„Any of you boys seen an aircraft-carrier around here?”
-Tom Cruise alias Maverick, Top Gun-
Bármilyen meglepő, az anyahajó megtalálása a levegőből koránt sem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek az a monstrumot látván tűnik. Természetesen nem hogy a levegőből, de még a földről sem láttunk soha hasonló szerkezetet, így utolsó programpontként a delfin szafari után megindultunk San Diego felé, hogy a filmhez képest pofonegyszerű módon „megtaláljuk” a kikötőben horgonyzó USS Midway-t, mely a világon egyedülálló élményt biztosít minden technika iránt fogékony érdeklődő számára. Tovább után tömören arról, hogy miért is tökéletes ez a múzeum!
San Diegoról az embernek rengeteg óceánnal kapcsolatos dolog juthat az eszébe: delfinek, homokos tengerpart, napsütés, a spanyolos belváros, a híres akvárium és állatkert. Mi mégsem ezekért érkeztünk. Az idő rövidsége eleve kizárta az élőlényeket felvonultató parkokat – melyek belépői igencsak busás áron kerülnek forgalomba -, az időjárás pedig eliminálta a strandolást is a listáról, ráadásul strandolós-kirándulós tavaszi utazásunk az ország egy másik pontjára – sőt, a határokon túlra – már be van fizetve, így ez nem is szerepelt a tervek közt. A megmaradt néhány órát a USS Midwayre szántuk. Az eredeti elképzelések alapján később érkeztünk volna, és alig 2-2,5 órát töltöttünk volna a fedélzeten, de a delfin túra előrébb lett hozva, így 4 óránk maradt végül. Ez óriási szerencsének bizonyult, ugyanis a komplexum lényegesen összetettebb annál, mint hogy felfutunk, körbepillantunk, digitálisan megörökítjük, meglepődünk, kijövünk. A programnak csak az emberi türelem és koncentrációs képesség szab határokat, ugyanis sokkal több információ toporog türelmetlenül, befogadásra várva a dobhártyánk előtt, mint amennyit egyben fel lehet dolgozni. Könnyedén egész napos időtöltéssé válhat a fedélzeten való barangolás.
Gondolkoztam rajta, hogyan lehetne kihagyni a klisét, de nem tudom megkerülni: az anyahajó bizony nagy! Bizonyára nem sokaknak kellett most elszívnia egy cigit, hogy feldolgozza ezt a váratlan információt, de ez is egy olyan dolog, amiről tudjuk, hogy az, aztán mégis meglepődünk. A parkolóban felpillantva máris elképedve szemlélhetjük a hihetetlen fémtömeget, de igazán csak a fedélzeten/hangárban nézelődve érezhetjük át a létesítmény gigantikus mivoltát. A részletekbe nem mennénk bele, de röviden összefoglalva: a hajó 296 méter hosszú, a teljes személyzet 4104 főt számlált és elvileg 137 gép befogadására volt alkalmas.
A belépő megvétele után kézhez kaptunk egy térképet – ez kifejezetten indokolt volt – rajta rengeteg kis karikázott sorszámmal és be is léphettünk a hangárba. Ez a „termecske” egy sportcsarnokra emlékeztetett méreteiben. Percek alatt felejtettük el, hogy egy hajón vagyunk. Sétálgatva a tömegben ez fel sem merülhetett. A döbbenetet tetézte a hatalmas tolóajtó, ami összetolva a tér elválasztására és a tűz megfékezésére szolgált. Ekkor tudatosult bennünk először, hogy egy olyan járművön vagyunk, ahol nem csak millió különböző meghibásodásra és veszélyforrásra kellett számítani eleve a komplexitásból adódóan, hanem az ellenfélnek egyenesen szándékában állt lángba borítani az úszó erődöt… Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a hajót 1945-ben bocsátották vízre, megharcolta Vietnámot és még az Öböl-háborút is, akkor igazán elkerekedhet a szemünk. Összehasonlításképpen: a kínai hadsereg előreláthatólag még 10 évig képtelen lesz legyártani egy hordozót…
Rögtön a belépés után kézhez és fülhöz vehető az audio guide. Ez egy roppant praktikus kis szerkezet, ugyanis lehetővé teszi, hogy mindenki saját tempójában, útvonalán és érdeklődési szintjének megfelelően mélyüljön el a kiállításban. Az egyes pontokhoz érve be kell pötyögni a számot, és már hallhatjuk is az idegenvezetőt duruzsolni. A beszámoló mindig két részből áll: először elhangzik az általános ismertető, majd felajánlja a gép a folytatás lehetőségét, aminek keretében egy veterán kezd el beszélni a saját, adott témához kapcsolódó élményeiről. Gyakorlatilag lehetetlen mindent végighallgatni, el sem tudom képzelni, hogy hány órányi hanganyag foglal helyet a kis merevlemezen… Ez a megoldás nem csak rugalmassá teszi a látogatást, de nagyon közel is hozza a látottakat, és ez az egyik dolog, ami bőven az átlag fölé emeli a hajót, mint múzeumot.
Tovább mélyítendő a személyes hangvételt, egyes pontokon ténylegesen veteránok fogadnak minket, akik aztán személyes élményeikről mesélnek és állnak rendelkezésre kérdések esetén is. Nekünk továbbra is furcsa és távoli ez a sereg-kultusz – erről lesz külön írás, de logikailag mindenképpen ez volt előrébb való -, de az a bácsi, aki a Csendes-óceánon pilótaként harcolt még a Japánok ellen, még engem is megérintett. A Világháború mégiscsak más elbírálás alá esik…
Kedves emlék volt a gépházban folytatott beszélgetés. Csak úgy röpködtek a mindenféle mértékegységek, mi pedig kissé bambulva próbáltuk gyorsan átszámolni magunkban az adatokat. Mikor az amerikai érdeklődők tovább álltak, jött a kérdés, hogy vajon minket honnan szalajtottak. A válasz ismeretében már hallhattunk is mindent SI-ben kifejezve, és elégedetten nyugtázhattuk, hogy ennek már van értelme… Az érdekesség, hogy a kb. 70 körül járó egykori katona őszinte lelkesedéssel ecsetelte: igazán ideje lenne már elfelejteni ezeket az értelmetlen számítási rendszereket… Megtudtuk, hogy a 90-es években volt egy erőteljes törekvés is ez ügyben, de végül a tervezet elbukott. Ahogy ő fogalmazott:
Talán megjön majd az eszük, semmi értelme ennek az egésznek!
A hajó látogatható része folyamatosan bővül. Alapvetően 3 szintre tagozódik: fej, tor, potroh a fedélzet, a hangár, a hajótest. Utóbbi egy labirintusra emlékeztet, mindenfelé ajtók, lépcsők, csapok, szelepek, lefejelhető alkatrészek (szerencsére párnázva mindenhol, különben megskalpolva tértem volna haza). Számunkra a folyosók gyakorlatilag mindenhol tökéletesen egyformának tűntek, de valószínűleg nem voltunk ezzel egyedül, mert az eredeti feliratok is tartalmaztak bizonyos koordinátákat és útbaigazításokat. Jártunk a konyhában, étkezőben, szállásokon, eligazító helyiségekben, gőzfejlesztőben – ez még nem atommeghajtású volt, mint a fiatalabb testvérek, amelyek az öböl túloldalán horgonyoztak a tengerészeti támaszponton -, és még ki tudja merre. Mindenhol számos kiállítási tárgy, monitor és szemléltető ábra/videó sorjázik.
A fedélzeten rengeteg repülő alkalmatosságot tekinthetünk meg, köztük olyan történelmi példányokat, mint az Apollo küldetések űrhajósait összegyűjtő alábbi helikoptert:
Két állomáson egykori katonák mesélik el a felszállás és leszállás mibenlétét. Utóbbi különösen hátborzongató, szinte felfoghatatlan, hogy miként lehetséges egyáltalán technikailag kivitelezni a manővert, hogyan lehet kordában tartani az erőket. A fedélzet felé imbolygó repülőgépet kis világító lapátokkal navigálja a szemmértékre hagyatkozó repülésirányító, aki telefonja mellett ácsorog a fedélzet szélén kialakított kuckójában. Munkájának bonyolultságát nemes egyszerűséggel egy agysebészéhez hasonlították, és valószínűleg tényleg nem jár kevesebb stresszel. Jelzés értékű, hogy a kis állomáshely mellett/alatt egy kifeszített háló található, oda kellett levetődni gond esetén… Bevetés idején 45 másodpercenként szálltak le gépek a hánykolódó kifutópályára. A komplexitás egyik fő összetevője, hogy a gépnek kis kieresztett kampójával el kell kapnia az alkar vastagságú kifeszített acélsodronyt, hogy aztán az idejében megállítsa a rövid szakaszon. Mivel azonban bőven volt esély arra, hogy a minden irányba himbálódzó hajón ez nem sikerül elsőre – egy küldetés alkalmával általában 3 kör alatt tudott mindenki landolni -, így a gépnek készen kellett állnia az azonnali emelkedésre a leszállás pillanatában. Ez azzal járt, hogy leszállás után azonnal „padlógázt” kellett nyomni, majd felrántani, ha nem volt kapás… Természetszerűleg ennek következménye, hogy a sodronynak sikeres landolás esetén egy maximumon pörgetett hajtóművű, felettébb lendületesen érkező néhány tonnás fémdarabot kellett megtartania… Történtek balesetek is, amikor ez nem sikerült, és a sodrony kiszakadt helyéről. Ilyenkor kő-kövön nem maradt, gyakorlatilag mindent feldarabolt a pattanásig feszült acéltömeg, beleértve az útjába kerülő matrózokat is… Szintén meg-meg esett, hogy a repülőgép alacsonyan érkezett, és a hajó farában landolt. Ez elsőre úgy hangozhat, mintha hihetetlen ritkán történhetne meg, valójában azonban a betontömb vége számos égésnyomot tartalmaz, és egy pár héttel azelőtti hadgyakorlaton is volt hasonló eset az egyik szolgálatban lévő eszközön… Ilyenkor a pilóták többnyire megússzák az esetet a katapultnak köszönhetően, de ami meglepőbb, hogy a hajót sem éri komoly megrázkódtatás a kialakításnak köszönhetően.
A végeláthatatlan fedélzeten megcsodálva a repülőket és kiokosodva azok levegőbe emelésével és visszaszerzésével kapcsolatban jött el az utolsó fő elem: külön idegenvezetés a parancsnoki hídon. A hajóhoz képest eltörpül ez a torony, de benne sétálva döbben rá az ember, hogy milyen méretekkel is áll szemben. Itt valamiért nagyon siettünk és fel volt adva a lecke nyelvi értelemben, de mindenesetre megcsodálhattuk a hajó irányítóközpontját. Megtudtuk, hogy a fedélzeten sétálgatni óriási kiváltság, ugyanis a szolgálatot teljesítők nagy része soha nem járt ott… nem is tehették. Akinek nem ott volt közvetlenül dolga, az soha nem járt a repülőgépek közt. A matrózok az úgynevezett „keselyűk korlátjánál” ácsorogva szemlélték a fedélzeten zajló sürgést-forgást, ennél közelebb nem juthattak.
További érdekességgel szolgált a hajó egykori kormányosa, aki gyönyörűen illusztrálta, milyen fiatalok szolgálnak a seregben, és a jogok milyen módon kerülnek kiosztásra az USA-ban. Abban az időben, mikor ő felelt a hajó kormányáért, mindösszesen 19 éves volt. Nem volt még jogosítványa személyautóra, így hazalátogatva nem vezethetett, tovább alkoholt sem ihatott, de személyesen egyengethette a világ akkori leghatalmasabb csapásmérő eszközének útját…
Zárás előtt pár perccel hagytuk el a lenyűgözőn informatív és döbbenetesen látványos múzeumot – utólag már nyugodtan mondhatjuk: kihagyhatatlan -, hogy a lemenő nap fényében Los Angeles felé vegyük az irányt a kaliforniai körút záróakkordjaként…
