusan egy kategóriával nagyobb autót biztosít a következő bérlésnél. Boldogan lengettem ezt, hiszen természetesen a legolcsóbb eszközt foglaltuk le előzetesen, ez a promóció pedig már egy Yaris méretű jószágra is feljogosított volna minket. Az eladó azonban jelezte, hogy van most egy halom autójuk, nem akarok ugyanazon az áron egy még nagyobbat? Mondtam neki, hogy csak ketten vagyunk, feleslegesnek érzem, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hát nem álltam ellen. Így történt, hogy kettecskén, együtt és a csomagokat is beleszámítva nem elérve a 3,5 folyómétert valamint a 1,5 mázsát, behuppantunk egy Dodge Grand Caravan 7 személyes családi autó első üléseire. Az autóban 349 megtett mérföld és az Erika számára oly kedves poliuretán szag illat – számomra jellegzetesen fullasztó új autó szag – fogadott minket, valamint egy két nyomógombos ülés állító szerkezet, ami mintegy 15 perc játszadozás után csak beállított engem a kényelmes testhelyzetbe. Az autó elejét lényegében nem láttam, a hátulja két sarokkal mögöttünk jött, a csomagok azt sem tudták, mit csináljanak a nagy utastérben, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy a bal könyökömet nem tudom kellemesen az ajtóra támasztani, mert túl messze van… Így hajtottunk ki kicsit döcögve, kicsit imbolyogva a terminálból a Niagara felé…
