„Meg kell tanulnotok megfordulni, mert ha elkap a szél, és csak mentek befelé, KJ nem megy utánatok, hogy visszahozzon!”
-KJ-
Az üdülő legnagyobb attrakciója - a fehér homok, a pálmafák és a varázslatos színű óceán mellett – minden kétséget kizáróan a sport „bódé” volt annak alkalmazottjaival. A csomagban benne foglaltatott mindenféle nem motoros alkalmatosság bérleti joga is – első délután fizettünk a jet ski-ért, mert Erika még nem ült ilyen tengeri paripán, de alighanem nem is mostanában jön majd el a következő alkalom -, és mi nem is voltunk restek részt venni minden bevezető oktatáson. Mikor máskor ülnénk fel egy kis vitorlásra, vagy próbálnánk meg szörfözni? Tovább után megszámlálhatatlan mennyiségű vízbe zuhanásról lesz szó!
A sport bódé olyan koncentrációban árasztotta magából a karibi életérzést, hogy David, az olasz vendég alkalmazott sem tudott semmit sem csorbítani rajta. Egy kis összetákolt deszka vityillóra kell gondolni, ahol macsétával vágják fel a kókuszdiót, és naphosszat a vízparton ökörködnek. A két főkolompos közül az egyik a klasszikus nagydumás-szuperlaza-fekete vígjátékokba illő karakterét hozta (Martin Lawrence után csak Marty-nak nevezzük majd a továbbiakban), de a Baha Men klippbe is gond nélkül illene. Mikor jeleztük érdeklődésünket a másnapi szörf bevezető oktatásra, és hozzátettük: szuper kezdők vagyunk, ő nagy mosoly közepette homlokára tette kezét, csóválni kezdte a fejét, és csak annyit mondott:
Hát az nem lesz egyszerű…
Miután előjegyzett minket, még kaptunk egy nagy merőkanálnyi marketing szöveget is arról, hogy nem mehetünk el a szigetről anélkül, hogy igazi bahamai kaját kóstolnánk. Mert természetesen, amit a büfében kapunk majd, az nem az, ahhoz be kell menni a központi térre taxival, vagy ne is: adjuk meg a számunkat, és ő bejön velünk munka után…
Mert ez a Bahamák haver, party napfelkeltéig, we party like crazy, you know what I am saying!
Marty mindenkivel bohóckodott, egy pillanatra nem vett komolyan semmit. Az előző írásban már említett német kis tündérkék közül a kisebbiket nagy lelkesen felkapta egyből, amikor szüleik kajak iránt érdeklődtek – a kis kajakokat bármikor el lehetett vinni egy kis evezésre, ezt meg is tettük többször is. Sehol nem lehet olyan hatékonyan leégni, mint egy kajakon dél körül… A kislány mint egy riasztó, egyből bekapcsolt, és heves óbégatásban tört ki, eszmélve: apa nem így néz ki. Mihelyst anya visszavette, abban a másodpercben helyreállt a világbéke. Marty félig megsüketülve a hirtelen jött szirénától, rögvest nyugtázta:
Tudom, hogy nem vagyok egy jóképű gyerek, de azért ez mégiscsak túlzás talán…
Másnap megjelentünk a reggeli oktatáson 2 amerikai sráccal egyetemben. Már előre ki voltunk nevetve, és el is indult a vitorlásokat eligazítani üdvözlésünk után. Mi kiscsibék módjára követtük, mert nem tudtuk mi a teendő. Ő sanda mosollyal hagyta ezt percekig, aztán amikor már egy ideje tanácstalanul álltunk mögötte, nagy nevetés közben megjegyezte: „jaaa, nem velem lesz az óra, KJ hátul szereli össze a vitorlákat. Azt hittétek velem lesz??”. Miután pironkodva és magunkat is kinevetve hátra indultunk, megjegyeztük magunkban, hogy így talán egy halvány esély lesz rá, hogy megtanulunk valamit, és nem csak szénné leszünk égetve.
KJ egy komolyabb kisugárzású, genetikai okokból brutál sportos arc volt (a képeken ő látható), lényegében ő úgy szívatott minket, hogy közben arcizma sem rándult. Természetesen nyilván előre tudta, hogy a világon semmi esélyünk nincs, de azért nagyon készségesen, tárgyilagosan, pedagógikusan és szigorúan végigvettünk minden eshetőséget, és abba a hitbe ringatott minket, hogy akár a szél el is vihet minket az Óperenciás tengeren túlra. Ha elbámészkodtunk, már le is lettünk szólva. A 3 srác eleve megkapta, mert jelezte, hogy a lányok sokkal jobban figyelnek, mindig előbb megtanulják a dolgokat, ezért csak figyeljük majd Miss Erikát!
A homokon szörfözni könnyű! Elmondta mit kell csinálni, aztán rögtönzött egy manuális szimulátort. Mi felálltunk, mozgattuk a vitorlát, ő forgatott minket a homokon a tevékenységnek megfelelően. Sok időt töltöttünk a megfordulás elméleti elsajátításával, mert mint jelezte: ha bemegyünk, vissza is kell jönni, vagy elvisz minket messze a szél. Elültetve bennünk egy kis szorongást, már kérdezte is:
Miss Erika, eléggé meg vagy már ijedve? Mert úgy nézel ki!
Egy határozott igen volt a válasz. Miután végeztünk ezzel a résszel, jöhetett a vízre szállás. Elmagyarázta, hogy miként kell a vitorlás deszkát vízbe tenni, és buzdított minket: bármelyik nap jöjjünk le, és gyakoroljunk a továbbiakban. Erika meg is ragadhatta egyből a parton nem is oly könnyű felszerelést, hogy magában is kipróbálhassa a dolgot:
Tudjad, miként kell vízre tenni, arra az esetre ha Mr. David éppen egy pálmafa alatt fekszik totál másnaposan, te pedig szeretnél egy kicsit mozogni!
Ez volt az utolsó momentum, amikor mi, szárazföldi patkányok még urai voltunk a helyzetnek. A mellékelt albumban látható képsorokon vannak olyan kockák, amikor úgy tűnhet: sikerült! Ez csak illúzió, minden esetben az optikát és a fotóst dicséri. Órákat töltöttünk azzal, hogy kimásztunk, elkezdtük felhúzni a vitorlát, elestünk. Bámulatos, hogy mennyiféleképpen lehet leesni egy szörfdeszkáról. Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy a deszka egy kezdő gyakorló deszka volt, azaz akkora felülete volt, hogy lényegében sétálgatni lehetett rajta… Ez még mindig édes kevés volt nekünk. Az esések során levertük kezünk, térdünk, estünk rá víz alatti kőre, huppantunk rá telitalppal kavicsokra, ejtettem magamra a vitorlát… Miután visszakerültünk alapállásba (értsd: a ledőlt vitorla mellett nyakig a vízben ülve prüszkölés), mindig újra át kellett emelni a vitorlát a megfelelő helyére. Ezt annyiszor kellett megtenni, hogy még a napokban is fájt a csuklómon a „vitorla emelgető izmom”. A címben szereplő vitorlák leginkább az őket alulról duzzasztó hullámok miatt dagadtak csak...
A második nap eljutottunk arra a pontra, hogy pár másodpercre sikerült hátralépnünk a rendeltetési helyünkre, és meg tudtuk fogni a vitorlát. Erika egész sokat elidőzött ebben a helyzetben, de a szelet nem sikerült megragadnia. Arra a következtetésre jutottunk, hogy tulajdonképpen mindenki hazudik, aki azt állítja: tud szörfözni. Mivel igazából nem is lehet… Ha KJ nem mutatta volna meg az óra elején, akkor bizonyosan nem hittük volna el pár órával később…Tehát ez is mind csak trükkfelvétel:
Utolsó előtti nap a vitorlás oktatásra iratkoztunk be. KJ jelezte: mivel szörfözni már tudunk, ez könnyű, lényegében nem is kell semmit mondania. A kanyarodás elmagyarázásakor megkérdezte, hogy kanyarodtunk-e már motorcsónakkal. A nemleges válasz átmeneti döbbenetet váltott ki:
Mit csináltatok ti eddigi életetekben?
Vitorlázni tényleg egyszerűbb, mint szörfözni, fél óra után ő már csak megfigyelő volt, és mi meg tudtunk tenni egy teljes ki-be kört. Nagyon kellemes, békés és szórakoztató élmény volt! Ha majd milliomosok leszünk, és életünk természetes része kell, hogy legyen mind a golf, mind a vitorlázás: emlékezni fogunk erre a pillanatra!:)
A sportélményeken túl már csak egy nagy dolog várt ránk az óceánon: a víz alatti világ. Erről lesz szó az utolsó Bahamákról megemlékező írásban!
