„If it gets around in Chicago that I went to a prayer meeting, no decent person will talk to me!”
-Big Julie /Guys and dolls/-
A szállást elfoglaltuk, majd elfogyasztottuk az előre eldobozolt vacsorát. Mindezt szélsebesen, mert éppen érkezés után már távozhattunk is: a cél a hoteltől mindössze 3 percre lévő színház és a Guys and Dolls musical-vígjáték. A választás szigorúan jegyár alapján történt, mert amellett, hogy nincs minden nap mindenhol előadás, az árak nem ritkán bőven a 3 számjegy tartományba kúsznak… A jegyár mellett a kritériumok közt szerepelt a vígjáték is, és nem is csalatkoztunk!
Az épület helyi szinten tetszetős volt, a környék pedig kifejezetten idilli külvárosi. Vessünk is rá egy pillantást. A parkolás az épülettől jobbra található kis utcában történt, minden kedves olvasó maga is sétálgathat egyet.
A történet egy lightos limonádé, New York utcáin játszódik, ahol egy csapat kockajátékos hazárdőr áll az események középpontjában. A fiúk fogadnak egy nő okán, majd a fogadás talaján szárba szökken a románc, stb., stb. Ami igazán élvezhetővé teszi a dolgot – mert remekül szórakoztunk! -, az az egyik főszereplő játéka. A borzalmasan amerikai akcentus, a gesztusok, minden nagyon a helyén volt, minden megmozdulása mosolyt csalt a nézők arcára. Azóta kiderült, hogy nem is olyan ismeretlen kis darabocska ez, 1955-ben film is készült belőle Marlon Brando és Frank Sinatra főszereplésével.
Elégedetten hajtottuk fejünket nyugovóra a kis útszéli szállásunkon. Másnap reggel aztán elég korán ébredtünk, mert roppant szerencsés módon ideát ekkor volt esedékes az óraátállítás, így a kirándulós hétvégénk mellé ajándékba plussz egy órát is kaptunk. Az árban foglalt reggeli nem volt túl maradandó élmény: némi bagel, műzli, tej, jam, szokásos. A bendőkék viszont megteltek, és erre szükség is volt, mert legközelebb 4 óra tájban nyílt alkalom „tankolásra”. Napi programunk a Tudományos és Ipari Múzeum volt. Ez a város déli részén helyezkedik el, mintegy 15 kilométerrel közelebb az Egyenlítőhöz, mint ahol tegnap jártunk. A parkoló garázs az épület alatt 18$-t kóstál, a szemközti utcából nyíló lakótelep éppen végtelenszer kevesebbet. Igaz, így sétálni kellett majd 1200 lábat, és mindezt irgalmatlan szembeszélben, a „szeles város” becenév tökéletesen értelmet nyert.
A múzeum belépő 23$, amit még megtoldottunk 3 extrával 8$-ért. Ezek nélkül nem érte volna meg, így viszont egy kellemes napot tölthettünk el. Kezdődött a dolog a gömb mozival, ami eléggé látványos és annál is hatalmasabb. 40 percig üldöztük a tornádókat a középnyugaton. A mozi nem 3D, de körbeölel teljesen mind a kép, mind a 74 hangfalból érkező hang, így gyakorlatilag háton fekve egészen különleges élmény. A fő tanulság az volt, hogy az USA-ban az ember ne akarjon a prérin lakni, mert ha a tornádó tölcsér nem is kap el, azok a viharok bizony nem viccelnek…
A második esemény a „smart home”-volt, ami elé nagy várakozásokkal tekintettünk, ugyanis azt hittük, egy részletekig kibelezett, a technikát bemutató passzív házat kapunk majd. Ehelyett egy okosan üzemeltetett, környezetbarát létesítményben vezetett minket végig az idegenvezető, akinek hangfrekvenciája a partra rángatta volna a delfineket is, de ő szerencsére a hatást hangerővel erősítette is. Nagy újdonságot nem láttunk, és sok értelmetlennek tűnő elemet is fellelhettünk. Az indukciós sütő persze BOSCH gyártmányú volt, ez egyből szemet szúrt. A többi a szokásos: napkollektor, zöld tető, szélerőmű (khm…), újrahasznosított anyagból készült bűn ronda bútor, ami láthatólag nem egy életre készült, stb.
Hamar folytattuk is a barangolást, és megérkeztünk a rám annak idején egyik legnagyobb hatással lévő stockholmi Vasa múzeumra emlékeztető U-505 kiállításra. Egy eredeti náci tengeralattjáró van felállványozva és kiállítva egy csak erre a célra épített csarnokban. A gépezetet a háború vége felé kalandos körülmények közt foglalták el amerikai tengerészek, és miután a megsemmisítés okán élesített német bombákat sikerült időben hatástalanítani, épségben haza vontathatták (igény szerint lehet írok egy külön történelmi posztot róla). Az osztag vezetője rokoni kapcsolatban állt a múzeum igazgatójával, így kötött ki az egyedi jármű Chicagoban. A méretek lenyűgözőek, a 80 méteres monstrum kívülről hatalmas, belülről viszont egészen parányinak tűnik. Főleg ha arra gondolunk, hogy 59-en zsúfolódtak össze benne. Az én magasságom igencsak alkalmatlan egy ilyen jószágon való szolgálatra, de szerencsére a látogatás során minden kiálló pöcköt beszivacsoztak, így mind a két ütközést csak egy tompa puffanásként éltem meg. A fenti sorokból már kiderült, hogy a hajóba be lehet menni, ami tényleg kivételes már önmagában is, de a fekete idegenvezető srác által „elrappelt” információk önmagukban megértek volna minden pénzt! Egyszerűen fergeteges volt az a hanghordozás, ritmus, szavak, szöveg, alig bírtunk komolyságot erőltetni az arcunkra… Emiatt sajnáltam leginkább, hogy nem tudtunk videózni…
A múzeum többi része érdeklődő gyerekként nagyon élvezetes minden bizonnyal, de mi egy kicsit túlképzettek vagyunk ehhez. A viharok rész elég impozáns volt a 2 emeletnyi generált forgószéllel és a cunami akváriummal, továbbá említést érdemelnek a kiaggatott repülők is, köztük a Wright-fivérek történelmi darabja, de összességében kicsit többet vártunk.
Ami megmaradt nagyon a fentieken kívül, az a jövő rész, ahol kivételes ötletek kerültek bemutatásra (tökéletes aerodinamikájú autó, szintetizált étel). Ez abszolút meghozta a kedvünket ahhoz, hogy több ilyen dologról nézzünk videókat a youtube-on, vagy keressünk pár előadást a neten. A világ tele van érdekes gondolatokkal, csak sajnos ezek elvesznek a napi „fontos” hírek sűrűjében, Alekosz meg aligha fogja megoldani az élelmezési kérdéseket.
Összességében zárásig maradtunk, és kell is az egész nap. Jöhetett az egész hétvége apropója: NHL, sőt mi több, a Vancouver Canucks!
