Dávid írása a Yosemite Parkról kicsit előreugrott az időben, most bepótolnám a kimaradt hézagot. Az óceánparti autózás ugyanis San Fransisco felé vezetett, ahol majdnem két napot töltöttünk. Aki már járt a városban, mindenki mondta, mennyire szép, mennyire egyedi, és ha városnézést tervezünk ezt az egyet éri meg igazán. És ez valóban igaz. /Itt köszönjük meg a pionír tevékenységet folytató ismerőseink által ránk ruházott tudás anyagot Annamarinak, Zolinak, Mikinek, Adrinak, Gyurkának és Timinek, akik nélkül nem lett volna ilyen zökkenőmentes ez a röpke 40 óra./
Olyan nagyváros, aminek nagy részén szívesen élne az ember. A “nagy részén” csak azért kerül ide, mert voltunk a kínai negyedben, és a szállásunkon – a logisztika mellett kiemelkedő az ingyenes parkolási lehetőség, amit esetleges korai érkezés és késői távozás idejére is biztosítanak, csak győzzön az ember megfordulni a garázsocskában - rendkívül készséges recepciós részletesen elmondta, merre érdemes sétálgatni, nézelődni, és merre ne menjünk, mert “not nice”. Egyébként bármerre jártunk, nagyon tiszta, rendezett házak, utcák fogadtak. Amikor megérkeztünk reggel autóval, az első benyomásunk tényleg az volt, hogy itt mennyivel gazdagabbak az emberek. Kicsit hasonló volt ahhoz, mint amikor a Niagaránál átsétáltunk a kanadai oldalra. Rengeteget jelent az, ha adnak (és költenek) a közterületek rendben tartására.
Első célpontunk a japánkert volt, ami 9-kor nyit, és 10-ig nincs belépő. A parkolás is szerencsére ingyenes a park körül, szóval siettünk, hogy kihasználhassuk a lehetőséget. A kert csodaszép még novemberben is, el sem tudom képzelni, milyen lehet tavasszal! A kerten kívül is nagy park terül el, tóval, kis vízeséssel, sok fával, és még több madárral.
A parkból egyenesen a Golden Gate Bridge felé vettük az irányt, aminek a másik oldalán vannak igazán jó kilátópontok kifejezetten turistáknak. Nincsenek igazán jól kitáblázva, de nyilván felfelé kell haladni. A part melletti domboldalon találni parkolókat, ahol természetesen mindenki igyekszik minél jobb fényképet csinálni, amit mutogathat az otthoniaknak, hadd irigykedjenek. A reggeli fények minket ebben nem segítettek, de azért örültünk, hogy ott lehetünk. A híd hatalmas, de a másik a távolban még nagyobb. Ami megdöbbentő, hogy alig lehet olyan képet csinálni, amin nem halad el legalább egy tankhajó, vagy más uszály. A szárazföld kellős közepén el sem lehet képzelni, mekkora a hajós forgalom az óceánon.
Délutáni programunk egy kis túrázás volt. A közeli Muir Woods-ba mentünk, ami az első mamutfenyős élményünk volt. (Köszönjük a tippet Mikinek és Adrinak.) A park egy völgyben helyezkedik el, ahol nagy a páratartalom, és a legtöbb fát moha vagy zuzmó fedi. Ettől teljesen olyan az erdő, mint egy elvarázsolt hely. A mamutfenyők törzse legalul sokszor üreges, fekete. Némelyik odú akkora, hogy sétálgatni lehet benne. Vicces volt egy anyuka előttünk: a kislányát kérdezte, vajon ott élnek-e a tündérek. És komolyan, ha valahol, hát itt hihető, hogy tündérek és manók laknak.
Ami még nagyon tetszett, hogy kis padlózott utakon jártunk. Ez lehet, hogy csak a víz miatt lett kiépítve, de a mozgássérültek is profitálnak belőle, ugyanis a völgy legszebb részeibe kerekesszékkel is el lehet jutni. (Erre egyébként rengeteg parkban ügyelnek.) Mi a nagyobb túrát választottuk, és felmentünk a tájfutók által ismert Dipsea trail-re. Fent, a prérin talán még hiúzt is láttunk. Sajnos messze volt, lefényképezni pedig nem tudtuk, de mikor leértünk, megkérdeztük, hogy lehetett-e valami nagymacska. Mondták, hogy persze, és hogy szeretik, ha szólnak nekik ilyenekről, úgyhogy hívtak is egy parkőrt, akinek be kellett számolni róla, mit láttunk. Őszintén szólva, nekem ez legalább akkora élmény volt, mint maga az állat. Nem csak azért, mert mifelénk legalább olyan ritkák, mint a hiúzok, de tényleg tisztán olyanok ezek a parkőrök, mint a Maci Laci-ban: kerekkarimás, kemény, zöld kalap, egyenruha, és később láttuk, seriffes napszemüveg is jár nekik.
Visszafelé a városba még megálltunk a Golden Gate kilátópontjánál, ahol már kevesebb pára és jobb esti fények fogadtak, hogy megcsináljuk a magunk fényképét a híddal a háttérben. Ebbe az irányba a híd maga már kevésbé volt barátságos, 6 $-ért mehettünk át rajta. Aztán következett a versenyfutás az idővel, illetve a lenyugvó nappal. Mindenképpen akartunk látni óceánba lebukó napkorongot (a Point Lobosnál arról előzőleg lemaradtunk). Ehhez átautókáztunk egy kisebb félszigetre, ami egy nagy domb, tetején a California Palace of the Legion of Honor épületével. Sajnos az érdekes helyek között a GPS-en nincs felsorolva naplemente néző pont, úgyhogy nem volt egyértelmű, honnan lesz a legjobb a kilátás. Először egy kórházi parkolóház tetején kötöttünk ki, ahol a kilátás nem volt rossz… a városra, de nem az óceánra. Onnan futottunk a part felé, és végül teljesen jó időzítéssel egy cédrusfák övezte parton, mint utóbb megtudtuk Point Lobos-on, megcsodálhattuk, ahogy lemegy a nap.
Ez volt az a pont, ahol megint rámtört, hogy nem hiszem el! Sose gondoltam volna, hogy egyszer San Fransisco-ban nézek naplementét!
Még aznap este felmentünk a Twin Peaks-re is, hogy a kivilágított várost megcsodáljuk, majd a szállásunkra igyekeztünk (amit szintén köszönünk Mikiéknek). A vacsorakeresést egybekötöttük a kínai negyed bejárásával. Az otthoni józsefvárosi piac után nem voltak nagy elvárásaink a város ezen részével kapcsolatban, de mivel annyit reklámozták, kíváncsiak voltunk rá. A megelőző saját tapasztalatok bizonyultak megalapozottnak. A sok szemét, kosz és igénytelenség talán csak a főutcát kerülte el. De másnap azt is iszonyú tömeg lepte. Szóval, ha valaki kihagyja az élményt, nem veszít vele sokat.
Másnap gyalog indultunk útnak reggel. A kocsit szerencsére a szálláson hagyhattuk még egy napra. A látnivalók nagy része így is bejárható, vagy lehet venni bérletet a tömegközlekedésre. Ahogy láttuk, egész sűrű buszjáratuk van.
A város meglehetősen nagy dombokra épült, ami nem csak a filmekben ad lehetőséget látványos autósüldözéseknek, hanem az egész város hangulatát meghatározzák. Meglepő módon mindenhol festettek fel biciklisávot, ami számomra teljesen érthetetlen. Azokra a dombokra szerpentines út passzolna, de rendes amerikai városhoz méltóan itt is párhuzamos illetve merőleges minden utca, úgyhogy néha még kocsival is néztük, vajon visszagurulunk-e, gyalog pedig… rövid időn belül nem volt szükségem kabátra. Még jó, hogy nem béreltünk biciklit a városnézéshez, mivel az előző nap után főleg a belvárosban maradtunk! Útközben láttuk, lehet bérelni valami gokart autóhoz hasonló járgányt, azzal talán jobb lehet a helyzet… hacsak nem füstölnek ki egy-egy nagyobb emelkedő után! Szóval, aki nincs jó formában, az ne éljen San Fransisco-ban és látogatóba is csak novemberben menjen, mert a mi tapasztalatunk szerint a parkolással nem lett volna gond.
A reggeli sétánk célpontja az Alcatraz-ba induló hajó kikötője volt, ahova a jegyünket már jó előre megvettük interneten. Igazán csak ott láttuk, mennyire indokolt volt. Igazából alig drágább, mint egy egyszerű sétahajókázás, és azt a szerepet is betölti, valamint a szigetről a városra is nagyon jó a kilátás. A börtönmúzeum pedig… pont olyan, mint egy börtön, nem éppen látványos. Ennek ellenére nagyon jól megcsinálták. A bejáratnál lehet választani, hogy egy éppen induló idegenvezetésen részt vesz-e az ember – mi ezt tettük- ahol a sziget történetét mesélték el, majd Audioguide-dal lehet bejárni az épületet. Meglepő, de nekik ez igazán nagy szám, hogy jó vastag kőfalakból épült erődítményt mutathatnak (Németország micsoda paradicsom lenne nekik!). Visszafelé bármelyik induló hajóval el lehet menni, mindenki a saját tempójában nézelődhet a szigeten, nekünk ez több mint két órás program volt a hajóút nélkül.
Délután még sétálgattunk a városban, megnéztünk néhány nagyon szép templomot, parkot, utcákat, végül elsősorban az élmény kedvéért, aztán pedig mert már nem akartunk dombot mászni, cable car-ral mentünk vissza a szálláshoz az autóért. A cable car fenemód vicces találmány, főleg mert még mindig az eredeti elvek szerint működik.
A végállomásnál szálltunk fel rá, ahol ma is kézi erővel fordítják a kocsit menetirányba. Indulás után a köztes megállókban a kalauz irányítja, hogy felszállhat-e még valaki, és hova kapaszkodhat. Mi ültünk, de tényleg oldalt lehet lógni, amit viszont tévhittel ellentétben nem szabad: mozgó járműre/-ről ugrálni. Azt hiszem, ez egy stílusos befejezés volt mielőtt búcsút vettünk San Fransisco-tól.
