„You're going nowhere, Sanka, and you're thrilled to death about it.”
-Yul Brenner /Jég veled/-
Egészen addig a pillanatig, amíg leléptünk a „hajópallóról”, a legközvetlenebb kapcsolatom a Karib-tengerrel a zseniális „Jég veled” című film volt a Téli Olimpiát megjáró jamaikai bob csapat történetével. (Apropó Olimpia, rémlett még egy statisztika az egy főre jutó érmekkel kapcsolatban: a Bahama-szigetek elsősorban sprintereinek köszönhetően az előkelő 4. helyen tanyázik.) A bohókás zenét hallgató, életet nem túl komolyan vevő atmoszféra már a kezdet-kezdetén tapinthatóvá vált. Az idézettel szemben mi nagyon is tartottunk valahova, de igaz, ami igaz, fel is voltunk villanyozva rendesen. Tovább után egy műemlék értékű buszról és a világ legabszurdabb közlekedési rendszeréről lesz szó!
A hajóról lesétálva először be kell lépni az országba, ami egy nem éppen barokkosan díszített – értsd.: a szögletestől csak a kőműves művészi hajlamai és/vagy Bahama Mama tartalma miatt eltérő, fehérre meszelt falú – határállomáson történt. A néhai letenyei komplexum sem pályázhatna építészeti különdíjakra, de ennek ellenére sem mehetünk el szó nélkül a funkcionalitást előtérbe helyező, faék egyszerűségű létesítmény mellett. A belső tér kialakításakor az ArchiCAD tervező szoftver aligha olvasztotta meg a processzort, valóban egy nagy kiterjedésű téglatestről beszélünk – Ancsa gyönyörűen tudná hálózni áramlástani szimulációkhoz! -, pontosabban több, egymás mellé illesztett téglatestről. Néhány papír egy egyszerű kis asztalkán várt kitöltésre, mintha csak a parton ránk váró grill party-hoz odakészített szalvétákat vettük volna fel, maguk a vámtisztek pedig egy teljesen üres, nagy, fehér terem végén lévő boxokban vártak ránk. Afrikai kalandokat bemutató filmek szoktak ilyen helyeket képernyőre vinni.
Zökkenőmentesen átengedtek, így kitehettük lábunkat a szikrázó napsütésben – meleg nem volt, de már ekkor éreztük, hogy perzselnek a sugarak – a kikötőbe, ahol az előzetes várakozásokkal szemben – mely szerint a hotelhez való transzportról magunknak kell gondoskodnunk a helyi taxis szubkultúra létfenntartásához aktívan hozzájárulva – várt ránk egy busz. Pontosabban várt volna, ha ott lett volna, de így nekünk maradt pár felesleges percünk, amely alatt a kis kirakodóvásárt szemrevételeztük. Miután genetikailag képtelenek vagyunk nyilvános helyen otthagyni a csomagjainkat, így vidáman követtek minket kerekes bőröndjeink, némi értetlenséget kiváltva a hatalmas termetű hordárokból, akik próbálták elmagyarázni, hogy mindjárt ott a busz, hagyjuk csak ott az út mellett a cuccokat... Ha már az elmagyarázásnál tartunk: a karibi „angol” nem triviális: nem triviális észrevenni, hogy angol. Ahogy később a szálláson megtudtuk, maguk is tört angolnak hívják, azt pedig már csak itthon, anyu jóvoltából sikerült kideríteni, hogy a nyelvet még évszázadokkal ezelőtt alakították ki a behurcolt rabszolgák. Az angolt kénytelenek voltak megtanulni, mert szót kellett érteni a gazdákkal, de egymás közt egy összeharapott, tört verziót hoztak létre, amivel pont a felügyelők tudta nélkül való kommunikációt célozták meg.
A nem túl sok stand közt mászkálva ismét szembesültünk vele: a tengerpart a világ minden pontján tengerpart marad, a kínálat lényegében teljesen uniform: csak az a kérdés, hogy a kagylókból éppen melyik város nevét rakják ki, vagy a pontosan ugyanolyan színű kendőkre melyik ország nevét írják. Még egy nemzeti színekben pompázó, partra való, lenge szövetdarabot sem sikerült szereznünk... Vételeztünk viszont egy gyönyörű szép, Bahamas 2012 felirattal ellátott csigát, egyrészt mert ilyet tényleg nem árulnak mindenhol, másrészt mert ha meg is teszik, akkor sem 5$-ért... volt lefűrészelt végű is, amely megfelelő csücsörítéssel megfújva – vuvuzela bajnokok előnyben - hajókürtöket megszégyenítő hangot ad, de miután sikertelenül teleköpködtünk egy vázat, inkább a csonkítatlan szépségű darabot választottuk.
A rövid bazárlátogatást követte a buszozás… Vannak bizonyos törvényszerűségek, bármerre járjunk a világban: a kikötőből/reptérről bevezető utakról rendszerint az adott ország nem éppen legelőnyösebb arculatát láthatjuk. Ez jelen esetben is igaz volt, megtekinthettük az ország nagy olajfinomítóit, elhagyatott gyárépületeket, stb. Ez azonban tökéletesen másodlagos volt az élmény szempontjából. Az antik busz felidézte bennünk az általános iskolai osztálykirándulásokat – bennem a nevezetes szentendreit is, amit „Vele” tettünk meg… (itt most egy nagyságrendileg 10 oldalas kitérőt kellene tenni ennek az idézőjelnek a megmagyarázásra, legyen annyi elég, hogy egy muzeális értékű Ikarushoz volt szerencsénk, melyben esett az eső, néha meg kellett szerelni, és autópályán nem bírta átlépni a 40-et, de legalább olcsó volt). Az alacsony, kopott kis ülések… a kifinomult lengéscsillapító… a futómű, mely kanyarokban alig 35 foknyi dőlést engedélyezett a járgánynak nagyjából 20 km/h mellett… És a zene: a jellegzetesen karibi „feel good” raggea szerűség, ami egyből dülöngéléssel egybekötött mosolyra fakasztott minket a napsütésben, megteremtve a szigeten töltött napok alaphangulatát:
Visszaúton még tovább emelkedett a hangulat, ekkor ugyanis hangszóró helyett a sofőr énekelt nekünk helyi, mókás nótákat!
A zenei kínálat mellett azonban volt még valami rendkívüli ebben a két rövid buszozásban. A Bahama-szigetek büszkélkedhet valószínűleg a világ legeszementebb közlekedési rendszerével. Lévén egykori brit gyarmatról beszélünk, törvényszerűen az út bal oldalán haladnak a járművek. Ez már önmagában elég zavaró – én életemben először voltam ilyen helyen -, az ember itt érti meg igazán, hogy mennyire ösztön szinten bele van vésődve szinte a DNS-ünkbe a jobbra tarts. A körforgalomban olyan elveszettnek éreztük magunkat, mint denevér a mikrohullámú sütőben… Ez a tény maga még csak szokatlan lenne, az abszurditást az adta, hogy az USA közelsége végett tették mindezt import bal kormányos autókkal… Ez az előzést mint olyat kvázi lehetetlenné teszi, de a bahamai életritmusba ilyesfajta kapkodó, stresszes helyzetek úgysem illenek bele, így nagy veszteség nem éri a helyieket. Ahogy minket sem, mert nem béreltünk autót, és a köztes időben nem hagytuk el a nekünk kirendelt körletet. Legközelebb már a pálmafás álom tengerpartról emlékezünk meg!
