„Az emlékezés az egyetlen Paradicsom, ahonnan nem lehet kiűzni minket…”
-Jean Paul-
Odahaza már a legtöbben alighanem túl vannak a nagy ünnepi étkezés maraton első felvonásán, és talán már az anyukákat-nagymamákat tegnap őrületbe kergető bejglik is felvágásra kerültek, de nálunk még csak most kel fel a karácsonyi nap. Tovább után válasz arra a kérdésre, hogy a híres wisconsini tél mennyire ajándékozott meg minket fehér Karácsonnyal.
Ezt a képet 10 perce készítettem… Ez fogadott a redőny felhúzása után:
A rettegett tél tehát vagy megkésett, vagy tiszteletünkre el is marad majd, mindenesetre hét ágra süt a nap, és vidáman sorjáznak a zajos Octopus autómosó előtt az ünnepekre megtisztulni vágyó pick-upok.
Karácsonyi kaktuszunk nincs, de a mi kis növénykénk – aki gond nélkül élte túl az őszt – a tél jeleként új virágot hajtott a Niagara vízesés előterében, és az asztalon is sorjáznak már a kicsiny mogyorós habcsókok, amely köztudottan a legaddiktívabb élelmiszer a grillás ostya után. Csapataik komoly veszteséget szenvedtek már reggeli előtt. Az elmúlt napokban megtapasztaltuk ezen kívül, hogy bejglit csinálni nehéz és bosszantó - Erika szerint el van átkozva, a legkisebb baj az, hogy megreped, de amúgy csak vonzza a bajt és a ráeső sajtot a hűtőszekrényben -, hogy Karácsony idején még többet kell mosogatni, és hogy egy konyha soha nem lehet elég nagy, főleg akkor, ha történetesen kicsi!
Ezen rövid bejegyzéssel – és a blog tradícióihoz híven az alábbi számmal - kívánunk minden távol lévő barátnak, családtagnak, ismerősnek és látogatónak Nagyon Boldog Karácsonyt odahaza!
