(folytatás az előző post végétől) nevezetesen pénzt küldeni a tengerentúlra. Valamiért ez a vesszük a bankszámlaszámot és egyszerűen átutaljuk dolog nem igazán működik a kapitalizmus fellegvárában. A szó és az elektron elszáll, a papír úgy látszik megmarad. Noha nem kellett azért a kötegelt dollárokat egy postagalamb lábához gumiznom, de mire sikerült keresztülvinni a dolgot, már hasonlóan éreztem magam!

Történt ugyanis, hogy félhavi lakbért be kellett fizetni kaució gyanánt. Ez első hallásra pofonegyszerű lehet. A probléma ott kezdődött, hogy átutalni nem lehetett, a felajánlott opciók – csekk meg hasonlók – pedig nem igazán Európa kompatibilisek, vagy legalábbis számomra nem teljesen ismertek. Tucsonban annak idején az egyeztetés odáig fajult, hogy végül rám hagyták: hozzam majd készpénzben!  

Itt némi egyeztetés után a Western Union kínálkozott megoldásként. Javasolt volt még az American Express csekk, de végül nem ezt az opciót választottam. Már nem emlékszem pontosan a procedúra minden elemére, de az egész folyamat egy két komplett délutánt vett igénybe. Kezdődött azzal, hogy egy azóta már teljesen elfelejtett okból központi Western Union irodát kerestem, ami a kisebb fiókok útmutatása alapján a Váci utcán helyezkedett el. Volt egy címem, és megfelelő mennyiségű forintom. Két meglepetés ért: nem lehetett kártyáról fizetni, nem lehet tengerentúlra, címre feladni a pénzt, csak magánszemélynek. Mivel én az Allen House Apartment irodának szándékoztam feladni az összeget, így máris megfeneklett az amúgy sem szélsebes folyamat.  

Jöhetett egy levélváltás. Megosztottam Ms. Zimmerrel a fejleményeket, aki eddig csak Nicole néven írt alá, így szükségem volt a teljes nevére. Némiképp meglepett válaszát idézném:  

“Hello David, 

Well I have learned something new today :)  My full name is Nicole Zimmer.  Please let me know if you need anything further! 

Thank you,

Nicole”

Már ez a pár sor is kiváló illusztráció arra, milyen hivatalos formában is zajlott a levelezés… :) 

Miután megvolt a név és a cím, jött a következő lépés: dollár váltása. Ezt meg lehet tenni a helyszínen, de a magyar vendégszeretet igazán tetten érhető a Váci utca sűrűjében. Az árfolyamokat látva a helyszínen csak egy dolog jutott eszembe:

Visszaballagtam hát oda, ahol a pénzváltás tapasztalataim alapján széles a határban a legkevésbé fájó tevékenység: az Oktogon Király utca felé található sarkához éléhez. További kellemetlenség a Western Union-nal, hogy egy egész jelentős transfer díj van. Emlékeim szerint úgy 6000 forint volt, ami bőven összemérhető a szóbanforgó összeggel… Külön fájó volt, hogy ezután a dollár árfolyama 2 hónap alatt jelentéktelen 25 Ft-ot esett. Mindenestre megtörtént ez is, a pénz megérkezett, Nicole volt oly kedves, és elment érte Madisonban. Ezt megelőzte még egy scannelt szerződésváltozat, amit aláírtunk, és visszaküldtünk scannelve. Néhány hónappal később választhattunk lakást a komplexumon belül. 

Összességében roppant simán ment a dolog, bár rengeteg időt kellett rááldozni, és szükséges volt a példaértékű ügyfélszolgálati tevékenység is! A tanulság: nagyon időben kell gondoskodni a lakásról, ha igazán jó megoldást szeretnénk! Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a rendelkezésre álló eszközöket kihasználva a lehető legjobb megoldást találtuk, bár az nem zárható ki, hogy a helyszínen már sokkal jobb megoldást is látunk majd, de hát a majd 8000 km elég komoly korlát.