„It's funny to have become an elegant skier now. But my drive is still the same.”
-Hermann Maier-
Azokban az időkben, amikor már ugyan nem voltam „picike babika”, de a sportoláshoz való legkomolyabb közöm az Eurosport bekapcsolása volt (azt is szigorúan ülve, bemelegítés után) vagy a Forma-1 megtekintése, néha téli napokon elidőztem az alpesi sí világkupa közvetítése előtt. Nem tudtam, hogy ki-kicsoda, vagy kinek milyen eredményei vannak, egyszerűen lenyűgözött az, hogy két kis lécen 130 km/h-val valósággal zuhannak egy szinte függőleges pályán a versenyzők, és a végén néhány század másodperc eltéréssel ugyanannyi idő alatt érnek le (ez a pálya vízszintessel bezárt szöge alapján a híres Galilei kísérletet is megidézheti…). A síelés izgalmasnak és veszélyesnek tűnt, de mindenekelőtt drágának. Akkortájt már egyre többen jártak el, köztük unokatestvérek, osztálytársak, én eleinte még ki akartam próbálni, aztán az évek múlásával elvesztettem érdeklődésem. Erikának még ennyi előélete sem volt, egyszerűen nem nagyon gondolt a síelésre. Tovább után sok csetlés-botlásról, ügyes gyerkőcökről és egy felejthetetlen napról!
Néhány – 2 – évtized elteltével már elmondhattuk mind a ketten, hogy láttunk sípályát a saját szemünkkel: Németországban Oberstdorf mellett együtt, illetve jómagam a Dachstein-en tett családi kirándulás alkalmával. A TV-n is lehet érezni, hogy a pályák meredekek, de amikor a Nebelhorn-nál (alábbi kép) megláttuk a sodronnyal kikötött hótolót, amely rendezgette a pályát, még a látványtól is elszédültünk… Ilyen előzmények után jött a kínálkozó alkalom, hogy 2012. február 25-én életünkben először sílécet csatoljunk a lábunkra!
A pénteki Milwaukee-ban tett látogatásunk miatt mindenképpen szükséges volt az autóbérlés, ami a helyi kölcsönző árszabása miatt azt eredményezte, hogy érdemes volt 3 napra megtartani a járművet. Az ideérkezésünk előtt lépten-nyomon a tél és a hideg volt a téma, így már akkor felmerült, hogy itt talán kipróbálhatjuk a síelést viszonylag kedvező feltételek közepette. Elsősorban a sífutásra gondoltunk, hiszen ehhez nem kell se felvonó bérlet, se hegy, és olyanról sem nagyon hallottunk még, aki széttörte a végtagjait eme tevékenység közepette. A belső szerveket érő károsodások – tüdő kiköpése, izomgörcs, levegő utáni kapkodás közepette lefagyó légcső, szívritmuszavar – már más lapra tartoznak. A szokatlanul meleg tél azonban megfosztott minket attól a lehetőségtől, hogy az egyik parkban felszerelést béreljünk, és a kijelölt nyomvonalon körbebotorkáljunk. A lesikló pályák viszont továbbra is üzemeltek a hóágyúknak hála, így nem maradt más hátra, mint Wisconsin állam kedvelt síparadicsomának meglátogatása: a Cascade Mountain felé vettük az irányt.
A motivációs szintünket jelentősen emelte a tény, hogy 80$-ért komplett felszerelést, 8 órás felvonó bérletet és kezdő oktatást is kaptunk egy hozzánk hasonlókat megcélzó csomag keretében. Úgy éreztük, itt az alkalom! 1 nap, ha tetszik szuper, ha nem, akkor sem kell maradni még 6-ra, viszonylag olcsó, és nincs nekünk szükségünk az Alpok végeláthatatlan lejtőire az első tapogatózó csusszanásokhoz. Utóbbi feltételezésünkről még nem is sejtettük, hogy mennyire igaznak bizonyul majd!
Ha rápillant valaki az USA domborzati térképére, akkor feltűnhet: Wisconsin egy Hollandiához hasonló zöld paca… Nem véletlen, hogy a világkupa amerikai futamait nem itt rendezik. Hó viszont általában van, így kijelöltek pár osztrák mércével mérve buckát, magyarral dombot, és létesítettek rajta néhány pályát a helybélieknek. Nem kell lebecsülni a terepet, mert bőven volt olyan pálya, amire nekünk még felnézni is félelmetes volt (2-t kivéve az összes), de a gyakorlott síelők alighanem 1 perc alatt végeztek volna a leghosszabb lejtővel is.
Megérkeztünk után első teendőnk a felszerelésbérlés volt a jegyek és biléták kézhezvételét követően. A leírás egyértelmű volt, a megfelelő méretű bakancsokat hamar megleltük. A merev külső miatt előzetesen arra számítottunk, hogy a síbakancs komfortfokozat terén egy rossz korcsolyához hasonlíthat, ami kemény, itt nyom, ott horzsol, de mindenhol egyenletesen kényelmetlen és kerüli a puhaság látszatát is. Ehhez képest pozitív meglepetés volt, hogy micsoda lágyság ölelte körbe a lábfejünket a masszív szerkezetben megbúvó bélésnek hála. Egyik kedvenc tvshop reklámunkat idézve: selymes fényű volt a tapintása!
A puhaság érzete akkor vált másodlagossá, amikor Frankenstein módjára először lábra álltunk, majd berozsdásodott terminátorként megrengettük a talajt lépteinkkel. Az érzés olyan lehet, mint amikor Al Capone emberei betonba öntik a jobb sorsra érdemes delikvens végtagjait nehezék képzése gyanánt. Miután sikerült elsajátítani a leglazább rapper-gangster járástechnikát, jöhettek a lécek: átnyújtottuk a méreteinkről szóló kitöltött lapot, cserébe kaptuk is a csúszós kis lapocskákat. Első meglepetés: a síléc meglepően nehéz, de ez alighanem a nem csúcskategóriát reprezentáló bérlemények egyedi tulajdonsága. A felcsatolást magunk is megoldottuk, a lecsatoláshoz már kellett némi próbálgatás útján végzett önképzés.
Jött a következő tapasztalat, ami aligha fog bárkit megrázni az olvasók közül: a síléc csúszik! Ez alatt nem azt kell érteni, hogy lecsúszik egy lejtőn, hanem hogy már minimális dőlésszög is elegendő ahhoz, hogy G*sin(alpha) nagyobbá váljon a G*cos(alpha)*mu_t értéknél… röviden: hogy a tapadás megadja magát Newton kedvenc erejének, és a léc szép lassan gyorsulni kezdjen velünk a hátán. Ez nem baj, hiszen ez a célja, viszont mivel ekkor még nem voltunk 2. szintű elfek, így a megállás képességét még nem szereztük meg… A levegőben benne lógott, hogy egy csalódásokkal teli nap elé nézünk, ez főleg az én esetemben volt igaz.
Izgatottan és reménykedve vártuk az oktatást. Mivel még volt jó 15 perc, így pingvinek módjára botorkáltunk a nagyjából – értsd: a reggeli és déli felesen túl lévő kőműves helyettes segéd szerint – vízszintes terepen, néha-néha lecsúszva egy szabad szemmel maximum csak golfozók által észlelt dombocskán kitüremkedésen. A sífutás során a kötés és a léc is teljesen más, az ember sarka például el tud emelkedni a léctől. Ennek hiányában a fenti tevékenység rendkívül fárasztó és természetellenes mozdulatokból tevődött össze. Főleg azért, mert rosszul csináltuk. Később felismertük az üdvözítő technikát, ezzel sikerült elkerülni a komolyabb ínhüvelygyulladást a fáradó csuklóinkban.
Az oktatásra összeverődött csoport elég vegyes volt, egy dolog viszont közös volt: a síeléssel kapcsolatos tökéletes fogalmatlanság. Az oktatást ennek ellenére semmiképpen nem vádolhattuk fokozatossággal, vagy indokolatlanul lassú tempóval… A nap végére ugyan nem váltunk „elegáns síelőkké”, ahogy a kezdő idézetben a lesikló legenda említi, de kalandos úton végül elsajátítottuk az alapokat. Részletek holnap!
