„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”
-Széchenyi István-
Volt egy pillanat, amikor már majdnem elhittem… Már majdnem elkezdtem bízni abban, hogy a tudományos-műszaki pálya újra megbecsültté és hangsúlyossá válik majd a felsőoktatásunkban, és országunk esetleg elindul azon az úton, ami például Dél-Koreát felemelte. Lelkesedéssel fogadtam a keretszámok vonatkozó szakokon történő emelését, és látván az amerikai diákokra gyakorolt hatást és a hallgatók többségének otthoni hozzáállását, üdvözöltem a tandíj gondolatának felvetődését is… Bizakodtam. A pozitívnak ítélt alapkoncepciók részleteinek kibontása és kidolgozatlansága láttán már alábbhagyott kicsit ez a pozitív érzés, de az igazi mélyütést a héten kapta meg… Nem önmagában a plágium ténye, és a Schmitt Pál mai lemondását megelőző hercehurca keserített el igazán, mert ez önmagában csak egy állatorvosi ló, egy széles panorámás illusztráció az igazán lehangoló állapotokról, melyek sokkal fontosabbak a közvetlen történéseknél. Ez az ügy számomra nem maga „az esemény”, inkább csak a reflektor, ami rávilágított az igazán mélyen gyökerező értékrendbeli problémákra és a vezetői szinten meglévő kettősbeszédre, őszintétlenségre, inkompetenciára, az utolsó csepp a teljes hitelvesztés régóta telő poharában… Sajnos az árulkodó nyilatkozatok, az elejtett félmondatok igazi, mélyebb tartalmát elnyomta a „Lopott, csalt, hazudott, mondjon le!” könnyen lefordítható, média által kánonban skandált üzenete, mindösszesen egyetlen nagyobb nyilvánosságot kapott jegyzet foglalkozott az ezen túl levonható konzekvenciákkal.
Legyünk őszinték: kit lepett meg, hogy a rendszerváltás előtt – és ezek szerint még közvetlenül utána is – lehetett vitatható módon címeket szerezni? Kit lepett meg, hogy a döntés pillanata után nem mondott le a Köztársasági Elnök, hanem egyenesen ellentámadásba ment át? Kit lepett meg, hogy a mai lemondás előtt még 48 órával homlokegyenest ellenkező nyilatkozatok láttak napvilágot, fényesen illusztrálva a tanácstalanságot? Kit lepett meg, hogy a KDNP elhatárolódott a Schmittet nyíltan kritizáló politikusától, aki nem általlott önálló véleményt formálni? Kit lepett meg, hogy hazudtak „reggel, éjjel meg este”? Valószínűleg csak nagyon keveseket… noha az a tény, miszerint Magyarország vezetői a XXI. században nincsenek tisztában az információáramlás mechanizmusaival és az Internet szerepével, ennek következtében élő egyenes adásban és a Parlamentben nyilatkoztak arról rezzenéstelen arccal, hogy a bizottság nem adott lehetőséget Schmitt véleményének kifejtésére, miközben az eredeti, majd 1 hónapja keltezett meghívó levél ott díszelgett a SOTE honlapján, minimum elgondolkodtató és megkérdőjelezi alkalmasságukat egy modern világban való boldogulást illetően.
Szomorú tények ezek, komoly kritikái a nemzetnek, de önmagában véve nem derült égből villámcsapásként lesújtók. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a világon példátlan eset fordult volna elő, mely az országot egyedülálló módon sározta be, hiszen hasonló események lezajlottak Németországban is, a XX. század sötét idői nem múltak el, nem múlhattak el nyom nélkül. (Berlinből érkezett, a híreket minden nap oda-vissza elolvasó és elemző kollégánk vállat rántott a plágium ténye hallatán: „ilyen volt nálunk is…”) A fényévnyi különbség a múlttal való szembenézésben, az ügy kezelésében, a reakciókban és az annak kapcsán elhangzó nyilatkozatokban rejlik. Karl-Theodor zu Guttenberg német védelmi miniszter 2007-ben maga kérvényezte fokozatának megvonását, az eset után pedig számos hasonló titulus megvonásra került egy átfogó vizsgálat eredményeként.
Ezzel szemben itthon megindult egy kölcsönös, reflex szerű sárdobálás, melynek legnagyobb kárvallottja a magyar tudományos élet és annak szebb jövőben hinni akaró tagjai, valamint az utolsó szalmaszálakba kapaszkodó, bízni akaró társadalom végképp kiábrándult képviselői lettek. A helyzet odáig fajult, hogy az államvezetés saját értelmiségi bázisát kezdte erodálni: a Professzorok Batthyány Körének tagja – azaz ellenzéki szimpátiával nehezen vádolható -, Tulassay Tivadar, a SOTE rektora, benyújtotta lemondását, mert „Schmitt Pál plágiumügyének kezelése során a SE-t fenntartó Nefmi részéről bizalmatlanságot észlelt a személye iránt.” Kiemelte továbbá az egyetemet ért presztízsveszteséget is:
A rektor szerint az egyetem megítélése a nemzetközi sajtóban már így is sokat romlott az utóbbi napokban. Utalt a brit Economist cikkére, amelyben a szerző úgy fogalmazott: „a SOTE egy egér bátorságával nyúlt a Schmitt-ügyhöz.” „Még két ilyen mondat, és nem lesz több idegen nyelvű hallgatónk, pedig az ő befizetéseik jelentős részét képezik az egyetem költségvetésének”
A presztízsveszteség azonban nem csak a nemzetközi piacon jelenik meg, sőt: elsősorban nem ott – hiszen hány potenciális hallgatóig jut el vajon ez a hír -, hanem a társadalom belső értékrendjében. Elhangzott többször is, hogy Schmitt Pál arcul csapta, szembe köpte a magyar felsőoktatást. Ez azonban nem igaz… Aktív PhD hallgatóként, a tudomány és technika rajongójaként a botrányt a múlt szomorú termékének tekintem, az arcul csapást pedig nem egy általam ismeretlen kortól, hanem a jelenlegi vezetőktől, sajtótól, kommentelőktől kaptam. Világosan kiderült, hogy a tudományos élet mibenléte teljesen ismeretlen nem csak az átlagpolgár, de azon döntéshozók számára is, akiktől annak felemelését várhatnánk. Megbecsülés, megértés és elismerés nélkül pedig hogyan is remélhetnénk pozitív fordulatokat, értékrendbeli előrelépéseket? Az elmúlt napok káros, kétértelmű nyilatkozatainak arzenálját Lázár János koronázta meg ma az alábbi „gondolattal”:
"Senki nem gondolhatja komolyan ebben az országban, hogy a sportról Schmitt Pálnál többet tudhat, hogy egy egyetemi disszertáció megírása Schmitt Pálnak gondot okozhat, hogy ne lenne képes egy normális dolgozat megírására" - mondta még Lázár, aki szerint a parlamentnek nem volt szerepe ebben a döntésben. Ezután hosszasan bírálta a magyar tudományos életet, amiért nem vizsgálta felül a rendszerváltás előtt szerzett doktori címeket. Elvárja a tudomány világától, hogy "nézzen szembe az ötven évvel, hogy tisztítsa meg magát". Tulassaynak is üzent aki "nem futamodhat meg", le kell dolgoznia a megbízatásából hátra levő három hónapot.
-Lázár János-
Lázár János a rektor arcpirító megsértése mellett élesen bírálta a magyar tudományos életet, és a múlttal való szembenézést követel… Teszi ezt annak fényében, hogy az elmúlt rendszer aktív tagjai a mai napig vezetői pozíciókban tisztelegnek, hogy az ügynök kérdést annak „komplikáltsága” miatt a mai napig nem sikerült rendezni… Megkérdőjelezi a doktori címek jogosságát, összemosva nagy nyilvánosság előtt nemzetközileg elismert, a tudomány területén nap mint nap aktív, tekintélyes professzorok eredményeit egy olyan kisdoktori címmel, melyet tulajdonosa a tudományos életben soha nem használt. A magam szintjén aktív sportolóként és lelkes sportrajongóként cseppet sem becsülném le a sporttudományok vagy humán témakörökben szerzett fokozatokat, egyszerűen észre kell venni, hogy különböző dolgokról beszélünk, merőben eltérő motivációkkal és követelményekkel a háttérben, emiatt a „tudomány világa”, mint általánosító fogalomkör használata roppant helytelen. Különösen azért, mert egy kalap alá veszi azokat, akik fokozattal rendelkeznek, de nem a tudomány területén tevékenykednek azokkal, akiknek ez az életük! Tovább degradálja a társadalom előtt azokat a dolgokat, amelyekre ez a nemzet igazán büszke lehet, és amelyről egykor híres volt! Implicite kétségbe vonja, de minimum árnyékot vet a nemzet nagyjai közt számon tartott kutatókra, akik a rendszerváltás előtt jóhírét vitték az országunknak (akik miatt például jelenlegi témavezetőm egy magyarországi e-mailt nem dobott egyből kukába, mint teszi azt sok ázsiai „névtelen egyetem”-ről érkező pályázó esetében). Sértő ez a kijelentés olyan oktatókra nézve, akik ebben az időben szerezték meg fokozatukat, és a mai napig kiemelkedő munkát végeznek. Akik nem csak kutatóként vagy pedagógusként, hanem emberileg is példaértékűek, és minden egyetemi hallgató számára iránymutatást adhatnak az életben. Magam is meg tudnék nevezni nem egy tiszteletreméltó embert, aki döntő hatást gyakorolt életemre…
Számos hibáját fel lehet sorolni az elmúlt rendszernek, de az oktatás minden kétséget kizáróan az értékek közt szerepelt, és büszkeségre adott okot. Akkor még nem az volt egy külföldi első gondolata az országról, hogy „a lányok dögösek és könnyen kaphatóak”, és külföldi egyetemista körökben a legismertebb magyarok esetleg nem pornó”sztárok” voltak…
Ezen felül a társadalom előtt leminősítik azok munkáját és erőfeszítéseit, akik éveken át küzdenek doktori címükért azzal a még múlt heti kijelentéssel, mely szerint Schmitt Pál az államfői kötelezettségek mellett (!) meg fog szerezni egy PhD fokozatot… Mintha az olyan egyszerű, másodállásban űzhető tevékenység lenne egy ország képviselete mellett… Mintha nem igényelne elképesztő kitartást, koncentrációt, minden szabadidőt felemésztő elkötelezettséget… Mintha a megtépázott felsőoktatás működőképes lenne a doktoranduszok oktatási tevékenységben való szerepvállalása nélkül… Mintha minden anyagi és társadalmi feltétel biztosítva lenne hozzá éppen általuk… Ez az igazi arculcsapás, nem egy 20 évvel ezelőtti, elítélendő plágium ténye, melynek jogos következményeként megtörtént a cím visszavonása is.
A görbetükör által mutatott kép teljességéhez hozzá tartoznak az elmúlt években elképesztő mélységekbe süllyedt média megnyilvánulásai is, melyek a tudományos értékeket ért fentebb vázolt sérelmek mellett szépen bemutatták az általános értékrend és színvonal terén mutatkozó zuhanórepülést. A bizottsági döntés után éles kirohanás közepette zúdítottak össztüzet a SOTE vezetőségére, mely nem volt képes 1,5 perc alatt megfosztani Schmittet a címétől, hanem teljes 24 órába tellett a doktori tanács összehívása… Ezzel igen komoly muníciót adtak például a Rektor Úr által idézett külföldi írásoknak is, és belülről járultak hozzá a teljes magyar felsőoktatás lejáratásához. Különösen vérlázító, hogy hathatós segítségük ellenére ezek után ugyanazon hasábok saját felelősségükről még csak el sem gondolkozván, kizárólag a „rendszer áldozataként” mutatják be Tulassay-t. Tették mindezt nem egyszer olyan hangnemben, stílusban, melyekért középiskolai tanárok a diákot azon nyomban elégtelennel jutalmaznák. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miként adhat helyet például egy HVG olyan jegyzeteknek, melynek trágársága egy kocsmai „futballértekezletével” vetekszik. Döbbenetes, hogy értékekről papolván a „mértékadó” internetes oldalak milyen mennyiségben tartalmaznak értékelhetetlen tartalmú, bulvár központú, kizárólag a sokkolást vagy megbotránkozást célul kitűző „híreket”, melyek hitelessége minimum megkérdőjelezhető. A kommentekből áradó düh, harag, botrányos stílus, ijesztő gondolatok és kompromisszumra képtelen álláspontok, a más gondolatainak meghallgatására alkalmatlan magatartásforma már csak hab a kiábrándulás tortáján…
A plágium ténye elítélendő, az államfő távozása jogos, de ez csupán a pikkelye, vagy éppenséggel váza – kinek hogy tetszik – annak a groteszk lénynek, mely belülről rágja a magyarországi közéletet és társadalmat, és amely ezen ügy kapcsán minden eddiginél élesebben és jobban láthatóan vicsorgott bele mindnyájunk arcába, sokunkat talán végképp teljesen kiábrándítva… Zárásképpen visszakanyarodnék a kezdő Széchenyi idézethez, melyhez még azt is hozzá tehetjük, hogy a mennyiség mellett a minőség, a megkövetelt minimum is fontos, mind tudományos, mind emberi, mind hitelességi szempontból… Az utóbbiakba vetett bizalmat talán most vesztettük el végleg, és még csak észre sem vesszük a fától az erdőt…
