A kezdeti elfoglaltságok után első írásomhoz az impulzust az elmúlt két hét első komolyabb szellemi tevékenysége adja, nevezetesen életem első amerikai foci élménye. Most már írhatnám úgy is, hogy ez a labdajáték is végtelenül egyszerű, mint a többi. Bizonyos szabályok betartásával küzd két csapat egy bogyóért, aminek igazából semmi haszna… vagy mégis? Az biztos, hogy a jövőben nem fogok ilyet továbbra sem nézni a tv-ben, de ezt most őszinte lelkesedéssel szurkoltam végig.

Előéletemről tudni kell, hogy élőben meccset (nem közvetítést) akkor láttam európai fociból, amikor még édesapám emlékezett arra, hogy a Letenye SE NB2-es csapat volt, és az otthoni pálya szélén, a füvön álló szotyizó bácsik közül alig láttam ki a pályára. További egyetlen -Dáviddal közös időszámításunk előtti -fergeteges hangulatú mérkőzésen pedig még Bécivel vettem részt 2005-ben, amikor a Magyar vízilabda válogatott játszott a japánok ellen a Margit szigeten. Aztán voltunk már együtt Magyarország-Norvégia jégkorong meccsen, ahol mivel nem látni a labdát a játékot éppen tanulni vágyó közönség, ha megfeszül sem képes fejleszteni ismereteit.

Ellenben itt! A 83000 férőhelyes stadium egyik magaslati pontján foglaltunk helyet, ahonnan teljesen jól láttam mindent, beleértve a labdát is. Tökéletes rálátást (és persze Dávidtól magyarázatot) kaptam mindenről, ami a megértéshez kell, úgyhogy feszült figyelemmel izgultam végig a meccset, ami már szinte az elején eldőlt - annyival jobbak voltunk - de azért az utolsó negyedet leszámítva izgalmas volt.

Mielőtt még kimentünk volna a meccsre részt vettem néhány beszélgetésen, amiben amerikai diákok véleménye megoszlott az itteni focicsapat hasznosságáról. Kb olyan viták ezek, mint az angol királyi család szükségessége, ami rengetegbe kerül, de marketing értéke olyan nagy, hogy a kimutatások szerint tulajdonképpen sokkal több hasznot hoz az országnak, mint kiadást okoz. Itt erről én nem tudok számokat felmutatni, viszont átéreztem azt, ami pénzben nem kifejezhető, pedig borzalmasan fontos, és ez hiányzik nekem otthon: a közösségi erő.

Hihetetlen, hogy még külföldiként is mennyire magukkal tudják ragadni az embert! Az, ami felesleges külsőségnek tűnik elsőre, sokkal többet jelent. Messziről indulva az egy alapvető különbség, hogy itt egész másképp büszkék nemzetükre a polgárok. Nem arra büszkék, hogy 550 éve milyen virágzó állam voltunk, vagy 1600 éve elődeink egy rokona mekkora hódító volt, hanem arra amik ők most. És ezt táplálják minden oldalról, a munkahelyen, az egyetemen, a sprotban. Az egyetemnek olyan kultusza van, amit otthon sehol sem tapasztalhattam meg. Azt nem tudom, hogy azért, mert ők választják ki, hogy melyik egyetemnek fizetnek ki egy rakás pénzt, vagy egyszerűen ez is az emberek alapvető beállítottságán múlik, de az érzés vitathatatlanul átitat mindent. Az egyetemi bolt tanévkezdéskor hosszabított nyitvatartással árulja a University of Wisconsin-os pólókat, mappákat, és minden elképzelhető apróságot, hogy aztán a az alapvetően is pirosban járó diákok mellett a meccs napján az egész város piros áradatként hömpölyögjön az utcán, mert az egyetem a város büszkesége is. A egyetemi focicsapat pedig az egész államé. Hozzátartozik, akárcsak a sajt! Mert ez a másik dolog, amire itt még büszkék, és ezt minden rendszámtábla hirdeti “Wisconsin, America’s dairy land”. Ide a büszkeség nyomán azért kanyarodtam el, mert azt taxizásunk alkalmával tapasztalhattam meg, hogy itt farmernek, vagy magyarra fordítva helyi parasztnak lenni legalább olyan megbecsülést jelent, mint az egyetemre járni. Ahogy azt taxisofőrünk mondta, ő alapvetően farmer, csak mellette taxizik, és utána a hivatalban sem keltett feltűnést az enyhén istállószagú, munkából jövő farmer ügyintézése.

Hogy a közösségi erő miként hatott át minket is a meccs előtt és alatt, nehéz leírni, még a képek sem igazán adják át. Szerintem, egy repülőről csak egy nagy piros folt volt a város. Mindenki, velem együtt, piros Wisconsin-os pólóban indult útnak, legtöbben már kora délután. A házak előtt grillparti, a stadion mellett sörsátrak, buli, és piros tömeg mindenhol. A meccs kezdete előtt show time: a csapat fúvószenekara zenélt W-alakban, csillagban és egyéb formában felállva, pom-pom lányok a pálya szélén, a diákszektorban különösen fergeteges hangulat (erősen megalapozva), és a természesen felhangzik a himnusz. Ami emellett tovább emeli a hangulatot, hogy a pálya teljes terjedelmében amerikai zászló terül el, és az utolsó hanggal együtt megjelenik az égen három vadászrepülőgép felettünk. Ekkor csak az jutott eszembe, hogy igen, abban az országban állunk, aminek a legutolsó választását egy egyszerű “Yes, we can”-nel nyerték meg. Aki ilyen impulzusokkal körülvéve nő fel, hogyne hinné el, hogy bármire képes?! Akkor ott még én is elhittem.