„Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnénk a valóságot látni, akár színházban, akár moziban. Csak valóságosnak kell látszani, mert a valóságot egyikünk sem tudja túl sokáig elviselni.”
-Alfred Hitchkock-
Lehet van olyan olvasó, akit megzavartunk, de nem, nem a fraktálokról lesz szó! Páratlan gyorsasággal, mindössze 2 nap késéssel fogunk most beszámolni a vasárnap történtekről, így az olvasókat kivételesen megkíméljük attól, hogy kibogarásszák a leírtak koordinátáit a tér-idő kontinuumban. Az idő mellett ugyanis a tér is egyszerű: a városban maradtunk, és a fenti idézet szellemében moziba indultunk, hogy elvarázsoljon minket az IMAX 3D élmény a Disney legújabb, negyed milliárd dollárt kóstáló produkcióját prezentálva. Tovább után arról, hogy miért is preferáljuk a valóságot, valamint 4 karú marsi lovasokról és a nagy igazságról: a kevesebb dimenzió néha több, avagy „mondd el egy pontnak, hogy mi az az egyenes”.
A modern filmgyártás számomra teljesen értelmezhetetlen irányvonalát képviselik a különböző vámpíros agymenések és sablonos-szuperhősös képregény megfilmesítések. Következetesen bojkottáljuk is ezen termékeket, kiegészítve még a varázslós-mágiás-fantasykkal a kört. A hétvégén kivételt tettünk, mert annak idején DC ragaszkodott az Avatar 3D-ben történő megtekintéséhez, és bár a történet nem volt éppenséggel egy gordiuszi csomóval átkötve, a látvány mindenért kárpótolt. Új értelmet adott a moziba beülésnek. Mivel az „csak” sima 3D volt, így furdalt a kíváncsiság: mit tudhat még a rajongott IMAX ehhez képest. Természetesen családi melodrámát viszonylag mérsékelten érdemes végtelen.1-es hangrendszerrel, drága pénzért megtekinteni, így egy megfelelő produkcióra esett a választás. A Disney stúdió gondozásában a héten mutatták be a John Carter című alkotást, mely szintén valamilyen írott előzmény vászonra vitele a Marson ébredő katonáról, akinek megszemélyesítője azonos minden idők egyik legjobb sorozat karakterének, Tim Rigginsnek az alakítójával. A kreált környezet tehát adott, lehet fantasztikus űrlényeket animálni, nagy csatajeleneteket, fizikát meghazudtoló mozdulatokat, stb. Tökéletesnek tűnt az IMAX élmény kimerítéséhez és a trailer csak táplálta ezt a hipotézist. A jegyeket meg is vettük előre, vasárnap délután pedig nyeregbe pattantunk, hogy kitekerjünk a határban lévő szórakoztató egységbe.
A biciklizéshez a hirtelen kifakadó tavasz úgy meghozta a kedvünket, mint egyszeri Tour de France versenyzőnek a vérátömlesztés! Csicsergő madarak, póló (!!!, 1 hete hóvihar volt), napon több mint 20 fok, körülöttünk shortban futó emberek, bicikliző családok, kutya által futtatott gazdik, kimerészkedő, lesoványodott mókusok. A lelkesedést fokozta a tény, hogy a majd 8km-t ezúttal nem 4-6 sávos utak külső szélén kellett megtenni zajban, forgalomban, hanem a SW Commuter Path bicikliútján. Ez a kis zöldfolyosó szinte végig fák közt szeli át a várost, terepet adva a futóknak, bicikliseknek, görkorisoknak. Nincs autó, lehet hallani a másik mondandóját, a mozizás ilyen körülmények közt kellemes kirándulássá avanzsált…
…volna, ha nem követjük el az amatőr hibát: GPS és kinyomtatott útvonal nélkül amerikai városban csak csínján! Hiába vittem magammal egy várostérképet, mert azon nem volt végig jelölve ez a sáv, és mi éppen a végére lettünk volna kíváncsiak. A megkérdezett segítőkész pár lelkesen rossz fele küldött minket – mint azt utólag észleltük -, így a 29 percre jósolt út 65. percében már épp kezdtem lemondani a filmről, mikor a dombtetőről lenézve – ekkor már visszafele mentünk az adott dombon, mert teljesen ellentétes irányba haladtunk – megpillantottuk a célobjektumot.
A 15 perc késés következtében lemaradtunk az összes trailerről, de bőven volt jó helyünk, így kicsit megizzadva befutottunk a sietség után. Az eddigi tapasztalatoknak megfelelően konstatáltuk: nem lehet túl későn érkezni semmire ebben az országban. A filmről nem írnék sokat, röviden összefoglalva: a történet silányságát az elvárásainkat bőven alulmúló technika támogatta meg a negatív végítélet felé vezető nyílegyenes, ám igen hosszú úton, melynek eredményeként olyat csalódtunk az IMAX-ben (pontosabban ezen film IMAX verziójában), mint egyszeri közgázra pályázó gimnazista Hoffmann Rózsában. Az nem ért meglepetésként, hogy a sztorit még a földre kiborított popcorn kínai import zacskója is kitalálta volna az alapok után különösebb nyelvtudás nélkül is. Rutinos és szkeptikus trailer fogyasztóként az sem igazán, hogy lényegében minden akciót ellőttek az előzetesben. Az már annál inkább, hogy az IMAX semmit nem mutatott a hagyományos 3D-hez képest, és hogy a 250 millió dollár lényegében észrevétlen maradt a látványvilágban is. Néha elámultunk ugyan, de ez inkább volt betudható a lokális vizuális maximumoknak, sem mint az abszolút skálán mérhető optikai döbbenetnek. Azt azért megállapítottuk az igen impozánsan kimunkált 4 karú zöld lovasok láttán, hogy a laborban néha jól jönne ez a felépítés…
Kifele menet úgy éreztük, hogy nem kaptunk eleget a pénzünkért… Ellensúlyozandó a várt és kapott érték közti differenciát, elkövettük a filmekből és hallomásból ismert gaztettet: megnéztünk még egy filmet. Történt ugyanis, hogy a jegyeket már a bejáratnál ellenőrzik, a személyzet pedig nem képviselteti magát a vagy 50 méter hosszú folyosón, melyről sorban nyílnak a termek. Elcsábultunk, és kivételesen rosszak voltunk! Kilépve a mi mozinkról, a szemközti terem fölötti kijelző vidáman hirdette az ’Act of Valor’ kezdetét. Mi hezitáltunk egy pillanatig, aztán leültünk a fotelba a terem közepén, premier helyen még az első trailer előtt.
Ez a film sem hoz Csendes Donra pirító történetet, de itt kifejezetten nem is ez volt a cél. A különlegességet az adja, hogy a főhősök nem színészek, hanem egykori kommandósok. Nem Sly vagy Schwarzi fogja tehát valahogy a fegyvert, hanem olyanok és úgy, akiknek ez volt a dolga. Kreáltak egy kerettörténetet, de ez lényegében csak arra kellett, hogy a valós bevetések koreográfiáján alapuló akciójeleneteket összekössék. Nem vártunk annyira sokat, de bőven többet kaptunk: először is tű éles 2D képet, olyan minőségben, hogy elámultunk már a kezdő képsorok alatt. Nem csak a HD TV-k, a projektorok is sokat fejlődtek az elmúlt évtizedben. Másodszor pedig olyan parádésan felvett akció jeleneteket, hogy elakadt a szavunk szemünk. Döbbenetes volt látni, hogy a videojátékok, akciófilmek nem sokban túloznak. A fiktív jelenetek és fantázia által szült eszközök lényegében alulmúlják a valóságot. Az első bevetés lehengerlő precizitása és a felvonultatott technikai háttér önmagában is lebilincselő lett volna, de az operatőri munka még megsokszorozta az élményt. Ehhez jött még a sztereo hang, ami szintén rávert az előző műre. Szembesültünk vele ismét: szép a mozik világa, a megálmodott történetek és lények, de a valóság az igazi! Számomra sokkal élvezhetőbb volt egy 38 lövés után az utolsó megmaradt afrikai elefántot hátán cipelő, fél kezében tartott, letépett tankcsővel tüzelő szuperhősnél a fák közül kíméletlen precizitással, csapatként, arc nélkül tevékenykedő alakulat szemlélése. Lényegében már nem volt talpon ellenség, mire észrevették a támadást magát…
A majd 2 órás filmnek persze voltak gyenge pontjai, és mindenki kedvére kiutálkozhatja magát alatta, aki „jaj de amerikai…” témakörben összegyűjtött jelzőkkel betárazva ül be rá, de ha csak a katonai részére, a technikai apparátusra és a kivitelezésre figyelünk, akkor maximálisan élvezhető a különleges darab.
Miután úgy éreztük eleget kaptunk az egy jegyünkért, 6:47-kor hazaindultunk, hogy a lenyugvó nap sugarai szárnyán még megérkezzünk. Ezt olyan tempóban tettük – Erika nem méltó ellenfél, hanem komoly kihívó bicikli terén -, hogy 7:09-kor már a garázsban láncoltuk le felbőszült drótparipáinkat. A hátszéllel hazasüvítés szinte a nap fénypontja volt, egyszersmind ismét belém nyílalt az érzés: begörcsöl a vádlim mennyire hiányozni fog ez a bicikli…
