Az elmúlt hétvégéken több programon is részt vettünk pusztán szórakozásból, eközben azonban sokat tanultunk is. A második félév beindulásával ismét válogatni lehet az egyetemi rendezvények között, legyen az nemzetközi diákszervezet programja, zene, mozi, tudományos előadás.
Időrendi sorrendben haladva, először az arborétumba mentünk egy vezetett túrára. A város közepén elterülő hatalmas parkban ősszel már jártunk, de kíváncsiak voltunk/vagyunk, milyen lehet ugyanaz a táj más évszakban. Gyönyörű napsütés, vakító fehér szűz hó, ezt lehet elképzelni. Hallhattunk növényekről, állatokról, jártunk indián szent hantok körül és egy Wingra tavat tápláló forrásnál. A séta nagyon szép volt, bár én hiányoltam az állatseregeket, ami persze nagy elvárás volt kora délután. A vadon élő pulykák azért részben kárpótoltak.
Múlt héten egy, minden évben (elsősorban nemzetközi diákoknak) meghirdetett indoor lékhalászaton vehettünk részt. Idén a melegre való tekintettel nem merték megkockáztatni, hogy nagyobb csoporttal a jégre vonuljunk, ezért csak egy szemléltető előadást hallgathattunk meg, de mint azt már eddig is tudtuk, ugyan a horgászat összességében nem a legizgalmasabb időtöltések egyike, mégis a sport szerelmesei sokat tudnak beszélni róla. Ezt egyáltalán nem negatívumként említem meg, mert a több mint két órás előadás minden percét élveztük. Lehetett közben folyamatosan kérdezni, mutatott apró horogkészlettől kezdve high-tech vízalatti kameráig mindent. Mint megtudtuk, lékhorgászatból is rendeznek világbajnokságot, és ezekben a tavakban bizony meglehetősen nagy halak nőnek. Amit nem tudtunk meg, az egy horgászati „szakkifejezés” pontos jelentése, nevezetesen a „jig” -hivatalos fordításban „izé”. Hozzáértő olvasók kommentálhatnák, mit is takar.
Ugyan egyszerre a nagy csoportnak nem volt ajánlatos a jégreszállás, a végén mindenki a Mendotán landolt -saját felelősségre. Mi csak kicsit mertünk vizen járni, jó távol a tömegtől két fotó kedvéért. Mint később megtudtam, indokolt volt az óvatosság, idén az enyhe tél miatt az átlagosnál többen estek vízbe.
A mostani hét több programot is tartogatott számunkra. Kedden meghallgattunk egy izraeli katonát, aki külön, hosszabb bejegyzést érdemel. Kíváncsiak voltunk az ő szemszögükre, hogyan viszonyulnak az izraeli harcokhoz, és meglehetősen új képet kaptunk róla.
Szerdán volt a tanszéki búcsúztatója Nadianak, aki ma repült vissza Pakisztánba. Hiányozni fog nekem, mert mostanában ő volt az egyetlen, aki rajtam kívül már reggel bejött a tanszékre, és tudtam valakihez szólni, ezek után nagy eséllyel majd én képviselem az első, a többiek meg a második műszakot a laborban. De nem csak nekem fog hiányozni, talán az egész csoportban ő volt a legbeszédesebb, úgyhogy igyekeztünk is ellátni kézzelfogható emlékkel: kapott egy mindenki által aláírt védőköpenyt, aminek további előnye, hogy soha nem kell, sőt tilos mosni és vasalni. A végén az egész anyagot teleírtuk, mert külön kért minket, hogy a saját nyelvünkön is írjunk rá valamit. Az estére is nagyon készült, rengeteg ennivalót összehordtunk, beszélgettünk. De ez még csak egy előrehozott összejövetel volt, mivel professzorunk pénteken utazott egy kínai „turnéjára”: két hét, számos egyetem, majdnem tíz előadás. Irigylésreméltó teljesítmény, szellemileg és fizikailag is.
Egyik sem meglepetés: a minap láttam a háttérképét, ami egy róla készült fotó British Columbiában, amint egy havas hegycsúcson vándorol felfelé. Nem régen készülhetett, és mint kiderült augusztusban mentek oda, úgyhogy ezeket a helyeket egész évben hó fedi. A háttérben három általuk elnevezett csúcs látható: Peak Faith, Hope és Charity (Hit, Remény és Szeretet csúcsa, az utóbbi a Google szerint a képen látható).
Pár hete frissült a faliújságunk is, kirakott egy térképet, amin bejelölte, mely csúcsokat mászták meg társaival először, és melyeket neveztek ezek közül el, és ez csak egy része annak, amit mind bejártak, legtöbbször úttörőként.
Visszakanyarodva Nadiahoz: még szombatra szervezett egy közös büfé ebédet a Maharani indiai étterembe. Nagyon készült erre is, mint a szerdai összejövetelre, és előző héten kipróbálta a helyet a lakótársával, Nailaval, mielőtt meghívott minket, úgyhogy bizton állíthatom, hogy igazi indiai ételt kaptunk. (Mielőtt összezavarnék bárkit: ők nem indiaiak, de a pakisztáni ételek, csakúgy, mint a nyelvük nagyon hasonlít egymáshoz.)
Először találkozhattunk Jang családjával is, eljött a felesége és az egyéves kisfia is. Nagyon kis vidám, nevetgélő kisgyerek, és meglepő módon inkább érdeklődött mindenki iránt, minthogy félt volna tőlünk. Tőle azt is megtudtuk, hogy koreaiul az apa az apát jelent. Nagyon jól elszórakoztatott minket, miközben mi pukkadásig tömtük a bendőnket. Már volt szerencsénk ilyen büfé ebédhez/vacsorához, és mindig kicsit félve mentem be, mert ugye ismerjük azt a tunéziai mondást, hogy „Letarolja, mint magyar a svédasztalt”, és hát illetlennek nem akartunk bizonyulni, de szerencsére ebben az országban nem dolgozik senki és semmi ama természetes emberi tulajdonság ellen, hogy ha már befizettünk egy ilyen helyre, akkor mindent szeretnénk megkóstolni. Tegnap ebben a kínálat látványa sem akadályozott meg (a kínai büfében azért akad olyan, amit még ilyen körülmények között sem merítünk a tányérra), végigettük a levestől a desszertig majdnem az összes tálat, és nem is tudom, büszkén, vagy szégyenkezve állíthatom, hogy csak a középmezőnyre futotta a teljesítményünk.
Jó hangulatban telt az ebéd, sokmindenről szó esett, többek között valami viccelődés közepette arról, hogy Pakisztánban is él az az esküvői szokás, hogy a menyasszony lábbelijét elcsenik, és a férj családjának vissza kell azt vásárolni. Pezsgőt ugyan nem itatnak senkivel a visszaszerzett cipőből, de azért mégiscsak érdekes ez a hasonlóság.
Bőséges lakomával nem lehetett azonban jellemezni a csütörtök esténket, amit pedig kifejezetten „Taste of Brazil” névvel illettek. Ezen az „Adott ország ízei” programsorozaton már kétszer részt vettünk. Először Ausztráliát mutatták be cserediákok (tájak, élőlények, egyetemek), és vendégül egy hölgy volt a meglepetés, aki digeridoo-n játszott nekünk.
Elmondása szerint, amikor először meghallotta a hangját, beleszeretett. Mi ugyan nem estünk szerelembe a hangszerrel, inkább szegény férjjel tudtunk együttérezni, aki kiállta a gyakorlás próbáját, de egyszer érdekes volt meghallgatni. Digeridoo érdekessége, hogy pontosan az, aminek kinéz, egy kéreg, egy üreges cső. Nagyon nehéz megszólaltatni, rengeteg gyakorlást igényel.
A másik rendezvény „Egyiptom ízei” volt, ami a továbbiakra nézve magasra tette a lécet. Főleg egyiptomi lányok szervezték, akik rendkívül igényesen rendeztek meg mindent. Bemutatták a fiatalok helyzetét, az ország szép oldalát, de beszéltek a problémákról, az óriási társadalmi különbségekről is. A zavargásokról is beszéltek, arról, hogy ők ezt hogy élik meg, milyen az oktatás egy szegény és gazdag iskolában. A végén pedig lehetett kérdezni tőlük, aki nem került nyilvánosan sorra, az a végén odamehetett hozzájuk, ahogy mi is tettük. Mint megtudtuk, Egyiptomban a történelemoktatás meglehetősen arányt tévesztett a mi felfogásunk szerint, ugyanis a saját ókori történelmüket rendesen végigtanulják a világtörténelem rovására. A beszélgetés végén volt műsor, hastánc, és végül finom és bőséges étel.
Bezzeg a brazilok! Amit jól bemutattak, hogy mindig késnek, és nem vesznek igazán semmit sem komolyan. A késés még csak elfogadható lett volna, rengeteg érdeklődő jött, amire talán nem is számítottak, de az országukat minden nagyképűség nélkül, pár óra google-zés után mi jobban bemutattuk volna. Felsorolták, milyen régiók találhatók, és ott nagyjából mit látni, de nagyon röviden, aztán leültek a színpadra és várták a kérdéseket. A végén annyi informcióval távozunk, hogy szeretnek focizni, táncolni, és lustálkodni, nagyon befogadóak, és sokoldalúak, mivel sokféle nép él náluk. Azt hiszem, ezekkel az információkkal nem osztottam meg sok újdonságot, mint ahogy mi sem lettünk túlképezve.
Pénteken Amerikából voltunk kultúrális továbbképzésen: elmentünk egy blues koncertre. Ezt itt nem úgy kell elképzelni, mint egy jazz koncertet nálunk, hanem mint egy táncosbált. A helyiek váltócipőkkel felszerelve érkeztek, és táncoltak egész este. Mi csak élveztük a zenét, ami nagyon jó volt (lásd: fent).
Az átlagéletkort mi igencsak csökkentettük, de egyáltalán nem zavart, a zene miatt mentünk. A táncosok pedig kimondottan jól szórakoztattak. A kedvencem egy 70 feletti pár volt, akikről ki nem néztem, hogy felmennek a parkettre. Az úriember ugyanis gyógytalpas, bal lábán magasított cipőben bicegett az asztalához, a hölgy pedig szintén nehezen mozgott, ... amíg járni kellett, bezzeg amikor táncra került a sor! -nem mondtam volna meg, hogy valaha is szükségük volt ortopédusra. Nem a leggyorsabb számokra álltak be, de azért jól bírták.
Jövő héten remélhetőleg helyi Country zenét fogunk hallgani, bizakodva nézünk elébe.
A szombaton este a „Wonders of Physics” előadásra látogattunk el. Az előadás nagyon hasonlít az otthoni kutatók éjszakájára, csak itt a tanszékek egymástól függetlenül, eltérő időpontban tartják ezeket, és egy műsort többször is megtartanak, hogy lehető legtöbben el tudjanak jönni rá. Előre lehet jegyet igényelni, ami ingyenes, csak a helybiztosítás miatt kell. Most megtudtuk azt is, mit jelent a sokat emlegetett „Wisconsin Idea” programsorozat, aminek nevében rengeteg dolgot szerveznek az év során. Az állam ugyanis támogatja az egyetem olyan megmozdulásait, ami a tudomány népszerűsítését szolgálja. Többek között ez a látványos fizika előadás is arra fókuszált, hogy a kisgyerekektől kezdve a nem természettudományos területen dolgozó felnőttekig mindenkinek megmutassa, hogy a kutatókat és magát a kutatást nem úgy kell elképzelni, hogy saját kedvtelésre valami elvont zseni kotyvaszt egy laborban, aztán kitalál valamit, ami legfeljebb érdekes, de ki tudja, milyen haszna van, hanem igenis az egyetem és egyéb kutatóhelyek szerves résztvevői annak, hogy ma már mindenki telefonnal a zsebében mászkál, hogy egy ultrahangos, vagy röntgenes vizsgálat alapvető a diagnosztikában, hogy egy energiatakarékos lámpa mögött is rengeteg kutatómunka rejlik. Mindezekkel kapcsolatban természetesen egyszerű, az alapjelenséget bemutató, modellező kísérletet láthattunk, de a magyarázat tartalmazta ezt a fontos összefüggést, amit például otthon még sosem hallottam ilyen közvetlenül. Volt szó a telekommunikációról, láttunk gejzírt, kis tornádót, egérfogóval és ping-pong labdával modellezett atomreaktort, folyékony nitrogénnel töltött ágyút, és rengeteg érdekes dolgot. Az elmúlt évek videói megnézhetők a honlapjukon.
Ami még nagyon tetszett, az a csapatmunka. Mindenki csak néhány kísérletet mutatott be, és ismervén, mennyi munka van egy ilyen előadás előkészítésében, ezt a példát jó lenne otthon is követni. Sajnos a saját tapasztalatom eddig az volt, hogy egy ember készíti elő, és csinálja végig az egész előadást. Szerencsére ez nem mindenhol megy így nálunk sem. Remélem, hogy otthon is egyre többen osztják meg a munkát, és azt az egy főre jutó 3-5 kísérletet mindenki lelkesen, különösebb fáradtság nélkül tudja bemutatni, és az a szempont is előtérbe kerül, hogy ezekről az előadásokról a laikus néző ne csak úgy menjen haza, hogy „de jó, mekkorát szólt”, vagy „milyen szép színes kísérletet láttam”, hanem inkább ezek értelme maradjon meg, hogy amikor egy közösség kutatásokba, vagy egyetemi oktatásba fekteti a pénzt, az ott nem kidobott összeg, hanem kézzelfogható eredménye van. Ezek az eredmények 3-5-10 év átfutási idővel (területtől függően) vagy ott lapulnak majd a zsebünkben egy új érintőképernyős telefon formájában, vagy valamelyik hozzátartozónk orvosi kezelésében lesz kritikus jelentőségű, vagy akár egy energiatakarékos gépjármű elengedhetetlen tartozéka lesz.
Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb embernek teljesen rossz sztereotípiái vannak a tudományos élettel kapcsolatban, mindemellet pedig annak termékei nélkül már el sem tudja képzelni az életét. Jó lenne, ha többször belegondolnánk, mi minden is rejlik hétköznapi használati tárgyaink mögött.
