Pénteken ismét kultúrálódni indultunk, ez alkalommal nemzetközi diákestre. A programot látva a „nemzetközi” nagyjából kimerült az ázsiai körrel, amit ugyan kicsit furcsállottunk, de mindenképpen kíváncsian vártunk. Utólag belegondolva azonban nem is olyan meglepő ez az aránytalanság, hiszen az itteni külföldi diákok több mint 80%-a ázsiai, és az eddigi tapasztalataink alapján az ilyen nemzetközi diákok szervezete által tartott rendezvényeken még nagyobb arányban ők az érdeklődők. Miért lenne a fellépők aránya másként?
Arra, hogy nem Ázsiában vagyunk, a szünetek közben azért emlékeztettek, ugyanis a színpadi munkák alatt egy amerikai páros szórakoztatott minket igazi megasztáros stílusban.... vagyis a közönséget, mert minket, konzervatív európaiakat inkább csak felháborítottak, aztán túllépve ezen végülis elérték céljukat, mert magukat a szemünkben nevetségessé téve tulajdonképpen mi is jól szórakoztunk.
Nem tudom, mikor kezdődött a médiában annak a jelenségnek az elharapódzása, miszerint divatos lett nőiességtől megfosztott vagány nőnek és férfiasságtól teljesen mentes feminim cukifiúnak lenni.
Mindenesetre, ha az est házigazdáinak tökéletes alternatíváit akarom megnevezni, akkor Tillát és Heidi Kriegert említeném (előbbit kicsit babaarcúbb kivitelben, utóbbit hosszú hajjal). Lehet, hogy erősnek tűnik a kritikám, de higgyétek el, mi láttuk! És azt hiszem mindenki látott hasonlót. Én sajnos nem tudom komment nélkül hagyni, ha egy csinosnak született lány, aki még szoknyát is képes húzni, lapos strandpapucsban jelenik meg, minden mozdulata mellőzi a nőiesség legkisebb jelét is, és nincs olyan pillanat, amikor úgy áll a színpadon, hogy nem lehet átlátni a térdei között. Bezzeg cukifiú, ő aztán kirittyentett, mint sz...Miska J...nevenapján! Olyan feszülős nadrág került fel rá, amit rávarrni is nehéz lehetett, hát még mozogni benne, pedig aztán úgy tekert, hogy Montanában ő lenne Kukoricamorzsoló Jancsi, a sztár! Kérdem én, miért kell felcserélni a szerepeket? Kinek jó ez a kifordított világ?
A talált linkek alapján nem én vagyok az első, aki felteszi ezeket a kérdéseket. Talán tényleg nincs rendben valami!?
Túllépve műsorvezetőinken, a műsort sokkal kevesebb kritikával fogadtuk. A kezdés eleve lenyűgöző volt: egy koreai dobegyüttes két darabja. Még mindig meglep, hogy puszta ritmussal milyen hatást lehet elérni. Hallottunk gyönyörű szólóénekest, a cappella kórust, láttunk hip-hop táncosokat. A legmeglepőbb előadás viszont Pillangókisasszony történetének elmesélése volt homokképekben. Bámulatos, hogy a kb tíz perces előadásban a folyamatosan változó képeket tökéletesen időzített zenével mutatta be. Ha nem áll ott a lány a színpadon, nem hiszem el, hogy nincs vágás a filmben.
Láttunk Gu Zheng előadást, ami egy tipikus kínai hangszer, leginkább a citerához hasonlítható, csak sokkal több húrral. (Azt hiszem újabb jele, milyen tájakról is indult útnak népünk.)
A legviccesebb előadást maláj lányok táncolták el. Talán azt akarták érzékeltetni, hogy milyen sokszínű a kultúrájuk, de ha elmondom, hogy a német technotól a folklór hangzásig különböző stílusokat kevertek össze, érthető, miért váltak viccessé a szemünkben...de végül küldetésük, a szórakoztatás, sikerült, akárcsak a „Men in thights”-nak.
A műsor méltó befejezése egy indonéziai dal volt (ami a hivatalos turisztikai reklámukban szól): egzotikus lányok kórusa, amit zongora, hegedű és egyéb hangszerek kísértek:
Az est méltó befejezése pedig az azutáni fogadás volt. Bár a sushival nem voltam megelégedve, de a thai sült tészta és a desszert: mangó és kókuszos rizs fantasztikusan finom volt. A csúcspont pedig a tombolán Dávid nyereménye: 40$-os utalvány egy japán étterembe.
Azt hiszem, az ilyen rendezvények felkerülnek az „Ami otthon hiányozni fog” listára.
