"A fák nem nőnek az égig..."

Karácsony előtt egy nappal - amikor talán a legtöbb ismerősünk Pesten épp a vásárok forgatagában folytat tájékozódási futást magát a kapitalizmus útvesztőin átverekedve a forralt bor mérő ellenőrzési pontok érintésével – fenyőfás írással kedveskedünk az olvasóknak. Akik ott voltak a búcsú bulin – Zsocával az élen -, azok bizonyára már a FAlat kaparják, annyira vágynak rá, hogy néhány FAntörpikus képpel megfűszerezve, képzeletbeli FAnfárok felharsanása közepette bemutassuk a megFAgyott ormok előtt húzódó, FAbulákba illő rengeteget, avagy a FÁKAT, így csupa nagybetűvel… amik az idézettel szemben mégis az égig nőnek néha.

A Sequoia Nemzeti Parkban tett látogatásunkat az odavezető úttal kell kezdenünk, bár ez időben 1 nappal korábban történt. A viszontagságos 3-4 óra emlegetése, nem illett volna a Yosemite csodáit taglaló poszt végére. Elegánsan leengedtük a függönyt a lebukó nappal együtt, pedig utána várt még ránk jó pár mérföld Oakhurst és Three Rivers közt. Az első Hálaadás esténket így egy autóban töltöttük, de nem volt más választásunk a nagy távok és a napsütéses órák ésszerű beosztása miatt. Oakhurst elérése előtt ismét le kellett menni a már kétszer megjárt szerpentinen… Ez önmagában is fárasztó lett volna, de az előttünk fojtásként operáló, indokolatlanul visszafogott sofőr, aki lényegében el sem vette lábát a fékről, igazi kínszenvedéssé tette az első 1,5 órát. Az ünnepi vacsorát az egyetlen nyitva tartó hamburgeres vendéglőben vettük magunkhoz Fresno határában, majd este 23 óra fele futottunk be a Sierra Lodge-ba, amely egy minden igényt kielégítő szállás volt a városka vége felé.  

Reggel első ízben az út során kicsit tovább aludtunk, majd magunkhoz vettük a szokásos szottyadt muffint, amihez most zabpehely is dukált, meg némi összesütizett cukormáz. A térképek szerint a park igen közel volt, de mindez csak térben volt igaz. Egy olyan szerpentin jött, amelyre még n-ed fokú polinomot sem nagyon lehetett volna illeszteni, és a 41-es út Oakhurst felett hirtelen szögegyenesnek tűnt. Tetézte a forgalom által súlyosbított kanyarokat egy útfelújítás, ami félpályás lezárást és egy 20 perces piros lámpás várakozást eredményezett. 11 óra fele érkeztünk meg az első parkolóba, ahonnan a Moro Rock felé vettük az irányt. A Sequoia Parkról lényegében mindenkinek a gigantikus mamutfenyők jutnak eszébe, de ennél sokkal többről van szó. A Sierra Nevada teljes gyönyörűségében mutatkozik meg itt. Nem csak a fák lenyűgözőek, hanem az őket körülvevő táj is. Rengeteg a túrázási lehetőség, télen a síelők is hódolhatnak szenvedélyüknek, és akkor még az év ezen szakaszában lezárt Kings Canyon-t meg sem említettük… Lesz miért visszatérni, ez a vidék tényleg legalább 1 hetes program!  

A Moro Rock tövéhez nyáron autóval is fel lehet jutni, most viszont le volt zárva ez a szakasz, így majd 1 órát kellett sétálni az élményért – hiába a száraz aszfalt és a verőfényes napsütés -, ami még a Yosemite után is tudott újat adni. A szikla tövéből korláttal szegélyezett, vésett lépcsősorok vezetnek ki egy oromra, ahonnan lélegzetelállító panoráma tárul a gyakorlatilag semmiben álló turista elkerekedett szeme elé… Parádés élmény… a ködbe vesző, kanyargó völgyek, a 4000 méter fölötti havas csúcsok, a ragyogó napsütéssel vegyülő metsző szél… A meghajtott korlátról akaratlanul is a Titanic jut eszembe:  

I am the king of the world!!!

Már ezen az útvonalon is számos gigantikus óriás szegélyezte az utat, de egyelőre csak elszórva. Az elmúlt néhány Kaliforniában töltött nap után pedig amúgy is átskálázódott a nagyság érzetünk, így a nagy alatt az igazán befoghatatlanul nagyot kell érteni. Autóba pattanva haladtunk tovább a Giant Forest felé, ami az igazi célpontot jelentette.  

A fő attrakció a General Sherman Tree, a világ legnagyobb tömegű fája (83 méter magas, kb. 2700 éves, 1500 köbméter, 1900 tonna, kerülete a talajnál 33 méter). Természetesen minden látogató felkeresi ezt a helyet, éppen emiatt meglepő a tökéletesen elégtelen parkolóhely kialakítás. Lényegében élére állítva álldogáltak egymás-hegyén hátán, a domboldalakon egyensúlyozva a járművek… El sem tudom képzelni, hogy mi lehet itt nyáron, bár gyanús a térkép alapján, hogy van még egy parkoló kicsit arrébb, de az az út most bizonyosan le volt zárva. Miután sikerült a Nissan előnyös tulajdonságait kihasználni – kicsi -, mi is lefényképeztük azt a fát, amely 10 perc hírnévért odanőtt a Sherman elé, így lényegében minden turista lefényképezi, azt gondolván: ő az! Ennek oka a tábla, amely egyértelműen a fa mellett hirdeti:  

Íme, a világ legnagyobb fája!

Valójában azonban a szóban forgó monumentális élőlény e mögött található, vagy 50 méterrel távolabb, így bár mindenki kétkedve néz az imposztorra, azért megörökíti… Amikor pedig a kígyózó sor befut az igazi tábornok elé, akkor néz csak nagyot – szó szerint -, mert az előző példányok még csak a kanyarban sincsenek… Hihetetlen… 

A kerítésekkel szegélyezett kis kör gyönyörű példányokat mutat be, de igazán szépet akkor látunk, ha végigbaktatunk a Congress Trail teljes hosszán. A csúszós-jeges út miatt ezt rajtunk kívül kevesen tették meg aznap. Az egész nem tart tovább 1,5-2 óránál, de lenyűgöző csoportok tárulnak az érdeklődő szeme elé, ráadásul itt a kerítések sem tartanak vissza senkit. Megölelhetjük a fákat, bemászhatunk a tátogó odúkba – sok korommal bélelt, mert a nem olyan ritka erdőtüzek, melyek eltakarítják az aljnövényzetet, nyomokat hagynak az óriásokon is -, dobolhatunk a méltóságteljesen öblös hangon kongó törzseken, megnyomkodhatjuk a nedvesen puha, vörös felületeket. Egyszerűen elvegyülhet kis hangya mivoltunk ezen óriások társaságában… Az Elnök hatalmas törzsénél tudjuk talán a legjobban érzékeltetni a méreteket, mert nincs semmilyen perspektivikus hatás:  

Utána jön a Szenátus, ami bizonyos szempontból az egész út fénypontja, legalábbis nekünk az volt. Találó a név, tényleg olyan, mintha bölcs öregek állnának körülöttünk, pedig a maguk nemében majdnem kicsiknek is mondhatóak ezek az egyedek.  

Tovább haladva jutunk el a „The House” fáihoz, amelyek tényleg szinte falat alkotnak. A fényképezőgép kicsit elpiszkolódott érintkezői miatt az elemek idejekorán megadták magukat, így feltétlen vissza kellett jönnünk új energiaforrásokkal felvértezve. Nem volt egyszerű beszerezni az új elemeket, de nem mehettünk el képek nélkül, még akkor sem, ha nem adnak vissza mindent: sem a méreteket, sem az illatokat, sem a csendet – legalábbis nem úgy. Magával ragadó az atmoszféra! Ráadásul a lemenő nap fényében visszatérve – ekkor készült az összes fenti kép – még csodálatosabban kijön a színvilág!  

Búcsúzóul a Sierre Nevada meseországa igazán méltó módon emelte meg kalapját… félreállva a naplementében, az alábbi látvány tárult a szemünk elé, amelyhez nem lehet mit hozzáfűzni, csak hitetlenkedve állni az autónak dőlve…