“Azt hiszem, a modern zene egyik legnagyobb találmánya a Celtic rock!”
-Ronny-
Távol álljon tőlem, hogy megrajzoljam azt a leleplező ívet, amely elvezetett minket öcsémmel DJ Bobo-tól és a Hip Hop Boyz-tól – igen, a múltat be kell vallani… - egészen a Dropkick Murphys-ig és a Tankcsapdáig, legyen elég annyi: a fenti megállapítással semmiképpen nem szállnék vitába. Éppen emiatt nem is lehetett kérdés, hogy péntek este Milwaukee felé vesszük az irányt, ugyanis nevetséges 25$-os áron nem csak a stílus legnagyobb gyöngyszemeként számon tartott DM-et láthattuk és hallhattuk élőben, de mindezt megspékelték egy Rossmann-al is AHL-es jégkorongmérkőzéssel is. Könnybe lábadt szemmel frissítettem az oldalt, amikor először megláttam az ajánlatot! Tovább után emberhátrányos skótduda következik némi ír lóherével megspékelve!
A Milwaukee Admirals AHL-ben tevékenykedő csapata – lényegében a második liga az NHL mögött, a csapat a Nashville Predators fiókcsapata, olyan játékosok koptatták itt a palánkot, mint Shea Weber -, pontosabban a tulaj azzal az akcióval lepte meg a szurkolókat – vagy próbálta becsalogatni őket, mindenki eldöntheti -, hogy a mérkőzés után a jegyárban benne foglaltatott gratis koncertet prezentált, mégpedig a környéken viszonylag koncentráltan megtalálható ír leszármazottak legnagyobb örömére a Dropkick Murphys előadásában. Az amerikai írekről tudni kell, hogy valószínűleg írebbek az íreknél… 36 millióan vallják magukat írnek ideát, ami az anyasziget lakosságának sokszorosa. Nincs kétség: írnek lenni menő az államokban. Az akcentus meg valamiért nagyon „cute” vagy „hot” bizonyos faék egyszerűségű körökben. Gondoljunk csak arra, hogy hány megy hány együttes, filmbeli karakter, vendéglő, kocsma kötődik az ír kultúrához. Sőt: a legnagyobb országos autóalkatrész forgalmazó az O’Reilly nevet viseli.
De ne rohanjunk előre a narancs-zöld whisky vedelőkig, mert még hátra volt egy hokimeccs a koncert előtt. Először is el kellett autózni Milwaukee-ba, ami a szokásos módon történt: hétvégi akció keretében 3 napra autót béreltünk, ismételten akkorát kaptunk, mint fizettünk, ami kis csalódást okozott. A kicsiny Chevrolett Aveo könnyen irányítható jószág, de se központi zárat, se a vasárnapi bevásárlást kényelmessé tevő űrtartalmat nem kaptunk vele – szándékosan nem csomagteret írtam, mert az nem is volt kérdés, hogy az kevés lesz. Ettől eltekintve teljesen alkalmas volt a célra, hiszen az immár 3.69$/gallon magasságig felkúszó benzinár mellett elsődleges volt a fogyasztás minimumon tartása. Az út nagy része egyenletes 115-ös sebesség mellett csordogált – még Yosef is elégedett lett volna, a 110-től való apró eltérést a standard-metrikus rendszer közti különbség számlájára írjuk -, de a város határában szembesültünk vele: soha nem lehet elég korán indulni. Gyakorlatilag mindig kell számítani egy kis útfelújításra, némi félpályás lezárásra, vagy egy átalakítás alatt álló csomópontra. Megdöbbentő, hogy a legkisebb zavaró körülmény milyen lavinaszerű hatást indít el, és hogy akár egyetlen bója képes felborítani egy komplett város zavartalan vérkeringését, amint érszűkület gyanánt növeli meg az autópályák ereiben a vérnyomást. Sajnos a gépjárműoszlop nem összenyomhatatlan közeg – legalábbis nem reverzibilis módon -, és a kontinuitási egyenlet sem érvényes rá: az útszűkület nem eredményez sebességnövekedést, legfeljebb csak a sofőr lélegzetvételeinek frekvenciáját emeli meg… A GPS jelezte a késést, és nem is kellett csalatkozni. A kezdés előtt 55 perccel parkoltunk le.
Minden eddigi alkalommal kiemeltem, hogy milyen parádés módon tudtunk leparkolni, így fairplay díjra hajtó őszinteséggel nem tagadom le a mostani totális melléfogást sem: spórolás és tömeg elkerülés céljából sikerült a netes kutatás eredményeként olcsóbbnak feltételezett parkolóhelyet megtalálni, ahol nem csak baromi drágán köthettük ki a jószágot a korláthoz, de legalább messze is. Mondhatnám, hogy cserében élvezhettük Milwaukee festői belvárosát – a stadion a város kellős közepén van, ezért nem volt olyan remek alternatív megoldás mint Chicagoban -, de ezt némiképp akadályozta a tavak partján általános viharos erejű, metsző szél, mely hópelyhekkel növelte az arcunkon végzett eróziós tevékenység hatásfokát, másrészt pedig a festőiség hiánya. Persze nem szabad igazságtalanoknak lennünk, mert volt néhány itteni mércével mérve kifejezetten tetszetős épület, óratorony. Nem szeretnénk megfosztani a lelkes olvasókat az élménytől, az alábbi street view modul segítségével mindenki elmasírozhat nyomdokainkban a Wells Streeten:
Mivel „nyaraltunk”, így némiképp megmosolyogtató módon „ki is rúgtunk a hámból”: dobozolt vacsora helyett az út melletti Subwayben fogyasztottunk el két akciós szendvicset! Így mulat egy magyar úr a nagy víz másik oldalán!:) Hogy klasszikust idézzek: ha így folytatjuk, annyira elzüllünk, hogy pohárból isszuk a tejet. Kiélveztük, hogy kivételesen nem kellett sietni: helyre szóló jegyünk volt, mégpedig alig pár sorra a palánktól az első szinten, a kék vonal mellett! 10 perccel a pakk lehullta előtt elfoglaltuk a helyünket, hogy aztán megtekintsük a hazai csapat 4-1-es sikerét.
A mérkőzés izgalmas volt: egyrészt ebből a távból félelmetes volt a sebességérzet, másrészt a korai 2-0-s előny után a vendégek feljöttek, és csak a hálóőr tartotta a lelket a hazaiakban. 36 védésével – köztük néhány fergeteges is – oroszlánrészt vállalt a sikerből. A harmadik harmadban 2-1-re módosult az állás és már nagyon érett az egyenlítés, amelynek megörökítéséhez hozzá is fogtam egy emberelőny befújása okán. A megérzés jó volt, mert lett gól: egy parádés akció végén emberhátrányban döntötték el a meccset a nagyon ötletes design-al megáldott Admirals játékosai.
Be is gyűjtöttük a szokásos ereklyét a falra, de Erika egy fülbevalónak sem tudott ellenállni: büszke vagyok a kis lelkes hokirajongóra. Azt hiszem utólag már jelzésértékűnek tekinthető, hogy újkori második randink a vancouveri olimpiai jégkorongdöntő megtekintése volt.
A parádésan szórakoztató meccs most viszont csak előzmény volt, mert az est fő attrakciója számunkra a Dropkick Murphys volt. Ezzel nem csak mi voltunk így. Sokan feltűnően írek voltak a lelátón, és itt nem csak tetovált lóherékre és DM-es pólókra kell gondolni, hanem egyenesen zöld férfi szoknyákra is… A pár sorral előttünk tornyosuló hegyen kiemelten mókás látvány volt a viselet, mondjuk pusztán egy profil kép is elárulta volna hovatartozását. Természetesen a mosdóban érzékelni lehetett már a második szünetben a rock koncert hangulatot, nevezetesen ipari mennyiségben fogyott a sör. Nem emlékszem rá, hogy valaha kellett volna sorba állnom egy ilyen méretű mellékhelyiségben…
A lefújást követően 15 perc alatt készen is állt a színpad, és pillanatok választottak el tőle, hogy végre élőben is halljam a bandát, melyet a Tégla című film zenéje óta kedvelek. A Dropkick-ről annyit kell tudni, hogy valahogy úgy jöhetett létre, hogy egy csapat ír futballhuligán a mérkőzés után lerobbant buszról énekelve-üvöltve betántorgott a legközelebbi községben tartott falunapra, ahol aztán elvegyültek az éppen fellépő folklór együttes soraiban néhány pint sör betermelése közepette. Továbbá hogy apu otthon az udvaron náluk húzta meg a határt a floorball edzés közben hosszasan hallgatható zenék terén egy „na, ebből most már elég lesz” felkiáltással. Nem térnék ki részleteiben az együttes méltatására, erről már született egy poszt a floorball blogon azokban az időkben, amikor még fejelték a 11-est.
Az első „felcsendülő” akkordok hallatán megijedtünk: nem kicsit, nagyon! Egy Stihl-re és Black’n’Decker-re komponált kétszólamú ács négyes fúgája fülbemászóbb fonográfról hallgatva, mint az első pár perc volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az előzenekaroknak nem csak annyi a szerepük, hogy az első sorokra pályázó hallgató 4 órás várakozási idejéből 1-t tartalommal töltsön meg, egyszersmind kontraszt anyagot szolgáltasson a fő attrakció előtt, hanem lehetőséget teremtenek a hangmérnökök számára a decibelek közti rendvágásra. Ennek hiányában az első két számról nem tudunk érdemben nyilatkozni, csak hogy még arra sem sikerült rájönni a hangosításnak hála, hogy melyik dalok szólaltak meg. Valószínűleg azokból az időkből valók voltak, amikor még Zolika szerint nem puhult fel a banda és nem állt át a „langyi” zenékre…
A két szám után a klasszikus futballultra arcberendezéssel rendelkező frontember – akivel nem szívesen futnánk össze egy sötét utcán - némiképp kocsmai stílusban – azaz teljesen autentikus módon – kitessékelt egy biztonsági őrt a tömegből, mondván hagyja a nagy ittas ír családot együtt ünnepelni! Szó szerint üvöltött a fickóval, és nem volt hajlandó folytatni a műsort annak elkullogásáig. Két szám múlva nagy poén volt a
„Hol van a egy biztonsági, amikor kéne”
felkiáltás, amikor is egy a kelleténél lényegesen ittasabb hölgyet kellett biztonsági okokból eltávolítani a színpadon keresztül. Meg kell hogy mondjam, kivételesen nem bántam a távolabbi ülőhelyet, elnézve a hardcore rajongók tevékenységét. A folytatásban a Burden klasszikusa már jól szólt:
És így is maradt ez végig. Üde színfolt volt a bárszékre felülős akusztikus blokk féltávnál:
Sajnos nem sok eseményt tudtam megörökíteni, mert a fényképezőt elrakatta a személyzet egyik tagja. Ezt kissé ironikusnak éreztem a villódzó iPhone-ok erdejében.
A Dropkick különlegességét a hangszerek kavalkádja adja: a hagyományos punk elemek keverednek skótdudával, bendzsóval, tangóharmonikával, síppal(!!!). A skótduda és a síp mestere Scruffy Wallace, személyes kedvencünk, aki nem csak rezzenéstelen arccal nyomja a duda szólókat, hanem mindezt teszi népviseletben, agyontetovált karral. Hősünk a kanadai hadsereg tagjaként előkelőbb környezetben is prezentálta már tudását a hangszeren…
A záró szám a „Kiss me, I am shitfaced” volt, melyhez Ken Casey korcsolyát ragadott, és az őt ölelő közönség soraiba férkőzött:
Remek show volt a kezdeti hangproblémák után, az egyetlen hiányérzet az maradt, hogy kicsit rövid volt, olyan 75 perc. Ettől eltekintve remekül szórakoztunk, és még egy pipa került a bakancslistára egy maradandó élménnyel!
