„Több mindent, kevesebb semmit”

-Kétfarkú Kutya Párt-

Lovas nemzetnek tartja magát a magyar, de valahogy mégsem akaródzik megülni azt a paripát... Valahányszor előáll egy vitás helyzet, egy bizonyos nézeteket sértő szituáció, az ember nekilódul, hogy felháborodásában felpattanjon arra a bizonyos rakoncátlan paripára és kivont karddal nyargaljon a megoldásra váró problémák ellen, de valahogy mindig az lesz a vége a dolognak, hogy a nagy, elégedetlenségből táplálkozó lendülettel Berki Krisztiánt megszégyenítve libbenünk át a jószág felett, és zúgó fejjel csattanunk a betonon a ló túloldalán. Ráadásul ekkor felocsúdva vesszük csak észre rendszerint, hogy az általunk fénylő pegazusnak látott ló valójában egy kivénhedt öszvér csupán...

Az elmúlt napokban ismét elszabadult a nagy tandíj mizéria, és elnézve a híreket, az üzenőfalakat, a blogokat és elsősorban a hallgatói szervezetek megszólalásait nyugodtan kijelenthetjük: ballisztikus röppályára állva süvítünk össztársadalmilag a ló túloldala felé...

A képlet látszólag egyszerű: matematikusokat megszégyenítő módon egyszerűsítik le azt a politikusok és politikus tanoncok hallgatói szervezetek: a tandíj rossz, fekete, ördögtől való, az ingyenes oktatás jár, jogos, jó, egyenlőséget és felemelkedést szül, fehér. A barikád két oldalára felsorakoztak a résztvevők, és most ezekből az állásokból bombázzák egymást féligazságokkal, falrengető hazugságokkal és tömegpusztító demagógia bombákkal... Ebben a kommunikációs zivatarban mind a két fél kényesen ügyel arra, hogy nehogy érdemi gondolatok hangozzanak el például arról, hogy mit is várunk a felsőoktatástól. Nem egyénileg, hanem társadalmi szinten, és itt most ne az ingyenességre gondoljunk...

Alighanem sokakban felmerül a triviális válasz: jól képzett, használható szakmai és nyelvtudással rendelkező fiatalok „kitermelését”, akik utána hozzájárulhatnak az ország épüléséhez. Ennél azonban egy kicsit többről van szó. Őszintén hiszem, hogy nem csak a tárgyi tudás átadására van szükség, hanem egy felelősségteljes gondolkodásmód kialakítására is, egy olyan pozitív környezet megteremtésére, amelyben az általános negatív életszemlélettel szemben a hallgatók átérezhetik: a tudás fontos, hasznos, előnyös dolog; hogy az eredményekért meg kell dolgozni, de a teljesítményt elismerik; hogy az előmenetel tisztesség és erőfeszítés kérdése; amely felkelti az emberek érdeklődését és táplálja kreativitásukat... Talán túlzóan nagy és idealista szavaknak hathatnak ezek, de morfondírozzunk el egy kicsit a felsőoktatást jelenleg körüllengő légkör romboló hatásán. Mire vezethető az vissza, és milyen következményekkel jár, hogy az elsősök tetemes hányada eleve úgy közelíti meg az első ZH-kat és vizsgákat, hogy a kettes az egyetemen természetesen már egy kiváló eredmény? Sokan aztán ezen nem is lépnek túl a teljes képzés időtartama alatt. Ez a mentalitás olyannyira áthat mindent, hogy kitűnő érettségim ellenére az első ZH-m megírása előtt még csak meg sem fordult a fejemben, hogy az bizony akár ötös is lehet. Hiszen „most már egyetemen vagyunk, itt kb. lehetetlen jó jegyeket kapni...” Miért van az, hogy a kreditrendszer bevezetése óta számottevően megnőtt az egyes szakok elvégzéshez szükséges átlagos időtartam? Meg lehet kérdezni a szülőket, ismerősöket: nem azért, mert növekedtek a követelmények, hiába divatos ezt gondolni. Egyszerűen könnyebb szívvel lehet tudomásul venni egy két kredites tárgy elbukását, ha jövő félévben gond és következmények nélkül ismét próbálkozhatunk 3-4000 Ft ellenében mint akkor, amikor mindez évismétlést eredményezett. Miért lehet manapság már azzal büszkélkedni, ha „csak két tárgyam nem lett meg ebben a félévben”? Egy munkahelyen nem jár vállonveregetés azért, ha csak két feladatot nem végzünk el határidőre. Milyen hatása van annak egy tisztességes, de esetleg valamivel gyengébb képességű hallgatóra, ha rendszeresen rosszabb eredményeket ér el, mint a ZH-kat kipuskázó, a házikat letöltő társai? Mert kétségünk ne legyen felőle: ma sajnálatos módon végig lehet csalni egy egyetemet a beiratkozástól a diplomaosztóig. Természetesen nem abszolút 0 tudással, de mindenképpen elégtelennel. Vérlázító, hogy egy félév laborjegyzőkönyv javítás során megtapasztaltam: a beadott dokumentumok 90%-a (!!) pontosan ugyanott volt elszámolva egy jelentéktelen 10000-es faktorral... hogy harmadéves mérnökhallgatók vizsga ZH-n rákérdeznek a kör kerületére, vagy felháborodva kérik ki a csalással való még csak meggyanúsítást is, holott már a kolléga kezében van a smartphone, csilivili képernyőjén a komplett féléves jegyzettel...

Természetesen korántsem minden egyetemista csaló, és nem arról van szó, hogy a hallgatók csak lógatják a lábukat. Egyáltalán nem! De látni kell, hogy az átlagosan érzékelhető atmoszféra frontálisan szembe megy azzal az értékrenddel, amelyet egy felsőoktatási intézmény átadni lenne hivatott egy jól működő rendszerben. Magának az egyetemnek a szellemiségével ütközik az, hogy professzorokat megrónak azért, mert túlságosan rossz eredmények születnek a tárgyaikból. Bizonyára vannak olyan esetek, amikor ez valóban minősíti az oktatót – mindenkinek volt már szerencséje rossz előadókhoz, esetleg még rosszindalatúakhoz is - , de immár javítóként láthattam dolgozatokat a BME egyik legjobban tartott tárgyából... A feladatok nem csak kivétel nélkül szerepeltek az előadó által írt hihetetlenül jó könyvben (csupán más számokkal), de megoldásra kerültek gyakorlatokon és konzultációkon is. Ennek ellenére garmadával születtek rossz eredmények, és itt nem csak az éppen nem kettes, vagy gyengébb hármas osztályzatokra kell gondolni, hanem 6/100, 0/100 stb. pontokra. Mindezek ellenére nem az oda nem valók kerülnek kirostálásra, hanem a követelményszintek kerülnek egyre lejjebb („Ááá, ezt a feladatot már nem adhatjuk fel, tavaly is mi lett belőle.”). A színvonal hallgatói teljesítményhez való illesztése társadalmi szinten lényegesen rombolóbb hatású, mint amilyen maga a felsőoktatás ingyenességének megszűnése lehet, mert ugyan ez nem zár ki embereket az egyetemekről, de egy iszonyúan káros szemléletet közvetít, tovább táplálva a kilátástalan, elégedetlenkedő, letargikus hangulatot. Sajnálatos módon az egyes oktatókat, tárgyakat nem az alapján mérik, hogy milyen nemzetközi eredményeket ért el az illető, doktoranduszai milyen témákon dolgoznak, a náluk megírt diplomamunkák milyen későbbi szakmai tapasztalatot, esetleg céges kapcsolatot, álláslehetőséget hordoznak magukban, hanem sokkal inkább a tárgy bukási arányával... Ergo nem a legjobbak teljesítménye jelenti a mércét, hanem a legrosszabbaké. Motiváló? Aligha... Jövőbe mutató? Még kevésbé.

A hallgatói szövetségek azonban ezen a téren viszonylag kevés, vagy nehezen észrevehető hatást fejtenek ki. Lépéseik sokszor azt az érzetet keltik, hogy éppen a követelményekkel szemben „harcolnak”. Nem egyszer láthattam magam is, amint TVSZ-eket lobogtatva tiltakoztak az ellen, hogy 3 ZH legyen egy 2 kredites tárgyból, vagy netán több mint két beadandó. Látszólag marginális kérdések ezek – hiszen akárhány részre is bontjuk a számonkérést, mindenképp benne lesz az egész anyag -, és a hallgatók túlzott terhelését akarják megakadályozni. Valójában az irányba mozdítják a képzést, hogy elég évente egyszer, kétszer, esetleg háromszor 2-3 napot készülni a kurzus elvégzéséhez. Megakadályozzák a folyamatos számonkérést, ezzel erodálják a tudást. Tudományos tény, hogy egy 4 napos vizsgára készülésből nagyságrendileg semmi nem marad meg a fejekben, ahhoz folyamatos ismétlésre, rendszeres tanulásra, feladatok megoldására van szükség. Össze sem lehet hasonlítani 7 beadandó hasznosságát – feltéve, hogy nem letöltjük az előző évi megoldásokat – egy egy alkalmas vizsgáéval. De ne ragadjunk meg a hallgatók oldalán: néha megoldhatatlan feladat elé kerülnek az oktatók is: az időpontok feleljenek meg a kívánalmaknak, de nem halmozódjanak a vizsgák más tárgyakéival; legyen megfelelő a színvonal, de ne bukjanak meg túl sokan; legyen elegendő férőhely mind gyakorlatokon, mint vizsgákon noha az azt felvevő hallgatók fele sem jelenik meg, stb.

Sajnos a hallgatói szövetségek sok esetben úgy működnek, mintha a hallgatói érdekeket az oktatókkal vagy a kormánnyal szemben kellene képviselni. A felsőoktatásról szóló vitákban rendszeresen átsiklunk azon az evidencián, hogy az oktatók is a hallgatókért vannak! Nélkülük, az ő megbecsülésük, az ő megfelelő munkakörülményeik nélkül a hallgatói érdekek sérülnek. És ezzel el is jutunk a jelenlegi felháborodás legvisszásabb részéhez. Senki nem akart ugyanis utcára menni akkor – sőt, még csak nagyobb nyilvánosságot sem kapott –, amikor bizonyos tanszékeknek maguknak kellett összedobnia a saját költségvetésből az oktatók novemberi és decemberi bérét, mert az egyetem nem tudott fizetni. Nincsenek tüntetések az elégtelen laborfelszerelések, a csöpögő csapok, a hulló vakolat, az éppen csak működő géptermek miatt. Nem bolydul fel az ország a szénszünetek hihetetlenül szomorú elrendelése következtében. Még önmagában a működést ellehetetlenítő költségvetési vágás sem mozgatott meg százezreket, a hallgatókat és képviselőiket legalábbis semmiképpen, holott ezek az intézkedések roppant mód hátrányosan érintik a képzés minőségét, ezzel pedig a hallgatók érdekeit is. A tandíj puszta említése azonban pillanatok alatt kicsapta a biztosítékot. Mondhatnánk, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, ezért jött el most ez a pillanat, de elég végignézni a követelések listáján, és látnunk kell, nem erről van szó. Elég csak az alábbi mondatot elolvasni:

„A HÖOK a minőségi, európai színvonalú és tandíjmentes magyar felsőoktatásért népszavazást kezdeményezett csütörtökön.”

Nem nehéz párhuzamot vonni ezen kijelentés, és a Kétfarkú Kutya Párt korábban idézett szlogenje közt (egy hozzászóló meg is jegyezte a szervezet Facebook oldalán: „Persze, meg tanulás nélküli tudást is!” ). Demagógia terén pillanatok alatt egy súlycsoportba került a kormánnyal az ellenálló fél is. Sorra nyílnak a mindenféle megmozdulást hirdető Facebook csoportok. „Oszd meg te is, ha nem értesz egyet a tandíjjal”, „Nyomj egy like-ot, hogy lássák mennyien vagyunk”, „Csatlakozz, ha most már szerinted is elég!”. Konkrétumok nélkül puffogtatott üres szlogenek, amelyek alatt majd beírhatnak a virtuális forradalmárok, kik „elmentek volna a tüntetésre”, csak éppen náthás lett az aranyhaluk, de „lélekben ott voltak”.

Ezeken az oldalakon aztán gazdagon lehet szemezgetni az olyan csúsztatásokból, amelyekkel a kormány oldal sem fukarkodik. A legszebb példa talán azon térkép, mely azt hivatott bemutatni, hogy hazánkban lenne a legmagasabb a tandíj Európában. Apró szépséghiba, hogy az ábráról lemaradt az összes miénknél költségesebb felsőoktatást üzemeltető országának adata, illetve hogy több esetben a széles skálán mozgó értékek legalacsonyabbját tüntették fel – pl.: Németország. (A javított verzió is épp elég szomorú képet fest, érthetetlen, hogy a hiteltelenítő füllentésre mi szükség.) Egymást érik az olyan kijelentések, miszerint minden fiatal külföldre megy majd tanulni, mert ott ingyenes/olcsó a képzés, de nagyvonalúan hallgatnak a müncheni, göteborgi, amszterdami albérletek árairól, a párizsi rezsiről, vagy a londoni élelmiszerek megfizethetőségéről. A felek csak saját szemüvegükön keresztül nézve, a saját céljaiknak megfelelő adatokat kiemelve hajlandóak kommunikálni, félrevezetve a jövőjüket tervező diákok családjainak ezreit torz valóságképek felvázolásával. A tények nem homályosítják el az egyes álláspontokat képviselők éleslátását. A felszólalások, felháborodások érzelmi alapon születnek, nem az adatok értelmezésének eredményeként. Éppen emiatt vállalhatatlan egy népszavazási kezdeményezés, hiszen annak eredménye szükségszerűen nélkülözni fog mindennemű szakmai megfontolást. Érzelmi alapon, egyéni érdekek mentén választana a nagy többség – és mégis ki akarna önként fizetni? -, ez pedig semmiképpen nem szolgálhatja a társadalom érdekét. Demokrácia ide vagy oda – korábbi gondolatok a témában itt -, bizonyos kérdésekről nem dönthet az átlagpolgár, mert nem rendelkezik a döntéshez szükséges szakmai kompetenciával. Sem most, sem 2008-ban, sem máskor!

Félreértés ne essék, messzemenőkig nem értek egyet a kormány döntésével, a magyar viszonyok közt aránytalanul magasnak tartom a kiszivárgott tandíjat magam is, és különösen aggasztó, hogy ilyen horderejű döntések ismét közvetlenül a jelentkezések előtt születnek. De legalább ennyire túlzónak és károsnak vélem a hallgatói szövetségek reakcióját és követeléseit is. Látni kell – akár külföldi példák útján, akár az emberi természetre alapozva, akár csak józan paraszti ésszel –, hogy egy jól felépített, megfelelő összegekkel dolgozó költségtérítéses rendszer a felsőoktatás és a társadalom előnyére válhatna. (Az USA-ban szerzett tapasztalatok alapján megfogalmazódott hosszabb vélemény már helyet kapott ezeken a hasábokon, így most teljes terjedelmében nem ismételnénk meg azt.) Kevés dolog ösztönzi ugyanis jobban az embereket, mint a lehető legkevesebb kiadás módjának megtalálása. Senki nem akarna pusztán lustaságból még pár évet eltölteni az egyetemeken, ha az súlyos pénzekbe kerülne. Meggyőződésem, hogy rövid távon érezhető lenne a hatás, és a képzési idő lerövidülne. Ezt az USA-ban tények támasztják alá. Az állami egyetemeken jelentősen kevesebb tandíjat kötelesek fizetni a saját államból érkező diákok. A követelmények, felvételi körülmények ugyanazok minden hallgatóra nézve, ugyanakkor a más államokból érkezők mégis átlagosan mérhetően hamarabb végeznek, hiszen ott van mögöttük a nagyobb anyagi hajtóerő. A tandíj motiváló szerepe – és legfőképpen igazságossága – tovább fokozható, ha a teljesítménnyel valamilyen módon arányosításra kerül. A legjobbak mentességet kaphatnának - az első év mindenki számára lehetne ingyenes, hogy tisztán az egyetemi teljesítmény "rangsoroljon", és a tehetséges diákokat ne rekessze ki már a rendszerbe való belépésből a gazdasági kényszer - az utánuk jövők aztán 50 majd 25% kedvezményt, stb. , mindezt évenként újra kiértékelve. Nem is a konkrét számokon van a hangsúly, hanem a tanulmányi eredmény, a munka megbecsülésének fontosságán! A jobb eredményekre való sarkalláson. Ennek jegyében radikálisan nőhetne az összeg a meghatározott képzési idő túllépése esetén, a hatodik év kaphatna egy 1,5-es, majd a 7. egy duplázó szorzót és így tovább. A fizetés pedig magával hozna még egy dolgot: az ember szeret kapni valamit a pénzéért, így – szintén az USA-ban látható módon – megváltozna a hallgatók oktatókhoz és követelményekhez való viszonyulása is. Mindezek csak felötlő gondolatfoszlányok, természetesen egy jól működő rendszer igen alapos kidolgozást és szakértők bevonását, hatástanulmányok elkészítését igényelné.

A minél jobb teljesítményre való ösztökélés talán az egyetem legfontosabb küldetése, de ugyanakkor valóban nem szabad elfeledkezni az oktatás felemelkedést lehetővé tevő szerepéről sem. A Véleményvezér cikke jól mutat rá arra, hogy bizonyos környezetből érkezők számára a felsőoktatás egy jobb élet reményét, a társadalmi rétegek közti mobilitás lehetőségét hordozza magában. Emiatt nem szabad megfeledkezni a szociálisan rászorultakról sem, és szükséges egy megfelelően működő ösztöndíjrendszer kialakítása is, mely céltudatosan és a lehető legalaposabban azonosítja a rászoruló rétegeket – nem az egy főre jutó bevallott jövedelem alapján... –, majd biztosítja számukra a felsőoktatás elérhetőségét.

Egy valamit azonban nem szabad szem elől téveszteni: a felsőoktatás nem alanyi jogon jár! Napjainkban is hajlamosak úgy tekinteni erre az intézményrendszerre, mint amiből senki nem maradhat ki, amelyben mindenkinek meg kell adni a lehetőséget. Ez véleményem szerint társadalmi szempontból is hibás nézet, ugyanis a lehetőséget azoknak kell megadni, akiknek képességei ezt lehetővé teszik. Első hallásra talán túlzottan elitistának tűnhet ez a kijelentés, de gondoljunk bele: egyetlen nemzeti válogatottnak sem írják elő, hogy kötelezően három játékost szerepeltetniük kell hazájuk harmadosztályából is... Szurkolóként fel is lennénk háborodva, hiszen a legjobbakat akarjuk látni! Ahogy társadalmi szinten is a legjobbakat,  az adott feladatra legalkalmasabbakat, a legfelkészültebbeket szeretnénk a megfelelő pozíciókban tudni. Ebben nem szabad korlátot jelentenie a szociális helyzetnek, de a képességeknek – bármily nehéz is belátni – igen. A létszámok felduzzasztásával napjainkban is látható, hogy milyen káros hatása van ennek a színvonalra, és a kikerülők szakmai tudására. De hasonló mértékben káros ez azok számára is, akik nem oda valókként küzdenek éppen az elégséges szint határán, hiszen egy állásinterjún már nem lesz elég a kettes... nem is beszélve a sorozatos kudarcélmények, megfelelni akarás személyiségre gyakorolt hatásáról (ezen a ponton lassan elkanyarodnánk a szakmák megbecsülésének, a minőségi szakképzés helyreállításának problematikája felé, amely ezen íráson – és a saját tapasztalatokon – messze túlmutat).

Mindez talán egy túl utópisztikus álláspont, és nyilvánvaló, hogy egy ilyen rendszer azonnali előteremtésére az ország jelenlegi helyzetében nincs mód. Lépéseket viszont lehetne tenni a helyes megoldás irányába, az elmúlt napokban megfogalmazódó vezérelvek azonban ennek lehetőségét is kizárják. A jól működő, társadalmilag is helyes értékeket közvetítő, teljesítményre ösztönző, megbecsült, gazdaságilag is életképes felsőoktatás csak együtt hozható létre. Az alap céloknak nem szabad egymással küzdő hallgatók és oktatók, egymás ellen feszülő gazdasági és pedagógiai érvek kereszttüzében felemésztődnie – főleg nem a látszólag a hallgatók érdekeit védők zászlaja alatt -, mert ezek mind, együttesen alkotják azt, amit felsőoktatásnak hívunk. Egyik sem létezhet a másik nélkül, és meg kell érteni, hogy végeredményben mindre szüksége van maguknak a hallgatóknak is.

A felek látszólag beásták magukat merev álláspontjaik barikádjai mögé és kicsinyes politikai érdekek mentén szórják egymásra apróbb-nagyobb sárlabdacsaikat. Mindeközben a köztük sínylődő paripa kopogó szemekkel szemléli a körülötte zajló perpatvart, míg nem egyszer csak összerogy... az ellentáborok pedig ekkor még mindig szét lesznek választva, és mereven hajtogatják majd saját életképtelen javaslataikat a másik szemszögéből nézve a ló tetemének túloldalán.