„Floorball! Live to play it!”

-Szlogen, Szingapúri női VB, 2006 2005-

Az a fura érzés lett úrrá rajtam, hogy még a tavalyi elbaltázott szezonunk után is hiányzik a floorball, hiányzik a sport. A kartali edzés talán nem – kivéve persze ha Zsoca mentálisan felkészít az autóban kifelé -, de a hétfői mindenképpen, nem beszélve a hétvégi meccs adrenalinjáról. A társaság, a futkározás, a labdakergetés, az a semmihez sem fogható pillanat, amikor gól után a magasba emeled a kezed. Próbáltam pótolni kosárlabdával, de hát fehér ember ritkán zsákol. A múlt héten egy fekete srác majdnem eltörte mind a két csuklóm… egy passzal… Ettől még jó mozogni, de a játékhoz annyit tudok hozzátenni, mint egy tartalék labdaszedő a Real-Barcához. A fociszezon lezárult, erről majd lesz híradás még – megszégyenítettük Dél-Amerika teljes labdarúgó múltját -, viszont kezdődik a floorhockey jövő héten! Ismét bebizonyosodott: ez az én világom, még ha a labda nem is gömbölyű, meg nem is labda, az ütő meg 1,5 kiló legalább és begörcsöl az alkarom 5 perc alatt.

Idejekorán kinéztem még az egyetemi bajnokik naptárában azokat a sportokat, amik esetleg érdeklődésre tarthatnak számot: foci, kosárlabda, floorhockey. A kosárlabdát azóta elvetettem, mert egyszerűen nincs az a csapat, ami kompenzálni tudná jelenlétem, úgyhogy marad az alkalmi játék. A focin túl vagyunk, marad tehát a floorhockey.  

Kezdetben aggodalommal tekintettem ez elé a sport elé, mert mégiscsak több négyzetkilométer befagyott tó áll rendelkezésre a helyi lakosság számára évi 4 hónapban legalább, így felmerült, hogy esetleg ez a játék lényegesen közelebb áll a jégkoronghoz, mint a floorballhoz itt, ahol Kanada közelsége már igazán érezhető, és esetleg sisak-kesztyű-térdvédő kombináció lenne indokolt, meg plussz fél láb testmagasság. A kíváncsiság és vágyakozás azonban úrrá lett rajtam, így az óvatos megfigyelés helyett vakon feliratkoztam a szabadon igazolhatók listájára. Kaptam is felkérést, meg is lett a csapatom, akikkel 31-én lépünk először pályára, remélem Halloween szellemiségében nem válik rémületessé majd a debütálás. Szerencsére múlt szerdán azért lehetőségem nyílt rá, hogy érintőlegesen megismerkedjek ezzel a játékkal  - ez azért is indokolt volt, mert a szabadlistán igyekeztem magam elég kedvező színben feltüntetni… -, mert azért nagyon sok variáció létezik. Én ballhockey-t vártam, ehelyett valami furcsa egyveleget kaptam.  

Az ismerkedési alkalom az volt, hogy a játékvezetők képzése céljából barátságos meccseket szerveztek. A csapatom ugyan nem vett részt, de én lementem: hátha csurran-cseppen valami. Kezdésképpen a türelmem csepegett el, ugyanis 2 órát vártam a tényleges játékra, illetve hogy ütőt láthassak. Mivel kézbe is vehettem, így már kijelenthettem: megérte a várakozás. Az ütő kézhez vétele után jött a fekete leves: nincs labda, helyette valami fura kis műanyag babzsák szerűség van, ami korong alakú. A geometriában kevésbé jártas olvasók számára kiemelném a korong azon kedvezőtlen, definícióból adódó tulajdonságát, hogy átmérője lényegesen nagyobb magasságánál, ergo könnyesén elcsúszik egy labdához szokott játékos ütője alatt. További bosszantó képessége, hogy néha élére állva gurul, illetve össze-vissza bukdácsol, valamint lényegében képtelenség számomra felemelni a földről ütővel. Pozitívumként annyi jutott, hogy deformálható, és nem üt nagyot, alapjában véve könnyű. Néhány huzogatás után szembesültem vele, hogy nagy a gond, mert a korong rendszerint helyben maradt, az ütő élét meg áthúztam felette, mint egy lapscannert… 15 perc elteltével már egész jól ment a dolog, majd egy szintén csapat nélküli sráccal passzolgatni kezdtünk, és már határozottan magamat éreztem jobbnak!  

Szerencsére nem jelent meg az egyik csapat, így a pirosba öltözött ellenfélnek be kellett érnie velünk kettőnkkel, és az egyik éppen nem fújó játékvezetővel. Egy embert adtak még, harmadonként rotálva. 2 harmad után 5-4 volt oda, majd a harmadik harmadban egyrészt szétestünk, másrészt az alkalmi kapusunk totál elvesztette a fonalat, harmadrészt a kapott ember ebben a periódusban nem sokat erősített rajtunk, ennek az lett az eredménye, hogy a vége 12-4 oda. Cseppet sem elkeserítő a dolog, ugyanis csere nélkül borzasztó játszani – főleg az elmúlt 2 hónapban elvesztett állóképesség miatt -, valamint a 4 találatunkból 3-at jegyeztem. Egy kipattanó – minő meglepetés -, egy 1-1 elleni szóló és egy klasszikus floorballos 1 kezes, láb alatt visszahúzós csel eredményeként szerzett találat, ami kollektív elismerést váltott ki!  

Negatívum volt a játékvezetés, mondhatnám: HÉÉÉÉÉÉÉÉ! Azt hittem durvulás lesz, de ehelyett lényegében minden apró-cseprő dologért kiállítás jár. Az ütő derék magasságban kalandozásáért kétszer is kiküldtek. Ez kicsit vicces volt, mert az egyik alkalommal 8 méteres körzetemben senki nem volt, és lövés után húztam fel alig csípőig, a másik alkalommal pedig játékon kívül kocogtam nyugalmi helyzetben… Hát nem tudom… érdekes, de legalább biztonságos. Szintén szigorúan fújták az ütközéseket – nem kell aggódni a hokisok miatt -, viszont szabad ütőt felszedni és lefogni, de azt is csak csínján…Les szerencsére nincs, így nem válok majd a madisoni Inzaghivá!

Nagy örömmel mentem haza, mert ebben a játékban van keresnivalóm, nem a görcsös hibázni nem akarás köti le az időm, hanem igazán tudom élvezni. Ráadásul alighanem lesz ennél még sokkal jobb is, mert a korongot azért szokni kell. Folytatás hétfőn, immár bajnokival!