Több, mint két hét után épp itt az ideje, hogy beszámoljak az USA-beli első benyomásaimról. Eddig csak filmekből és mások elmondásai alapján volt elképzelésem az itteni hétköznapokról. A filmek szeretnek a szélsőségekben mozogni:  vagy a nagyon gazdag réteget, vagy a nagyon szegény negyedeket mutatják be, a hétköznapi lét a rendezők számára unalmas… A kicsit értékelhetőbb elbeszélések alapján pedig Tucsont és Floridát ismerhettem meg távolról, de azok meg innen olyan messze vannak, mint Róma Helsinkitől, és most már gyanítom,  a különbség is legalább akkora.

Nem gondolom, hogy ketten együtt túl hülyék lennénk ahhoz, hogy megértsük… de ez egy sz**”

-gondolatok szakadó esőben egy megállóban a menetrendet lapozgatva-

Vasárnap újabb jelentős lépést tettünk afelé, hogy igazán otthon érezzük magunkat a városban. Olyan dologra vetemedtünk, amit amerikai csak különlegesen indokolt esetben tesz: felszálltunk a buszra – nosztalgikus jelleggel a hetesre -, tettük mindezt szakadó esőben és nem azért, mert az autónkat elvontatták egy lejárt parkolóóra mellől, hanem mert így mulat egy magyar! Röviden: a lassacskán a csádi államkassza ürességéhez hasonló hűtőszekrényünk különösen indokolt feltöltése miatt ismét kilátogattunk a helyi oázisba, a Woodman’s üzletébe. Az „ismét” szó jelenléte némi magyarázatra szorul, hiszen első bevásárlásunkról még nem esett szó, így most rossz tanárhoz méltó módon elvárjuk az olvasóktól, hogy egy korábbi időpontról szóló későbbi poszt anyagát ismerjék a mostani előzményeként. Ahogy egyszer egy kedves ismerősünk megjegyezte még egy debreceni matekverseny során elkövetett éjszakai kártyázás alkalmával:  

„Nem eddig kellett volna, hanem most kellett volna előtte.”

A kezdeti elfoglaltságok után első írásomhoz az impulzust az elmúlt két hét első komolyabb szellemi tevékenysége adja, nevezetesen életem első amerikai foci élménye. Most már írhatnám úgy is, hogy ez a labdajáték is végtelenül egyszerű, mint a többi. Bizonyos szabályok betartásával küzd két csapat egy bogyóért, aminek igazából semmi haszna… vagy mégis? Az biztos, hogy a jövőben nem fogok ilyet továbbra sem nézni a tv-ben, de ezt most őszinte lelkesedéssel szurkoltam végig.

Előéletemről tudni kell, hogy élőben meccset (nem közvetítést) akkor láttam európai fociból, amikor még édesapám emlékezett arra, hogy a Letenye SE NB2-es csapat volt, és az otthoni pálya szélén, a füvön álló szotyizó bácsik közül alig láttam ki a pályára. További egyetlen -Dáviddal közös időszámításunk előtti -fergeteges hangulatú mérkőzésen pedig még Bécivel vettem részt 2005-ben, amikor a Magyar vízilabda válogatott játszott a japánok ellen a Margit szigeten. Aztán voltunk már együtt Magyarország-Norvégia jégkorong meccsen, ahol mivel nem látni a labdát a játékot éppen tanulni vágyó közönség, ha megfeszül sem képes fejleszteni ismereteit.

„That's football guys, that's all it is!”

-Any given Sunday-

Vannak dolgok, amikhez nagyon értnek az amerikaiak. Ezek közé tartozik a sportesemények lebonyolítása és a megfelelő körítés, hangulat megteremtése, valamint az egyetemeken az együvé tartozás érzésének már-már fanatikus szintre emelése. Beléptél a kampusz területére… ezzel véged van: nem vagy már olasz, magyar, japán, kínai, amerikai… piros vagy fekete póló feszít rajtad, büszkén veszed le a polcról a „W”-s termékeket, mert ide tartozol: borz vagy, Badger, az ország egyik legjobb „a világ legfantasztikusabb” felsőoktatási intézményének építőeleme és az ezt országos szinten reprezentáló bajnokesélyes futballcsapat szurkolója! 83000-s stadion, 77000 néző (ez nem konferencia meccs volt, ezért is lehetett pár üres hely), vörös szőnyegként hömpölygő tömeg, vadászrepülők, egész pályás amerikai zászló, zenekar, speaker, rock’n’roll és egyszer csak azon kapod magad, hogy nem csak illendőségből, hanem őszintén ugrasz fel ordítva Russel Wilson megindulása láttán: menj, menj, menj, óóóóóóóóóóóóóó!:) Ez a foci itt… nem csak egy sport… (emiatt ez a sztori mind a kettőnk szemszögéből megírásra kerül, képek, videók sajátok, kivéve a hivatalos összefoglalót és a jump-ot a diákszektorból)