„Hát igen, itt nem a Szűz Mária mozaikja van kint, hanem Jordané...”
-Erika-
Amint egyszer egyik ismerősünk megjegyezte annak idején egy legendás palini focizás alkalmával: “minden nőnél megvan az a szög, amiből jól néz ki! Vegyük például X barátnőjét... őőő... na itt például nincs...”. Ez a végtelen bölcsesség fokozottan igaz egy ingatlanhirdetésre, legyen az albérlet, nyaraló, vagy bármi más. Kedvencünk egy görögországi eset, amikor a tenger 200 méterre volt: igen, légvonalban. Közte autópálya, vasút, kerítés, lezárt strand. A mi strandunk pedig úgy 1,5 kilóméterre... Mielőtt betoppannánk jövendőbeli lakásunkba, repüljetek velünk Madisonig, avagy itt az ideje az első postnak, ami szombat hajnalban gépelődik, és ki tudja mikor kerül fel a blogra!
Mondanám, hogy életem leghosszabb napja volt, de ez nem igaz, mert Tucson még ennél is messzebb van. Szinte még ki sem dühöngtem magam azon, hogy Marcelo hogy lépett oda hajnali 1 felé Fabregasnak, és hogy Messi mindig, minden körülmények közt betalál, amikor már háromnegyed 5-kor anyu ébresztett volna, ha fél 5-kor nem ébredtem volna fel magamtól... Autó, autópálya, Ferihegy Liszt Ferenc – édesapám a nemzeti átnevezési hullámról teljes mértékben lemaradt gondolatban, így roppant hazafiatlanul kis híján elment az Üllői úti kereszteződésben, mert akaratlanul is a Ferihegy táblát kutatta tekintete. Ez után búcsú, beszállás. A sor hosszú volt – Ági SMS-e érkezett, hogy a BKV nem támogatta kiérkezési törekvéseit, alighanem csak azt látta volna, hogy állunk a sorban... ez úton is értékeljük kedvességét!:) -, de végül 8:55 fele már a gép kapujánál álltunk. A 9:15-re hirdetett felszállás késlekedett 9:45-ig, de így is volt idő bőven Frankfurtban. A chicagoi gépre való felszállás már jelezte: bizony az USA-ba tartunk. Egy hosszan kígyózó sort kellett végigállni, mert itt átestünk egy security checken, ami lényegében nem állt semmiből. Kérdeztek, mi válaszoltunk: nincs szúrófegyverünk, stb. Ez után kaptunk egy matricát az útlevélre, aztán jöhetett a másik sor. Előttünk egy hölgy reklamált még éppen, mert elkeverték az ő jegyét, az épp csak rohangáló gyerekei pedig megkapták az engedélyt, de később ez is megoldódott. A sor tarkább volt mint egy virágzó alpesi réten legelésző Milka csorda kicsit felhős naplementekor: indiai, arab, fekete, fehér, spanyol, texasi, szláv, magyar, stb. Miután az unottan boogie-zó fekete biztonsági őr beinvitált minket, már a Boeing farkincájában ültünk. Érdekesség, hogy a 747-eshez busszal vittek ki minket a kifutó egy távoli pontjára. Szerencsénkre – és a Morea gondoskodásának hála -, mi már csak ketten ültünk, mert ott hátul elfogy 1 sor szék. Nem volt útban levő indiai zarándok mellettünk, viszont én kaptam magam elé egy szolídabb falember méretű fickót, aki 1 óra után lelkesen hátra is döntötte a széket.
Itt sem indultunk gyorsan. Már aludtam egy jót abban a hitben, hogy kb. London felett ébredtem, amikor konstatáltam, hogy 30 perc alatt a kifutópálya elejéig jutottunk el, és nem a tenger túloldalán. Az út nem nagyon érdemel szót: beszélgetés, alvás, cikk olvasás, angol tanulás, film, beszélgetés, víz, narancslé, snack, ropi, csirke tésztával, saláta, süti, kóla, víz, a roppant mód tüneményes Rió című animációs film – az utóbbi idők legviccesebbje -, irgalmatlan mennyiségű turbulencia lovaglás, egy alkalommal a mosdóban... – helyenként Six Flags hullámvasút utánérzésünk volt már, a gyomrunknak pedig egész más gondolatai is születtek -, mérsékelten jellegtelen felhő takaró végig, majd Michigan-tó, ködbe vesző Chicago, az egész útnak megfelelő, Szputnyik szerű landolás. Kifele haladva hangzott el a bevezető idézet, amikor Chicagoban járván az első dolog, ami fogadott minket, az Jordan mozaikos képe volt a folyosón...
A rettegett USA vám perceket vett igénybe. Az egyetlen problémás eset a csomagfelvétel volt. Már jó 20-30 perce néztük kétségbeesve a mélán araszoló csomagokat a szalagon, amikor elapadt az utánpótlás, és azt vettük észre, hogy már csak a Budapestről megszokott arcok állnak körülöttünk. Ekkor egyszer csak egy hölgy szólt, hogy a pesti táskák ott vannak elöl oldalt. Jöhetett az autó. Még egy papírt le kellett adni, és megcsodálhattuk, hogy milyen eréllyel lép fel már hangsúlyában is egy amerikai rendvédelmi tiszt, ha nem a kérésének megfelelően szerencsétlenkedik az utas, és már kint is álltunk a terminál előtt. A Hertz társaság busza megváratott minket, de végül eljutottunk a terminálba, ahol egy csodaszép Toyota Corolla S-t kaptunk, amely úgy nézett ki, hogy azt hittem a gázra lépve két kerékre áll. Bőröndök be, és jöhetett az I-90 autópálya. Előre kiszámoltuk már az aprókat, mert tudtuk, fizető kapuk lesznek: 0,8; 0,8; 1,6; 1 $-t nyújtottunk át. Felhívtuk Nicole-t - miután rájöttünk, hogy SMS-t valószínűleg azért nem tudunk küldeni, mert vezetékes számra próbáljuk -, aki bár éreztette, hogy sietne, de 19-ig megvár.
Az USA északi része sokkal európaibb, mint a déli. Egyrészt tiszta zöld. Másrészt az autópályán a komplett sor tökéletesen figyelmen kívül hagyott minden korlátozást. Ennek hála két építkezés közt gyorsan lehetett haladni, és 18:55-re leparkoltunk az apartmannál. Nicole végtelen barátságosan fogadott minket, mi pedig felmentünk, átlendülve első közös lakásunk küszöbén.
Nem mondhatnám, hogy a féktelen elégedettség elementáris erejű hullámai öntötték el szívemet, sokkal inkább nagy habokat csapva törtek meg az elénk táruló valóság szigorú szikláin. Mert mint mondtam: mindig van az a szög... A bútorok szanaszét – ez érthető, mert a bolyhos szőnyegpadló frissen tisztított volt – vártak és eléggé ütött-kopottan. És minden szocialistább benyomást keltett – főleg az ablaktalan folyosók -, mint bármely eddigi itthoni lakhelyem – ok, a kanizsai lakótelepre nem emlékszem két éves koromból. Külnösen aggasztó volt a tűzhely és a mosogatógép, amelyeket valamikor a függetlenségi háború idején gyárthattak, vagy a csaptelep, amit még talán a Santa Marián alkalmaztak. A kezdeti kis csalódottságon azonban úrrá lettünk, mert nem rossz ez egyáltalán – ezt megerősítette Prima, az indonéz lakó, aki már tavaly is itt élte mindennapjait, és biztosított: minden lakás ilyen öreg, de minden működik, vagy a roppant képzett házmester megjavítja -, és majd mi széppé tesszük. Különösen megnyugtaott minket egy séta a környéken: a belvárosi kiadó apartmanok mind ilyenek, és nálunk bizony a logisztika volt a legfontosabb szempont: a google mapsnél pedig csak egy szög van, a jövendőbeli munkahelyeink tényleg a közelben vannak.
Igazi amerikai módra a hagyományos csütörtök esti randink keretében betoltunk egy akciós Subway sandwich-et a szomszédban lévő benzinkúton, majd beájultunk ágyunk matracán – ami vadi új volt legalább.
Senki ne aggódjon, bár nem igazán ezt vártuk, de nincs baj egyáltalán: kihívásként és kalandként éljük meg a lakás csinosítását, és a cikkben vázolt időponthoz képest már eltelt 36 órában óriási eredményeket értünk el! Erről majd legközelebb!
