„A KRESZ nem az a szabályrendszer, ami a Mestert keretek közé szoríthatja...”

-Laci- 

A Forma-1 gyakorlatilag elképzelhetetlen brazil versenyzők nélkül: Senna, Piquet, Massa, Barrichello, Fittipaldi, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A portugál anyanyelvű ország mellé idén Maldonado révén pedig Venezuela is felkerült az autósportok térképére, csatlakozván a Montoya által fémjelzett Kolumbiához és a Fangio által képviselt Argentínához is. Perui versenyzőről azonban még nem hallottam sem ebben a sportban, sem raliban. Az alig több mint 1 hetes kirándulásunk során rengeteg alkalmunk volt különböző gépjárművek utasaiként behatóan tanulmányozni a perui sofőrt természetes életterében, és rögvest meg is világosodtunk a fentiekkel kapcsolatban. A rali egyszerűen unalmas lenne nekik, hiszen noha ott vannak a pálya széléről szétrebbenő nézők, de nincs kit megelőzni külső ívről szerpentinen... A Forma-1 meg szót sem érdemel: belátható kanyarok? Hibátlan útburkolat? Biztonsági korlát? Ne vicceljünk kérem... Tovább után két videó és némi elemzés az utakról! 

Ahogy megérkeztünk a nagy sziklás-hegységbeli kirándulásunkról, átpakoltam a bőröndöm, és másnap reggel utaztam is Kanadába. Pihenésre nem sok idő maradt, de eléggé fel voltam pörögve ahhoz – nem csak a rengeteg kávétól, amit mostanában ittam -, hogy ez ne zavarjon igazán.

„A felfedezés öröme nem abban rejlik, hogy nehéz a hátizsák és tör a bakancs, hanem abban, hogy magam, személyesen élhetem át a befogadható természettel való találkozás pótolhatatlan érzését.”

-Lehoczky János- 

Visszatértünk az utolsó nagy utazásunkról és már csak néhány hét választ el minket az Európába való hazarepüléstől. A felejthetetlen Sziklás-hegység túra után a képek százait szelektáltam, és csak úgy cikáztak az emlékek a fejemben. Az USA annyi különböző dolgot jelenthet valaki számára. Annyi egymástól független gondolatot ébreszthet, annyi megalapozott és megalapozatlan sztereotípiát kapcsolhatunk hozzá a hamburgertől a koszos nagyvárosokon át, Irakon keresztül a bevándorlók kérdéséig. Nekünk is számtalan dolgot fog jelenteni, életünk meghatározó része marad. De ha egy dolgot kell kiemelnünk, akkor azt hiszem most azt mondanánk: számunkra – az itt nem járóknak talán paradox módon – az USA a világ egyik legszebb országaként marad meg, ahol az ember igazán kiszabadulhat a hétköznapokból a csodálatosan gazdag természetbe, és olyan helyeken járhat, amelyek semmi mással össze nem hasonlíthatóak. Tovább után egy képeslap gyűjtemény saját fotókból, mert a képek mindennél beszédesebbek (az első 3 még az arizonai időkből, a többi mind idei)!

„Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”

-Petőfi Sándor- 

Emlékszem, amikor alig 7-8 évesen lopakodva közeledtünk a lakótelep végi erdő széléhez, hogy minél közelebb juthassunk az ölyv fészkéhez, mielőtt a gyönyörű madár szétterpeszti szárnyait és vijjogva kirepül a fák közül. Emlékszem még, hogy milyen örömmel fedeztük fel a megjelenő gólya fiókák fejeit hazafelé az út mellett. Emlékszem, mennyire nagy élmény volt olyan nagyvadakra lelni, mint egy szarvasbogár, vagy hogy milyen lelkesen vittünk haza egy földön talált őzkoponya darabot az agancsokkal. Emlékszem, dobozból „terráriumot” építettünk a sáskáknak, képesek voltunk csak úgy üldögélni a magaslesen néhány színes madárért, vagy eláztatni a fél lakást csak azért, hogy igazi, élő vízibolhát láthassunk a mikroszkóp alatt. Emlékszem mennyi energiát fektettünk közönséges növények lepréselésébe, színes rovarok hajkurászásába. Emlékszem hány meg hány David Attenborough dokumentumfilmet néztünk végig tátott szájjal, és hogy még hisztiztem is egy akkoriban sokat reklámozott – és drága – videó sorozatért. Aztán mindez szép lassan elmúlt... Az erdei kirándulásokból délutáni sportolás lett, a természetfilmekből előbb gimnáziumi leckék, majd később letöltött sorozatok. A lakás mellett hullámzó mezőből előbb lakótelep, majd később zuglói betondzsungel, a patakhoz való lekerekezésből pesti buszozás, a könyvek és újságok olvasása helyett értelmetlen pötyögés a gép előtt...