„Hajíts egy szerencsés embert a tengerbe, és hallal a szájában fog feljönni.”
-Arab mondás-
A Bahama-szigeteken minket ért élmények sorából még hátravan a legfényesebb gyöngyszem, és bár már bizonyára mindenki ég a vágytól, hogy a perui történeteket olvashassa, de a kronológiai sorrendet szem előtt tartva a tényt, miszerint ami egyszer elmarad, arra már úgysem térünk vissza, így most még visszakuporodunk a pálmafák tövébe. Tovább után a víz alatti varázslatról!
A megérkezést követően rögvest szemrevételeztük a kínált extra programokat, és úgy határoztunk, hogy egyetlen egyet találunk méltónak és ár/érték arányban érdemlegesnek figyelmünkre: a korallzátonyok megtekintésére szervezett könnyűbúvár (nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy ez a „snorkling” angol kifejezés tökéletes fordítása, tehát részletesebben: szemüveg-pipa-más semmi) kirándulást fejenként 35$ ellenében. Mivel gyakorlatunk ebben a sportban nagyjából ugyanakkora, mint agyaggalamb lövészetben, így az utolsó teljes napra halasztottuk a dolgot, hogy addig némi gyakorlással közelebb kerüljünk a sellő léthez. Ezt KJ és társai tették lehetővé a sport bódénál, ahonnan bármikor kölcsön lehetett venni a szükséges felszerelést és néhány békatalpat. A holmik nem a legminőségibb állapotban voltak, de a célnak megfelelőnek látszottak. Mondjuk úgy, hogy a rendszerben nem ez képezte a szűk keresztmetszetet, sokkal inkább az: a költőt idézve „nem középiskolás fokon” voltunk ügyetlenek a nagy kékséggel való tapogatózó ismerkedés során… Fogalmazzunk úgy: ha randira jött volna velünk az Óceán, akkor az első alkalom után aligha akart volna újra látni minket…
Nem tudom, hogy van-e olyan high-tech pipa, amiben szelep van a víz kint tartására, vagy valami önműködő zár, esetleg instant só lepárló, de a miénkben ilyesmi nem volt. A kicsit hullámzó óceán ezt aljas módon ki is használta, és a malomkőként nehezedő fejünkön, melyet eleinte véletlenül sem mozgattunk szinkronban a felszínnel, át-át csapott. A pipát tehát nem elsősorban légzőszervünk mesterséges meghosszabbításaként, sokkalta inkább egy jó széles szívószálként kezdtük el használni. A sós óceán pedig még csak nyomokban sem mondható finomnak. Ha véletlenül nem nyeltünk vizet 5-8 lélegzetvétel alatt sem, akkor pedig jött a menetrendszerű párásodás, és a roppant esetlen víztaposás-szemüveg öblítés kombináció. Másodikra már lényegesen javult a helyzet, és a part mentén Erika talált is pár megtermettebb követ, ahol színpompás halak serege – ez a jelző másnap kicsit átértékelődött - tobzódott. Lenyűgöző látvány volt, és mivel ekkorra a nyálkahártyánkat végre már nem csak a só kiszűrésére használtuk, így növekvő várakozással tekintettünk a másnapi lubickolás elé.
A hotel területén található búvármerüléseket szervező iroda volt a szervező. Náluk lehet komolyabb merülésekre is feliratkozni megfelelő jogosítványok birtoklása esetén, a medencében pedig a vonatkozó ismereteket is fel lehet frissíteni. Kaptunk némi instrukciót és párátlanítót a szemüvegek látómezejének élesen tartásához és némiképp kényelmesebb, jobban karbantartott felszerelést is. 4-en indultunk ki a himbálózó hajón a partközeli zátonyokhoz, ahova mintegy 15 perc után meg is érkeztünk. A szeles idő miatt nem volt különösebben melegünk, így kérdéses volt miként bírjuk majd 1 órán át a vízben. Az úszás miatt nem kellett aggódni, kaptunk egy akkora mellényt, hogy szinte csak lebegtünk a víz felett, ami egyben megoldotta a belégzési problémákat is. Az első reakció a hajó végi létrán a víz hőmérséklete okozta felszisszenés volt, a másodikat pedig idézném:
Mmmmmmmmmmmmmmmmmmmm!!!
(Bugyborékolással vegyes, víz alól érkező, elsősorban delfineknek és bálnáknak szóló elnyújtott „Óóó!” egy pipán keresztül Erikától.)
Kisvártatva én is lemerészkedtem a fedélzetről és hát tátva maradt volna a szám, ha nem kellett volna erősen harapni a műanyag légcsövet… Mintha egy hatalmas akváriumban találtuk volna magunkat! Nem kellett volna szerencsésnek lenni ahhoz, hogy a szánkban hallal jöjjünk fel, pusztán óvatlannak… Az általunk magukat cseppet sem zavartató színpompás, szebbnél-szebb halak – a leggyakoribb a képen látható kis sárga-fekete csíkos jószág volt - gyakorlatilag egymás hegyén-hátán úszkáltak méltóságteljes lassúsággal körülöttünk az alig 3-4 méter mély vízben. Az aljzatról hatalmas korallok ágaskodtak: agykorall, neonfényben játszó legyezők, szavannákon ácsorgó fákra emlékeztető tűzkorallok, stb. Az 1 órát gyakorlatilag kitöltöttük, különböző halfajtákat kergetve, és érdekesebbnél érdekesebb dolgokat látva. Fénypontként még egy foltos muréna is előmerészkedett odújából, illetve egy nagy tengeri tehéncsordára emlékeztető, tenyérnyi, kék halakból álló rajt is követhettünk egy jódarabon.
A visszafelé hajózás alatt törülközőbe csavarva vacogtunk, de életre szóló élménnyel gazdagodtunk. Persze a képek alapján az Ausztrál korallzátonyhoz képest ez a pusztuló tengeri metropolisz egy kicsiny kis vidéki falunak tűnhet, de számunkra egy végtelen akvárium benyomását keltette. Megint bővült a listánk: egyszer látnunk kell ebből a csodából a legnagyobbat!
