„Let's get, let's get, let's get, let's get rocked
Let's get, let's get, let's get, let's get rocked
Let's go all the way, get it night'n'day
C'mon let's get, let's get, let's get, let's get rocked.”-Def Leppard-
A tegnapi szakmai világba tett kitérő után ma megint vastagon belecsapunk a szórakozás húrjaiba, mégpedig a nem is olyan közeli jövőbe tekintve. Történt ugyanis, hogy az elmúlt hetekben belebotlottunk pár olyan lehetőségbe a neten, melyek igencsak megpendítették a lelkünk mélyén rejlő, születésünk során archíválásra került 80-as évekbeli énünk akkordjait. Nem is tellett sok időbe, és készen állt a terv a búcsú hosszúhétvégére (ami után még ugyan lesz 2 sima hétvége, de koránt sem adódik hasonló program), avagy egy 3,5 napos Wisconsin államban tett körutazásra, melyet keretbe foglalnak a 80-as, 90-es évek legnagyobb amerikai slágerei! Tovább után elsősorban a testvéreink szívét fájdító 2 program – kár, hogy ezeken nem lesznek itt -, sok zene és videóklipp, melyekkel visszakanyarodunk a rock aranykorába, amikor a fiúk haja hosszabb volt a lányokénál, amikor a falakon még nem Enrique Iglesias posztere lógott, amikor még hangszeren játszottak…
Mi lehetne amerikaibb annál, mint sörétes puskával konzervekre lövöldözni egy kietlen farmon lóhátról cowboy kalapban megnézni mondjuk a Hair-t eredeti előadásban (a hazai pár ezer Ft-ot kóstáló színházjegyekkel ellentétben itt a legolcsóbb cédula 140$ körül mozog…)? Megnézni és hallgatni egy olyan Broadway musical-t, ami a legamerikaibb időkről szól, avagy a 80-as évek rock’n’roll életérzéséről, a glam rock gusztustalan design-al, ám cserébe parádésan jó zenével megáldott dicső éveiről! Július 18-án így elindulunk Chicagoba, hogy az egész országban turnézó Boradway társulat előadásában megnézzük a Rock of Ages című musicalt, melynek betétdalai kivétel nélkül a kor nagy slágerei (Whitesnake, Poison, Warrant, Mr. Big, Twisted Sister, stb.), amelyeket valóban a szereplők szólaltatnak meg a színpadon jelen levő zenekar támogatásával. Egyedülálló konstrukció, ami a színházba viszi a legnagyobb rock slágereket, meglehetősen fura helyzetbe hozva a ritmust doboló és szöveget mormoló, de mégiscsak színházi székekben ücsörgő nézőket!
Ezt a programot 2,5 napi kirándulás követi majd, amelyben társunk lesz Javier és Beth is, de erről majd máskor lesz szó. A program záróakkordjaként ugyanis a csütörtökön meghallgatott számok egy részét újból átismételjük a perzselő napsütésben, immáron az eredeti előadók tolmácsolásában, avagy tiszteletünket tesszük a Cadott Rock Festen! Az esemény az otthoni szigethez hasonlatos, 4 napos rendezvény, melyen azonban kizárólag rock bandák lépnek fel. A vasárnapi műsor a classic rock jegyében szerveződött, így egy itthoni koncert áráért (77$), 5 olyan bandát láthatunk, amelyekből minimum 3 világsztár a maga műfajában, és külön-külön is kóstálna ennyit Magyarországon, ha egyáltalán eljönnének.
A műsort az általam kevéssé ismert, de Roni által dicsért Firehouse kezdi majd alig valamivel 14 óra után (legalábbis számunkra, mert az előzenekarnak minősülő Cydonia hidegen hagy minket). Ezt még lehet lekéssük, a többi programtól is függ.
Őket követi Lita Ford, aki a 80-as években alighanem számos műhely falára kvalifikálta magát poszterek formájában. Lita Joan Jett (I love rock’n’roll) gitárosa volt még a The Runaways-ben, majd szólókarriert indítva vált a kor emblematikus „metal lady”-jévé. Én eddig nem nagyon hallottam róla, és nyilván ő is már az 50-et tapossa, de fellépései állítólag a mai napig parádésak!
Lita után Sebastian Bach lép a színpadra egy G-moll toccata basszusgitárra hangszerelt verziójával. A megtévesztő művésznév mögött Sebastian Philip Bierk, a Skid Row „eredeti hangja” áll, aki 1996-ban vesztette el szerepét a bandában. Ennek prózai oka az volt, hogy aláírt egy turnét, amely során a KISS előzenekaraként lépett volna fel az együttes, melynek többi tagja úgy érezte, hogy túl jók ők ehhez, és kirúgták Sebastiant. Véleményét imígyen sommázta:
„Soha nem lehetsz túl jó ahhoz, hogy a KISS előtt lépj fel!”
Az est két hátralevő fellépője a két igazi nagyágyú. Elsőként jön a hairmetál korszak optikai értelemben címerre való bandája, az elképesztő kosztüm és díszlet felhozatalt felmutató Poison Brett Michaels vezetésével (mikor zenét válogattunk első nyaralásunkhoz, Erika úgy fogalmazott: a zene jó, és végülis az autórádióban nem kell nézni őket szerencsére…). Bretnek kiváló hangja van, ezt balladisztikusabb szólólemezein bizonyította már, most megláthatjuk majd, hogy túl az 50-en, fél mázsa hajjal kevesebbel miként szól a glam:
Az éjszakába nyúló program végére marad a Def Leppard. Mit is mondhatnánk? Let’s get rocked!
