„Ne dobd ki, jó lesz az még valamire!”

-Nagymamám- 

Elhagytuk az autót – figyelem, visszakanyarodunk ennek a postnak a végére, múlt péntekre -, és vele együtt az adminisztrációs feladatokat is. Jöhetett az igazán nagy fa, mely lesújtó fejszénkre éhezett: lakberendezés. Bútorunk ugyan volt, de szükség volt minden másra, ami elengedhetetlen a lakás civilizált körülmények közt tartásához, valamint a szükséges elemózsia előállításához. Mivel a boltok egészen borsos árakon kínálják az evőeszközöket, lábasokat és egyéb hasonló alkalmatosságokat, így nekivágtunk a garage sales-ek világának, azaz a háztáji garázsvásároknak.

Az USA-val kapcsolatban számos sztereotípia él a köztudatban. Ezek jelentős része kisebb vagy nagyobb mértékben felfújt, de valós tényen alapuló közhely, mások viszont teljesen képtelen badarságok, amelyeket valahol az irigység, valahol pedig a mi életszemléletünktől gyökeresen különböző dolgok iránt érzett ellenszenv táplál. Itt most nem is térnék ki a két kedvencre: minden amerikai kövér és/vagy hülye, de legalább unalmas és antiszociális… már épp eleget koptattam a billentyűket a témakörben korábban, és tapasztalatom szerint a vaskalapos USA gyűlölők - akiknek legközvetlenebb kapcsolata az államokkal a Knight Rider volt 86-ban - amúgy is meggyőzhetetlenek. Van viszont egy dolog, ami kétség kívül igaz: autó nélkül pokoli nehéz! Lássuk, miként hidalhatjuk át a 3 gyerek, 5 szoba és 4 kerék hiányát! 

Gyakorlatilag teljes jogú egyetemi polgárok lettünk mintegy 50 perccel ezelőtt (kicsit kusza lesz a blogon a kauzalitás, de majd egyenesbe jövünk… ez az esemény tehát friss, de majd visszakanyarodunk még a múlt péntekre is) az úgynevezett Wiscard beszerzésével. Az ügyintézés példaértékű volt, ahogy azt már megszokhattuk. Miután a hétfői egyetemi bemutatkozásunk alkalmával leirányítottak minket a gazdasági osztályokra – ez tanszékenként értelemszerűen különböző, mintha több ’A’ épület lenne -, kedd reggel mind a ketten eltöltöttünk 10-10 percet Betty és Angela irodáiban. Az adatainkat felvéve továbbították őket a rendszerbe – mindenki csak a misztikus, már-már Mátrixot idéző ’system’ kifejezést használja. Jelezték, hogy pénteken menjünk be, érdeklődjünk, hogy működik-e már a dolog. Ehhez képest ma – szerda – délelőtt kaptunk e-maileket, hogy már bent is vagyunk. Nem a rendszertől magától, hanem a saját ’payroll coordinator’-unktól. Megörülvén a helyzetnek, benyargaltunk a South Union épületébe, ahol 5 perc alatt kinyomták a fényképes (!), mégnescsíkos azonosítónkat. Örömünkre ’staff’, azaz személyzeti kártyát kaptunk, ez feljogosít az ingyenes tömegközlekedésre, és a sportkomplexumok fél áron történő felhasználására is. Mindez alig 36 óra alatt nyélbe ütve…

„Houston, a Sas leszállt”

-Neil Armstrong- 

Rengeteg dolgot lehetne írni az első 3 nap történéseiről, így most megragadom az alkalmat, és egy kicsit faragok a lemaradásból. Ha valaki nem igazán érdeklődik az iránt, hogy miként lehet berendezkedni egy csak bútorokat tartalmazó – azokat is egymás hegyén-hátán a sarokba dobva – lakást 0-ról közel minden igényt kielégítőre nagyságrendileg 100$ befektetésével, és hogy mi köze ennek egy márkás korcsolyához, na meg egy csengetéshez, az semmiképp ne klikkeljen a továbbra! Dióhéjban: ez volt mindkettőnk életének leghosszabb bevásárlása, és mivel egyikünk sem nagy rajongója ennek a tevékenységnek, ellenben nem szeretjük feleslegesen elengedni az elnökök kezét, így elég strapás is volt a megfelelő dolgok megtalálása (a dolgok sorrendje lehet már keveredik, de egyrészt kiégett a memóriám egy idő után, másrészt meg minden megtörtént, így az olvasót ne zavarja össze ez az apróság: a leírtak megtörtént eseményeken alapulnak).

Az első két itt töltött napunkról még nem is csak kettő, hanem jóval több post is születik majd, de jelen pillanatban ehhez semmilyen feltétel nem adott (jelen pillanat= az Úr 2011. évében augusztus havának 21. napja, annak is éppen a pitymallata): egyrészt a kalóz módon begyűjtött kósza wifi jel lassabb, mint a körúti közlekedés taxisblokád idején, másrészt pedig még térdig járunk a csomagokban, amelyek elpakolásra várnak. Meghonosítunk egy új rovatot, a “Teasütik” címűt, mert ezek többnyire a reggeli készülődés alatt fognak születni, és csak néhány, egymással nem összetartozó, pár bekezdésnyi gondolatot tartalmaznak majd.