„Failure is not an option”
Kevés dolog ragadott meg annyira gyermekkoromban, mint a Holdra szállás legendája és az Apollo program elképesztő mivolta. Az Apollo 13 mozi minden képkockája az agyamba égett, és bár állítólag minden fiú életében van egy szakasz, amikor űrhajós akar lenni, számomra mégis Gene Kranz karaktere volt a leglenyűgözőbb. „Failure is not an option” hangzott el a NASA egyik legismertebb szállóigéjévé váló mondat az irányítóközpont parancsnokától, mikor számba vették az Apollo 13 bajba jutott küldetésének lehetséges végkimeneteleit. Ez a mondat járt a fejemben azokban a napokban, amikor készültünk a pályázatra, majd amikor Robert West levelének birtokában már csak egy lépés választott el a céltól… És ahogy minden űrrepülés programjában szerepelt a „kötelező” gikszer, úgy nálunk is volt némi ok az ijedtségre, mielőtt képzeletbeli űrhajónk biztonságban landolt volna Wisconsin államban. Tovább után egy emlékezetes kedd délután története következik…
Pontosabban következne, ha nem ugrottam volna máris kicsit előrébb azzal, hogy West nevét feljebb monitorra vetettem… Történt ugyanis, hogy a szerencse ránk mosolygott, és a postagalamb hamar fordult Wisconsinból. Csütörtök este küldtük el leveleinket, és hétfő reggel Erika hangja úgy remegett a telefonban, mint egy masszív heroin függő karja az elvonás legkritikusabb szakaszában:
„Fogadnak!”
… csak ez ismétlődött, mint egy beragadt lemez egy playback koncerten, ahol ráadásul az előadót a tény némiképp a sírás felé űzi. Miután sikerült felfogni a telefonban elhangzottakat füllel, a kis neuronok továbbhajtották a biteket a szürkeállományba: Erika számára már meg is jött a válasz, Prof. Robert West örömmel nyújt neki lehetőséget a kutatásba való bekapcsolódásra. Részletekbe most nem mennék az illető kapcsán, ez majd egy későbbi post tárgya lesz, a lényeg: egyből célt ért a kis pályázati csomag. Sőt: a válasz már egész hétvégén ott várt minket…
A mámorító öröm egyrészt tovább táplálta a lelkesedés tüzét, másrészt metszően jeges fuvallatok barangolták be a vidáman dobogó szívem kamráit és pitvarait…: mi van, ha nekem nem válaszolnak? Nyilván volt egy terv, de mennyire rosszul hangzik az a lemondás az első helyről, ha egyikünknek már kezében van a lehetőség… Rolf D. Reitz, az Engine Research Center tejhatalmú ura pedig csak váratott magára…
Az órák pedig teltek-múltak… Lényegében néhány sablonos tartományra bomlott a nap: reggeli mail frissítés, várakozás a wisconsini reggelre, délutáni folyamatos mail frissítés, elalvás előtt telefonon mail frissítés… izgatott forgolódás reggelig. Hamar feladtam a türelmes várakozást, és minek utána úgy éreztem, hogy 5 nap után egy kósza válasz remélhető, így udvariasan megérdeklődtem, hogy vajh remélhetek-e, mert addig nem pályázok máshova, amíg ez a lehetőség nyitva áll. A válasz ezúttal hamar jött:
“David:
Thanks for your interest in study at the Engine Research Center.
Unfortunately, I do not have positions available in my group.
With regards
Rolf Reitz”
Egy világ omlott apró pici darabokra egy szemvillanás alatt. Életemben nem éreztem még ehhez hasonló érzést… Ebben a momentumban annyi esélyt láttam a végső sikerre, mint pert nyerni egy parkolócég ellen. Kétségbeesésemet fokozta, hogy délután Erikával találkozva még azon morfondíroztam magamban, hogy is közöljem a hírt, mikor már kedvesem West-ről áradozott határtalan boldogsággal… közbe-közbe kérdezve:
Válaszoltak már?
Biztos fognak, tuti minden rendben lesz.
Én erre elmormoltam a választ… Ő pedig rámnézve: jaj ne butáskodj már, erre gondolni sem szabad. Igen ám, csak akkor már ezt a levelet megkaptam, nem csak negatív hozzáállásról volt szó. A szívem összeszorult, a karom remegett, a fejemben pedig cikáztak a gondolatok. Erika arcáról hamar lefagyasztottam a mosolyt, noha egyből mondta: akkor megyünk máshova… de az a máshova már egész máshoz hangzott, mint 2 nappal korábban, ami teljesen természetes.
Kanyarodjunk vissza pár órát az időben: olvasva Mr. Reitz válaszát, a kétségbeesés azonnal tettre sarkallt. 1 óra leforgása alatt írtam mindenkinek a tanszéken, akik szóba jöhettek, amolyan utolsó szalmaszálba kapaszkodva. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az „EZ LESZ AZ!” érzés – mely még soha nem hagyott cserben, csak néha a „lesz” alatt éveket kellett érteni -, ami fellángolt Madison képét látva, csalfa ámítás lett volna.
Mialatt az Internet szélsebesen vitte a segélykiáltást a Föld túloldalára, lassan felragyogott a nap Wisconsin államban - most már szeretnénk azt hinni, hogy szeptember elején "felragyog" a nap Wisconsinban, nem pedig haloványan átdereng a felhőkön szivárványt rajzolva a szakadó esőben... -, Erika pedig hősiesen próbált belém lelket önteni vagy 1,5 órán át, magát pedig láthatólag szoktatni a gondolathoz, hogy talán mégsem West lesz a témavezetője. Mikor ismét a gép elé ültünk, egy levél várt, alig 1,5 órával a sajátom postázása után:
„Dear Dávid,
I would be willing to serve as your advisor for this program. However, before making this commitment, I want to make sure that you have contacted Prof. Jaal Ghandhi in our department, as he does work on droplet flow and sprays, as well as other aspects of engine fluid mechanics that may be a better match for your interests. You should also contact Prof. Rolf Reitz who does work specifically in diesel injection. As well, Prof. Chris Rutland is an internationally recognized specialist in CFD techniques for engine fluid mechanics. Finally, there is a newer professor, Prof. Mario Trujillo, who is, in my opinion, the world's pre-eminent researcher in numerical simulation of multiphase flows. I think that he might be a very good advisor to you if he has the time to work with you. You can find the contact information for all of these professors at our website, www.engr.wisc.edu/me/faculty.
[…]
Again, I encourage you to contact my colleagues who are more closely focused on engine research, as my funding in that area has declined. However, if work in my laboratory sounds interesting and beneficial to you, I will be willing to prepare an invitation letter for you and to advise you during your visit.”
Best regards,
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik… Könnyek csordulnak, ölelő karok szorítanak, én meg lábon kihordok egy szívinfarktust. Eri a szobából kilépve mindennapi természetességgel közli két lakótársammal – Gaca és Roni (ki testvérem is egyben) -: megyünk Amerikába!
Megyünk Amerikába… szédültem, és azt hittem álmodok… Megtettük hát az első lépést!
A „megyünk” tényszerű kijelentéséhez még jó 5 hetet kellett várnunk, ezalatt megannyiszor tettünk kérdőjelet a mondat végére és még többször huppantunk csalódottan székünkben az üres Inbox-okat látván, de valahol belül éreztük…
Ó, és míg el nem felejtem: Mr. Shedd tanácsát követve még írtam egy mailt, és Jaal B. Ghandhi készségesen válaszolt is 5 órán belül.
„I would be happy to provide a letter of invitation, but just to be clear, I can not promise funding if you are not successful in receiving the fellowship. The Foundation website is down right now, could you send me information about what is needed for the letter.”
Jöhetett az ösztöndíj!
