Az elmúlt időszakban a minőség a mennyiség rovására ment, és ennek következtében, noha a Kínáról szóló írás elkészítése elegendő lett volna 6 hagyományos szösszenet bitbe ágyazásához is, kevés új bejegyzéssel ajándékoztuk meg a nagyérdeműt, holott élményeink észben rögzítéséhez már jegyzeteket kell készíteni. Egyre tetemesebb az „erről majd még kell írni a blogon” lista, melynek pontjaira most nagy ívben szórnánk néhány pipát ezzel az egyveleggel, mielőtt elhajóznánk a lemenő nap fényében – de erről majd holnap!
Mai központi témánk a sütnivaló! Két szülinapot is ünnepeltünk, és Erika ennek következtében kétszer is megörvendeztette a kihívásokra vágyó – de azoknak nem mindig megfelelő, avagy „a nagyra vágyás a siker ellensége” - konyhánkat, majd egyre terebélyesedő bendőnket is. Először Prof. West töltötte be a 23-at, amiről a tiszteletére készített, remekbe szabott puncstorta felirata is megemlékezett: éppen túl a 20-on (breaking news: a haldokló kapitalizmus hazájában a jelenlévők eddig nem ismerték ezt a süteményt... idő kellett, amíg elképzeltem a puncsszelet nélküli poszt-apokaliptikus világot...). A puszta figyelmességen kívül a kvantummechanika is szerepet játszott az üdvözlőszöveg elkészültében, hiszen ahogy arra már Heisenberg is rávilágított: minél jobban tudjuk merre van a részecske, annál kevésbé tudjuk, hogy milyen gyors. Mivel a torta átadása pillanatában Prof. West minden atomja maradéktalanul a kés vége mögötti mintegy 1,5 köbméteres térrészben foglalt helyet, így teljesen bizonytalanokká váltunk azt illetően, hogy mennyi idő alatt szelte át a XX. századot… A modern mérési eljárásoknak hála sikerült megállapítanunk végül a helyes értéket – hely, ha minden atom beszélni tudna, a fizikusoknak is egyszerűbb dolga lenne -, de ezt itt nem kürtöljük világgá, hiszen az Óceán innenső felén még az állásinterjún sem kérdezhetnek a korról…
Én nem élek a pillanatnyi tartózkodási helyem adta kényelemmel, és beismerem, hogy az elmúlt hetekben bizony már 28 lettem. Ez a szám 4-el osztható, ami csalhatatlan jele annak, hogy Olimpia és foci EB közeleg. Emlékszem, amikor egyszer edzésen megállapítottuk a 26-ra fordulván, hogy az bizony már közelebb van a 30-hoz, mint a 20-hoz, majd ahogy Yosef rávilágított:
Már a 25 is, kiszámoltam…
Nos, a 28 már a 25-nél is közelebb van a 30-hoz, ráadásul egy valamivel kevésbé szebb szám, mint a 27, de még mindig jobb mint a prím 29, vagy az utána következő 3-assal kezdődőek… A jeles alkalomból olyan kókusztortát kaptam, hogy szinte sajnáltam megvágni a csodálatosan díszített mázat, amelynek elkészítése során kis cukrászom kiélte művészi hajlamait. Mivel nem áll szándékunkban a tökéletes szimmetria elérése – értsd: gömb -, így a torta egy része a kollégáknál landolt, akik elismeréssel adóztak a cukorba fagyott leomló csoki fodrok látványa előtt…
Ezzel pedig még nem értek véget a sütnivalók és a nagy kajálások, ugyanis Erika újabb kollégát vesztett. Néha az az érzésem, hogy az osztályukon néha elvesznek egy széket, és akinek nem jut, az csomagolhat. Ezúttal Jang tért haza övéihez családjával egyetemben. Tette mindezt abból az örömteli okból kifolyólag, hogy elegendő sütnivalója volt ahhoz, hogy állást kapjon a Dow Corning-nál, a cég pedig volt oly nagyvonalú, hogy haza is költözteti… Dél-Koreába. Hajóval, konténerrel, lakberendezésestül. Ennek örömére megtömtük magunkat pizzával Prof. West jóvoltából, meg még fagyival, sütivel és miegymással, ahogy az ilyenkor dukál.
A táplálkozási helyzet amúgy is egészen rózsás, és nem csak azért, mert már sikerült gyakorlatilag minden alapanyaggal összebarátkozni, hanem mert minden egyes meghívott előadó által tartott előadást követően, vagy éppenséggel az International Student Society által rendezett eseményen, esetleg valakinek a doktori védése alkalmából lehetőségünk van egy terülj-terülj asztalkám letarolására. Ez lényegében az alábbi termékeket jelenti: sajt, cookies, sajt, zöldség, sajt, gyümölcsök, sajt, keksz, chips, kis szendvics katonák, meg persze sajt. Utóbbiból rendszerint egy fél kilót magamhoz veszek, mert valamiért mindig jelentős többletkínálat alakul ki belőle… Heti átlagosan 1-2 alkalommal vonjuk ki magunkat ily módon a saját ellátásunkról való gondoskodás terhe alól. Elképedve nézzük néha, hogy mekkora összeget fordítanak erre az előadók puszta meghívásán túl is. Szinte falun érezzük magunkat egyből, és fülünkbe cseng a nagyszülők kedvenc vesszőparipája, ami rendszerint az ünnepek során túlcsorduló gondoskodás buffer folyományaként dönti le a bejgli mérgezett áldozatot a lábáról:
Jaj gyerekek, egyetek még! Nem ízlik? Nézzétek mennyi van még, na egyetek!
És itt ismét vissza kell kanyarodni a gömbszerűséghez! Arra a nem egészen formabontó megfigyelésre jutottunk, hogy a napi 10-12 óra számítógép előtt és/vagy laborban való dolgozás megdöbbenő módon nem helyettesíti a testmozgást, bár az ujjhajlító izmaim egészen biztosan sokat fejlődtek, és egyre szűkebb és nehezebben elérhető helyekről is ki tudok bányászni leeső csavarokat és alátéteket. Igyekszünk hetente ellátogatni az edzőterembe és néha a lakókomplexum alagsorában is meghajtom a lépcsőzőgépet, na meg persze a Picnic Pointra is kikocogunk vagy kétszer két hétvége közt, de érezhető a visszaesés a floorball hiányában. A zihálva kapkodott levegő okozta átmeneti kétségbeesést a tettek mezejére lépése követte, pontosabban a tettek műfüvére (vagy valami ahhoz hasonlóra). A tó mellett lévő felfestett tojáslabdás focipályáról beszélünk, ahol a csapat zenekara szokta gyakorolni a mozgásokat (igen, erre egy külön pálya van, ami mellett egy emelvény van a koordinátor számára…). Itt a parti kocogás helyett megpróbáltam áttérni az irányváltásos/szökdelős/sprintelős edzésre – a felfestett yardos, 5 yardos vonalak nagyon sok mókára adnak lehetőséget -, de hamar felmértem, hogy jelenleg egy meccsre való bemelegítést is csak nehezen élnék túl, nem hogy az első harmadot… Ennek következtében a fenti felsorolásból egyelőre biztonsági okokból likvidáltam az irányváltásokat.
Az elmúlt hetekben ismét voltunk egy alkalommal Javierrel és Beth-el tollasozni. Az izgalmak fenntartása végett váltakozó párokkal játszunk, és statisztikailag hamar kimutatható módon Beth bizonyult a legjobb játékosnak. Ezzel nincs is baj, hiszen ő már paskolta korábban is a tollast, de azért 6 zsinórban – pártól függetlenül – elvesztett szett megviseli az embert, főleg ha annyira alkalmatlan a nem kompetitív sportolásra mint én… Szinte olimpiai arannyal ért fel abban a pillanatban, amikor Erikával párban szettet nyertünk, noha a meccs gond nélkül úszott el. L el is fáradtunk, ami a nem éppen vietnámi bajnoki döntőt idéző színvonal miatt ismét rámutatott: hosszú még az út a Regionalliga West floorball bajnokságáig, de szerencsére hosszú még a nyár is – majdnem annyira mint szökdelve a 100 yardos pálya…
A nyár számunkra hivatalosan szombaton kezdődik, amikor is ismét repülőgépre pattanunk. Az időjárás még nem foglalt állást, lényegében annyit lehet tudni, hogy a hőmérséklet -5 és 30 fok közt várható Wisconsinban. Március elején volt napokig 26 fok, majd múlt héten újra fagy, mi pedig már oda jutottunk, hogy reggel az ablakon kinézés után szerzett benyomások által nem hagyjuk magunkat félrevezetni: igenis rá kell nézni az időjárás jelentésre, mert a fotonszám*madárcsicsergés decibel érték nem korrelál a Fahrenheit-el… de emiatt a napsütötte délen nem kell majd aggódnunk!
